23 fejezet - Vörös paraszt és barna banya

Mi történik velem? A tagjaim zsibbadtan lógtak, és csak az akaraterőm tartotta őket a helyükön.

Gyűlöltem a betegesen erős köteléket. Valamit, ami mindig húzott vissza. Nem bírtam. Legszívesebben áthajtottam voltam New Sunny. Vissza Winwood-ba, be Dido rock boltjába. És Cissy néni könyvtárába. De a sors kegyetlen. Elhozott New Sunny-ba. Belelökte a testvéreimet a vámpírok karjaiba, és velem is ezt próbálgatja. De nem fog sikerülni, ha legközelebb találkozok Wrath-tal elküldöm a fenébe. Ez az elhatározás tökéletesnek bizonyult. Tudtam, hogy a jövőm sose lehet teljes itt. A legegyszerűbb lenne megszökni. Vagy egy titánium bicskát szúrni a vámpírok szívébe. Kezdve Lujzával. Várjunk. Wrath engem, Lujza Lou-t szemelte ki. Nem különös ez egy kicsit? Ilyen rövid idő alatt két szerelem? Ez biztos nem a természet vagy Cupidó műve. De nem ám! Hogy én mekkora egy hülye vagyok! Minden vonásom megkeményedett és sötét lett akárcsak az éjszaka. Mely otthont ad Wrath-nak és gonosz fajtájának, az éjszaka amelytől rettegtem, és mégis tiszteltem.,,

Dühömben tövig nyomtam a gázt. És szinte felhasítottam a betont, csak száguldottam. Azok a rohadékok! A fogaim fájdalmasan nyikorogtak, olyan erővel csattogtattam őket, hogy egy jól megtermett németjuhász is megirigyelhette volna. Hiszen egyértelmű! Wrath azért jött tegnap utánam mert az volt a feladata, hogy a bizalmamban férkőzzen. Ezért még kap! Én hülye meg bedőltem neki. A klán! Miattuk vannak itt! Francba! Tudtam én, hogy minden túl Romeós meg Júliás itt nagy hirtelen. A világ nem egy rózsaszín cukormázas torta, hanem kemény kő, amibe beletörik az ember foga!

Hirtelen fékeztem le a megbeszélt helyen ahol Rupert már várt rám. Dühösen vágtam le bukósisakot a fejemről. Ruperten fekete pulcsi, hosszú sötétkék kopott farmer volt. Jól nézett ki benne.

- Dühös vagy! – mondta Rup. Ezt az isteni elmét!

- Te is – morogtam. Ezt a másik isteni elmét.

- Nenay, nekem nincs kedvem moziba menni, nem sétálnánk inkább együtt? – kérdezte, és a fejébe nyomtam a feketepulcsijának kapucniját. Ami egy rossz fiús külsőt kölcsönzött édes gyermeki vonásaira.

- Nekem megfelel – mondtam. És átkozódtam magamban, amiért nem jöttem rá előbb a trükk-re. Aztán feladtam, ugrálni kezdtem, mint egy bolond és morogtam. Én mekkora egy átkozott, hülye vagyok! És még jól össze is ráztam a séróm, véletlenül se nézzek ki normálisan.

- Legszívesebben egy nagy kést szorítanék az én drága testvérem nyakához – morogta, és megállított ugrálás közben. Ami valljuk be igen nehéz feladat volt.

- El sem hiszed, mennyire ugyan azt érzem, amit te! – mondtam és megragadtam a kezét.

- A sors így bünteti az embert – mondta és viszont fogta a kezemet. Éreztem, hogy most nagyon nagy szükségem van Rupertre. Ő megért. És nem egy mocskos áruló, mint Wrath.

- Ott egy pad – mutattam – Nem ülünk le? – kérdeztem. És a rossz érzés keserűen bele mart gyönge szívembe, amelyet ebben a hónapban már így is túl sok súlyos csapás ért.

- De – biccentett. A padhoz sétáltunk, ami az út másik felén volt. Amikor a padhoz értünk, a szomorúság egyre jobban gyűrte le a dühömet.

- Rupert? – kérdeztem halkan, és összébb mentem a padon.

- Igen? – kérdezte és a karját a vállamra tette. Nem menőzött, csak érezte a belőlem áradó mérhetetlen szomorúságot.

- Már vertek át? – kérdeztem. Majd a kék szemekbe fúrtam az enyéimet. Arca olyan volt ami megnyugtatta a közeledő vihart, és lecsillapította hánykódást. Nem olyan volt akitől félnem kellene. Ő változik, nem lesz mindig ilyen, és ez jó.

- Számtalanszor – mosolygott édes-keserűn – Bántottak? – kérdezte és az arca egyből kemény lett, és kemény akár a kő. Emlékeztetett Wrath dühös arcára, de az ő arca, nem hazugságot tükrözött ő neki, tényleg fontos voltam, akárcsak nekem ő.

- Többen is – legyintettem – de erős vagyok – szorítottam a kezemet a szívemre – Tudod, egy idő után megerősödik minden.

- Megkérdezném, hogy mi – mondta és elnézett a vállam felett, majd nagyon vontatottan és lassan újra megszólalt – de azt akarom, hogy magadtól mondd el.

Nem akart kihúzni semmit belőlem, micsoda megnyugvás. Micsoda könnyed és édes béke.

- Wrath megcsókolt – mondtam, majd lenéztem a fekete cipőmre.

- És ki az a Wrath? – vonta fel a szemöldökét.

- Ő az egyik Dark – mondtam, és szégyenkezve, még kisebb lettem.

- Az amelyik folyton téged bámul? – most komolyan ennyire hülye?

- Azt nem tudom, hogy néz-e de ő a napszemüveges – mondtam, és közben a kezeim ökölbe szorultak, mintha minél előbb landolni akarnának Wrath arcában.

- Tudtam, hogy tetszik – mondta – Meg kell hagyni fura ízlésed van – tette hozzá, és elfintorodott – Az a jégszobor a szádba dugta a nyelvét? – aztán mintha hányna oldalra fordult.

- Ne is mondd – dőltem a tenyerembe, és milyen jól csinálta a rohadt állat, úgy csókolt, hogy elfeledkeztem mindenről. Mindegy ebből is tanultunk valamit. Nem minden vámpír jó aki utánad jön az erdőben.

- És, milyen volt? – kérdezte és kicsit, mintha meg is haragudott volna rám. Ettől rosszabbul éreztem magam.

- Hidd el, hogy megbántam – mondta keserűen, kihasznált, és jól át is vert.

- Arya, én… - de a bántó él eltűnt a hangjából, amikor meglátta a könnycseppet a szemem szélén.

- Jaj kislány – ölelt magához – Tudod, valakik nem olyanok, mint mi – mondta és fura ölelése, ami ahhoz hasonlított, mintha még vagy három embert ölelne, teljesen megnyugtatott.

- El se hiszed mennyire igazad van – mondta, és arra gondoltam, amikor Wrath az ajkát a sebemre szorította.

- Arya! Figyelj, tudom, hogy ő nagyon bejön a csajoknak, amit mondjuk nem értek… mert hát nézz csak rá… Ő olyan… Mint egy…

- Vámpír? – tettem fel sután.

- Igen! Mint valami gonosz báró, aki fiatal lányokat tesz tönkre – szerintem az uccsó részt csak az én kedvemért tette hozzá. Tudtam, hogy a vámpírt nem gondolja komolyan, így nem féltem, hogy lebuknak Drakék.

- Amúgy nem is tetszik – mekkorát hazudtam – csak kíváncsi voltam milyen! – mentettem siralmas helyzetemet.

- Valahogy sejtettem, hogy a rossz fiúkra buksz – mosolyodott el.

- Sose vártam a szőke hercegre! – mondtam végül mosolyogva, az igazságot.

- Hülyén néznék ki szőkén és lovon. Még egy póniról is leestem – mondta Rupert.

Erre már muszáj volt felnevetnem, az egészből az volt a legszebb, hogy én elis tudtam képzelni Rupertről.

- Akkor maradj az én vörös parasztom, csacsin – néztem fel rá.

- De akkor te leszel az én barna hajú banyám - mondta és ünnepélyesen kinyújtotta felém a kezét.

- Fogadom. És te? – szorítottam meg a kezét.

- Én is! Örök barátok – mondta és akkor úgy éreztem az élet még sem olyan szörnyű, csak kell lennie benne, egy vörös parasztnak csacsin és máris minden szebb. Nem is sejtettem, hogy valahol a közelben egy herceg ajaka húzódik vicsorra, és dönt ki két hatalmas fát, pusztán egyetlen ökölcsapással, mert a hercegnője éppen most lett valaki másnak a banyája….