Egész életemben válaszok után kutattam, és amikor egy válasz közelébe értem, gyermeki rajongással mélyültem el a dolgokban. Most is egy kérdéses válasz kopogtatott az ajtómon. Viszont életemben először, nem akartam választ kapni. Nem akartam tudni. Mert amiről nem tudunk, az nem fáj… Milyen igaz! És én nem akartam fájdalmat.
Edmund aggódó tekintete, éppen eleget elárult a nyomorúságos helyzetünkről. A bátyám mindig is tökéletesen ura volt a közelemben az érzéseinek. Zöld szeme soha egy pillanatra sem engedte meg, hogy kétségbeessek. Lou és Bill tanításukhoz hűen, három szög alakba próbáltak rendeződni, hogy engem védjenek, az ellenséges csapat, kíváncsiskodó tekintetétől. Magam azzal voltam elfoglalva, hogy kizárjam a fejemből a becses illatot, ami, mint valami egzotikus parfüm lengett körül. Megpróbáltam az érzéséket, amelyek az illathoz kötnek értelmezni. Először megakartam kóstolni az illatot magát, de ez a vágy elhalványult, mert az illatnak logikusan valamiből kell áradnia, és ha arra gondoltam, hogy eleve egy élő és érző lényből árad ( még akkor is ha vámpír ezt jócskán alul múlja) elfogott az undor. Jó vegetáriánusként nem kívánkozóm élőlény bármilyen lényegű fogyasztása után. De volt egy másik érzés. Egy erős, minden feletti. Olyan volt, mint egy emlék hangulata, fátyolos és pontatlan, de jóleső. És ezt nem tudtam mire vélni. Talán valami vámpír képesség? Talán valami újfajta erő, amely hatást gyakorol rám?
Nos ez volt az a kérdés, amire nem akartam választ kapni. Féltem a válasz nyers és őszinte valójától.
Az ebédlő olyan lett mint egy harctér. Egyik oldalon az egyik a másik oldalon a másik csapat. Már csak egy rossz mozdulat, és kitör a háború, már csak az a kérdés, ki indítja be a gépezetet és ki fejezi be a menetet győztesként?
Nos erre sem szerettem volna választ kapni. Vajon miért?
Tudtam, hogy Bill és Lou, Edmud jelére vár. Edmund pedig az alkalmas időre. A kérdés, csak az, hogy mikor jön el. Most? Most? Soha?
A másik csapat nem volt olyan feszélyezett, mint mi. A miniszoknyás lány szája fülig ért, és boldog elégedettséggel simult a szőke enyhén hullámos hajú fiúhoz. Mindjárt hányingerem is támadt a nagy idill láttán. A vámpírok véres orgiái. Fújj! A hosszú fekete hajú fickó tűnt egyedül normálisnak. Egy fekete bőrszíjjal babrált a kezén és ez láthatólag nagyon lekötötte a figyelmét. Az iker lányok Lou-t és Bill-t bámulták mohón. Mint valami rossz szappanopera, iker az ikerrel. Ch! Nevetséges. Aztán megláttam a cica-babát a kigyúrt sráccal. A fiú a csaját nézte, a csaja pedig engem. Kicsit megremegett a gyomrom, az ellenséges pillantás kereszttűzében, de álltam a tekintetet, sőt a kezem látványosan szorult ökölbe az asztal tetején. A kis vörös srác, nyugalommal pásztázta az arcomat, és gondosan véste fel az emlékébe az egész szituációt. Visszataszítóan okos lehetett, mert csak úgy sütött az arcáról, hogy zseni. Vámpír zsenik? Fújj! Végül a sötét szeműt vettem észre aki a székén hintázott, az ujjai között pörgetett egy szőlőszemet. Pont olyat amilyet én is ettem. Megfigyelte egy szokásom. Ez rossz, nagyon rossz. Engem nézett és az agyamba próbált bejutni. Megint…
Edmund végre alkalmasnak látta az időt arra, hogy meglépjünk. Mivel nem volt már ma több óránk, nyugodtan sétáltunk ki az ebédlő hátsó ajtaján, ami az udvarra nyílt. Igen ám. Csakhogy az ajtó mellette ültek Darkék. Edmund a jobb oldalam mellé állt Bill pedig a balra. Lou pedig mögém állt, és ebben a felállásban közelítettük meg az ajtót. Amikor elsétáltunk a vámpírok mellette valami élesen a testembe nyílalt. Fájdalom? Nem! Hanem? Egyre bővül azon talányok száma, amikre eszem ágába sincs választ kapni.
Hamarosan megéreztem az arcomon a hűvös szellőt és lelkem megnyugodott. Bill, egy hangos sóhajt hallatott. Lou pedig megkönnyebbülten veregette hátba Edet.
- Ez hajszálon múlt testvért! – mondta kissé fesztelenebbül Bill.- Többön! – motyogta Edmund és valami teljesen más dologra koncentrált – Azt hiszem innen is tovább kell majd állnunk. Éreztem, hogy baj lesz! – mondta keserűen és a ferrari felé vette az útját. Bill gyorsan követte, és nagyon halkan beszélni kezdtek. Lou mellettem lépkedett a parkoló felé.
- Ami reggel történt – kezdett bele, de megállítottam.
- Szóra sem érdemes Lou.
- Megbántottalak pedig csak a szívedre hallgattál! Sajnálom – mondta ki végül és tudtam milyen nehéz volt kinyögnie ezt a szót. Egy kezemen megtudnám számolni, hogy hosszú élete során ezzel együtt, hányszor ejtette ki a száján a bocsánat, vagy sajnálom szót.
- Lou, nem haragszom - mondtam őszintén, majd jobban hallgatóztam. De csak hangfoszlányok jutottak el a fülemig. És azokból nem tudtam túl sokat kivenni.
- Jó testvér vagy Nenay! – mondta ki tiszteletteljes hangon a nevemet.
- Ez nem áll kapcsolatban azzal, hogy nem haragszom rád! – mondtam majd, a motorom felé fordultam.
- Tudtam, hogy eljön majd ez a nap –mondta nekem, és a szemembe nézett.
- Tudtad? Mármint ezt képletesen érted vagy… - a légzésem felgyorsult.
- Nenay, ők vámpírok és a sorsod hamarosan, egy lesz az övékével – mondta elhalóan. A kezem alatt nagyon reccsent a kormány.
- Hülyéskedsz?
- Nem – mondta, majd Edmundék felé biccentett, aki erősen gesztikulálva hadonásztak – Ők sem tudják. De én ismerek dolgokat.
- Dolgokat? – nyeltem nagyot.
- Tudod várható volt, hogy az életedben felbukkan majd az illat. De nem hittem, hogy ilyen hamar.
- Várj! Miről beszélsz? – elvesztettem a fonalat, bár nem voltam biztos abban, hogy nem-e szándékosan tettem-e.
- Arról, hogy tudtam. Azaz, nem tudtam csak éreztem, hogy Winwood, más lesz. Tudtam, hogy ez a hely te életedben is változást fog hozni. Olyat, amikhez nekik közük van.
- Közük? Lou! Az ég szerelmére, beszélj érthetően! – csattantam fel. Mire Bill erre kapta a fejét. Lou összerándult, mert Bill hatalmas teste neki feszült és jóformán bevágta a ferrariba. Én meg ott maradtam a motoromon, egy kétséges és bizar állítással.
Közben egyre több és több diák lézengett a parkolóban. Jobbnak láttam ha indulunk. Még akkor is, ha ilyen sok bizar kérdés megválaszolatlanul hagyok is.
Haza felé azon gondolkodtam amiket Lou mondott és nem tudtam sehova se tenni a mondandóját. Végig fura érzésem volt. Mintha követne valaki. Szüntelenül pillantgattam a visszapillantó tükörbe, de csak az egy hangú táj monotonitása nézett vissza rám. Előttem a bátyáim veszekedtek. Hangosan és idegesen, tudtam, hogy a feszültség csak nagyobb lesz, ha haza érünk, és imákat mondtam azért, hogy elköltözzünk. Ugyan szégyen a futás, de hasznos. Különösen a tekintetben, hogy Lou szavai sokkal több kérdést vetettek fel bennem, és válaszok ideje nagyon közel. Ezt az időt csak úgy tolhatom ki, ha sikeresen elmenekülünk. A hangsúly a Hán van!
A kocsi felhajtó természetesen nyitva volt, de apáék nem voltak kint. A garázsba behajtva egy apró változást vettem észre. Be volt szerelve a színpadunk a hangszereinkkel és erősítőkkel együtt. Milyen kár, hogy mindjárt szét is lehet szedni.
Bevágtattunk a nappaliba, ahol meglepődve dőltem a falnak. Anya egy erőltetett vigyorral és apa egy kelletlen mosoly kíséretében fogadtak bennünket. A nappaliban pedig egy szőke, magas férfi ült. Egy réz színű hajú nővel. Mikor ránk néztek tudtam, hogy kikkel van dolgunk. És volt egy olyan érzésem, hogy azaz út amely összefut velük, éppen a Start mezőjén állok. Innen más nincs menekvés. A kérdés már csak az, hogy Lou tud-e még valamit. Fivéremre néztem, aki teljesen nyugodt volt. Áhá. Még több kérdés. De megfogják válaszolni őket. SAJNOS!
Edmund aggódó tekintete, éppen eleget elárult a nyomorúságos helyzetünkről. A bátyám mindig is tökéletesen ura volt a közelemben az érzéseinek. Zöld szeme soha egy pillanatra sem engedte meg, hogy kétségbeessek. Lou és Bill tanításukhoz hűen, három szög alakba próbáltak rendeződni, hogy engem védjenek, az ellenséges csapat, kíváncsiskodó tekintetétől. Magam azzal voltam elfoglalva, hogy kizárjam a fejemből a becses illatot, ami, mint valami egzotikus parfüm lengett körül. Megpróbáltam az érzéséket, amelyek az illathoz kötnek értelmezni. Először megakartam kóstolni az illatot magát, de ez a vágy elhalványult, mert az illatnak logikusan valamiből kell áradnia, és ha arra gondoltam, hogy eleve egy élő és érző lényből árad ( még akkor is ha vámpír ezt jócskán alul múlja) elfogott az undor. Jó vegetáriánusként nem kívánkozóm élőlény bármilyen lényegű fogyasztása után. De volt egy másik érzés. Egy erős, minden feletti. Olyan volt, mint egy emlék hangulata, fátyolos és pontatlan, de jóleső. És ezt nem tudtam mire vélni. Talán valami vámpír képesség? Talán valami újfajta erő, amely hatást gyakorol rám?
Nos ez volt az a kérdés, amire nem akartam választ kapni. Féltem a válasz nyers és őszinte valójától.
Az ebédlő olyan lett mint egy harctér. Egyik oldalon az egyik a másik oldalon a másik csapat. Már csak egy rossz mozdulat, és kitör a háború, már csak az a kérdés, ki indítja be a gépezetet és ki fejezi be a menetet győztesként?
Nos erre sem szerettem volna választ kapni. Vajon miért?
Tudtam, hogy Bill és Lou, Edmud jelére vár. Edmund pedig az alkalmas időre. A kérdés, csak az, hogy mikor jön el. Most? Most? Soha?
A másik csapat nem volt olyan feszélyezett, mint mi. A miniszoknyás lány szája fülig ért, és boldog elégedettséggel simult a szőke enyhén hullámos hajú fiúhoz. Mindjárt hányingerem is támadt a nagy idill láttán. A vámpírok véres orgiái. Fújj! A hosszú fekete hajú fickó tűnt egyedül normálisnak. Egy fekete bőrszíjjal babrált a kezén és ez láthatólag nagyon lekötötte a figyelmét. Az iker lányok Lou-t és Bill-t bámulták mohón. Mint valami rossz szappanopera, iker az ikerrel. Ch! Nevetséges. Aztán megláttam a cica-babát a kigyúrt sráccal. A fiú a csaját nézte, a csaja pedig engem. Kicsit megremegett a gyomrom, az ellenséges pillantás kereszttűzében, de álltam a tekintetet, sőt a kezem látványosan szorult ökölbe az asztal tetején. A kis vörös srác, nyugalommal pásztázta az arcomat, és gondosan véste fel az emlékébe az egész szituációt. Visszataszítóan okos lehetett, mert csak úgy sütött az arcáról, hogy zseni. Vámpír zsenik? Fújj! Végül a sötét szeműt vettem észre aki a székén hintázott, az ujjai között pörgetett egy szőlőszemet. Pont olyat amilyet én is ettem. Megfigyelte egy szokásom. Ez rossz, nagyon rossz. Engem nézett és az agyamba próbált bejutni. Megint…
Edmund végre alkalmasnak látta az időt arra, hogy meglépjünk. Mivel nem volt már ma több óránk, nyugodtan sétáltunk ki az ebédlő hátsó ajtaján, ami az udvarra nyílt. Igen ám. Csakhogy az ajtó mellette ültek Darkék. Edmund a jobb oldalam mellé állt Bill pedig a balra. Lou pedig mögém állt, és ebben a felállásban közelítettük meg az ajtót. Amikor elsétáltunk a vámpírok mellette valami élesen a testembe nyílalt. Fájdalom? Nem! Hanem? Egyre bővül azon talányok száma, amikre eszem ágába sincs választ kapni.
Hamarosan megéreztem az arcomon a hűvös szellőt és lelkem megnyugodott. Bill, egy hangos sóhajt hallatott. Lou pedig megkönnyebbülten veregette hátba Edet.
- Ez hajszálon múlt testvért! – mondta kissé fesztelenebbül Bill.- Többön! – motyogta Edmund és valami teljesen más dologra koncentrált – Azt hiszem innen is tovább kell majd állnunk. Éreztem, hogy baj lesz! – mondta keserűen és a ferrari felé vette az útját. Bill gyorsan követte, és nagyon halkan beszélni kezdtek. Lou mellettem lépkedett a parkoló felé.
- Ami reggel történt – kezdett bele, de megállítottam.
- Szóra sem érdemes Lou.
- Megbántottalak pedig csak a szívedre hallgattál! Sajnálom – mondta ki végül és tudtam milyen nehéz volt kinyögnie ezt a szót. Egy kezemen megtudnám számolni, hogy hosszú élete során ezzel együtt, hányszor ejtette ki a száján a bocsánat, vagy sajnálom szót.
- Lou, nem haragszom - mondtam őszintén, majd jobban hallgatóztam. De csak hangfoszlányok jutottak el a fülemig. És azokból nem tudtam túl sokat kivenni.
- Jó testvér vagy Nenay! – mondta ki tiszteletteljes hangon a nevemet.
- Ez nem áll kapcsolatban azzal, hogy nem haragszom rád! – mondtam majd, a motorom felé fordultam.
- Tudtam, hogy eljön majd ez a nap –mondta nekem, és a szemembe nézett.
- Tudtad? Mármint ezt képletesen érted vagy… - a légzésem felgyorsult.
- Nenay, ők vámpírok és a sorsod hamarosan, egy lesz az övékével – mondta elhalóan. A kezem alatt nagyon reccsent a kormány.
- Hülyéskedsz?
- Nem – mondta, majd Edmundék felé biccentett, aki erősen gesztikulálva hadonásztak – Ők sem tudják. De én ismerek dolgokat.
- Dolgokat? – nyeltem nagyot.
- Tudod várható volt, hogy az életedben felbukkan majd az illat. De nem hittem, hogy ilyen hamar.
- Várj! Miről beszélsz? – elvesztettem a fonalat, bár nem voltam biztos abban, hogy nem-e szándékosan tettem-e.
- Arról, hogy tudtam. Azaz, nem tudtam csak éreztem, hogy Winwood, más lesz. Tudtam, hogy ez a hely te életedben is változást fog hozni. Olyat, amikhez nekik közük van.
- Közük? Lou! Az ég szerelmére, beszélj érthetően! – csattantam fel. Mire Bill erre kapta a fejét. Lou összerándult, mert Bill hatalmas teste neki feszült és jóformán bevágta a ferrariba. Én meg ott maradtam a motoromon, egy kétséges és bizar állítással.
Közben egyre több és több diák lézengett a parkolóban. Jobbnak láttam ha indulunk. Még akkor is, ha ilyen sok bizar kérdés megválaszolatlanul hagyok is.
Haza felé azon gondolkodtam amiket Lou mondott és nem tudtam sehova se tenni a mondandóját. Végig fura érzésem volt. Mintha követne valaki. Szüntelenül pillantgattam a visszapillantó tükörbe, de csak az egy hangú táj monotonitása nézett vissza rám. Előttem a bátyáim veszekedtek. Hangosan és idegesen, tudtam, hogy a feszültség csak nagyobb lesz, ha haza érünk, és imákat mondtam azért, hogy elköltözzünk. Ugyan szégyen a futás, de hasznos. Különösen a tekintetben, hogy Lou szavai sokkal több kérdést vetettek fel bennem, és válaszok ideje nagyon közel. Ezt az időt csak úgy tolhatom ki, ha sikeresen elmenekülünk. A hangsúly a Hán van!
A kocsi felhajtó természetesen nyitva volt, de apáék nem voltak kint. A garázsba behajtva egy apró változást vettem észre. Be volt szerelve a színpadunk a hangszereinkkel és erősítőkkel együtt. Milyen kár, hogy mindjárt szét is lehet szedni.
Bevágtattunk a nappaliba, ahol meglepődve dőltem a falnak. Anya egy erőltetett vigyorral és apa egy kelletlen mosoly kíséretében fogadtak bennünket. A nappaliban pedig egy szőke, magas férfi ült. Egy réz színű hajú nővel. Mikor ránk néztek tudtam, hogy kikkel van dolgunk. És volt egy olyan érzésem, hogy azaz út amely összefut velük, éppen a Start mezőjén állok. Innen más nincs menekvés. A kérdés már csak az, hogy Lou tud-e még valamit. Fivéremre néztem, aki teljesen nyugodt volt. Áhá. Még több kérdés. De megfogják válaszolni őket. SAJNOS!
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése