BUÉK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Mindenkinek szerencsés, sikerekben és boldogságban gazdag ÚJÉVET!

Játék!

Írj egy kérdést az én egyik szereplőmhöz és az válaszol neked rá! Csak ne a jövőjéről kérdezd!

Nos

Itt az első könyv vége. Edmund szemszögén át láthattátok az utolsó részt XD!

Meg kell mondjam, nagyon megszerettem ezt a történetemet, amit annak alkalmából kezdtem el írni, hogy középiskolás lettem, és kicsit féltem az új dolgoktól. Még a nyáron, egy nyaralás közben jelent meg fejemben Nenay és három testvére. Meg kell mondjam Nenay nagyon hasonlít rám ezért választottam, azt, hogy az ő szemszögéből szóljon a könyv. Remélem ti is megszerettétek velem együtt ezt a történetet. A Papa Roach - Forever című szám hallgatás közben jöttem rá, hogy ezt a sztorit meg akarom írni! Először csak egy g-portálos oldalon volt fönt, de aztán TuNi segítségével, létrehoztam a blogomat, ahol megjelent. Leghűségesebb segítőm mesi volt, akinek megköszönöm, hogy éjjel is a segítségemre sietett és akkor is, ha ki voltam borulva, vagy ha alkotói válságom volt ( ami igen gyakran megtörtén). Csencica aki nekem már csak Cseni marad sokszor írt mesivel és TuNi-val együtt olyan komikat aminek következtében jobbá tették egy napom, és segítettek abban, hogy írni tudjam tovább a történet. Csak annyit mondhatok köszönet mindenkinek aki olvasta az Örökkét, és megszerette, köszönöm nektek, hogy egy első éves gimis lány történetét méltattátok becses figyelmetekkel, és köszönöm, hogy ez által szebbé tettétek a napjaimat! Örök hála. És remélem találkozunk a Mindörökkében!

üdv: Arya és az Örökké összes szereplője

39 fejezet - Fehér rózsa és Örökké

Hosszú barna haja, jobbra-balra csapódott mikor talpra állt, és szíven dobta, a nagydarab szőkét. A keserű érzés elmúlt! Élt. Nenay élt!



- És akkor, egy, két, há és… - mondta Bill és összeütötte a dobverőket.

A Papa Roach-tól játszottuk a Forever-t. A húrokon cikázott a pengető, miközben időnként lopva húgomra pillantottam. Teljes átéléssel játszott, a sötét és újautó szagú garázst beragyogta a fényével. Bámulatosan kecses alakjával, tündöklő tiszta tekintetével, és a szívében lobogó örök tűzzel. A szám amit játszottunk, annyira olyan volt, mint ő… el is mosolyodtam a kóbor gondolatra, mely kipattant a fejemből. Kiszámíthatatlan váltakozó ütem, és hihetetlen erő, tisztára mint ez a törékeny szépség itt, alig egy másfél méterre tőlem. Lou mély hangja most finoman szólt, miközben egyszerre csaptunk a húrokba Nenayval, és Lou felordított, és mély hangon folytatta. Ekkor nyílt a garázs ajtaja és anya jött be. Tálcán hozott négy bögrét. Alacsony kis alakján rózsaszín pulóver volt, lábán hosszú fehér szövet gatya. A bögrék már csak megszokásból kerültek elő. Nyilván vér van bennük, de mi továbbra is csak elixírnek hívtuk. Bill három erőset vágott a dobra, anya pedig mosolyogva biccentgette a fejét jobbra majd balra. A szám, lassan véget ért, és apu is besétált az ajtón.

- Szép volt gyerekek… - mondta, majd felugrott a színpadra, és oda állt Bill mögé. Kivette a kezéből az ütőt, és kedvesen elmosolyodott – De így jobban hangzik nem? – és apa soha nem látatott tehetséggel kezdte el ütni a dobot bámulatos ritmusban. Ekkor meghallottuk anya gyönyörű magas hangját. Énekelt.
- Ez Nightwish – ámult el Nenay, amint felismerte tőlük az egyik számot.
- Az – biccentett kábán Lou.

Ekkor besétált az ajtón egy nagyon nem kívánatos személy is. Wrath! Napszemüveg volt rajta és bőrkabát. Fekete izompóló és farmer. Mert télen ugye, hogy máshogy kéne járni?! Az ajkam automatikusan csúszott fel a felső fogsoromról, de Bill szúrós pillantás miatt türtőztettem magam. Nenay majd kiugrott a bőréből mikor meglátta a vámpírt. Leszökkent a színpadról, ahol már anyuék is abba hagyták az érdekes előadást, és mosolyogva nézték, ahogy Ő a nyakába veti magát annak a hülyegyereknek. Annak a mázlistának a keze féltőn ölelték át az Ő derekát. Ő a fejét annak a szánalmas pancsernek a nyakába fúrta, és e művelet közben, azaz idióta fölemelte ŐT a földről. A plüss farkasos mamuszba bújtatott kecses kis lábai a levegőben kalimpáltak. Miközben Lou nagy élvezettel köszörülgette a torkát. Bill irult- pirult. Az én szívem újra ezer sebből vérzett.

Hálát adtam az Úrnak, amiért nekem nincsenek könnyeim. Hogy van bennem valami sötét, ami elnyomja ezt keserű érzést és helyette csak zsibbasztja a szemem és orrom környékét. Most elerednének ha volnának, szégyenemben és fájdalmamban. Letettem a gitárt, és lekullogtam a színpadról, a fejemet lehajtottam, és nem akartam látni, hogy most mit néz, vagy mit érez Ő. Immár nem tartozik rám.

-Ed – szólt utánam a föld leggyönyörűbb hangja. Megdermedtem a garázs ajtónál. Nagy volt a kísértés, hogy ránézzek, hogy szemem megfürödjön üdvözítő szépségében lényének ártatlan jóságában. De nem lehet. Mert ott volt a szörnyeteg, aki árnyékával elrejtette, az én egemnek legfényesebb csillagát, tiszta fehér galambját.

- Nincs baj – mondtam, de nem fordultam hátra.
Ne szomorítsd el – hallottam figyelmeztető hangját a fejemben Wrathnak.
- Nem fogom, taperolós barom! – morogtam vissza a válaszom, majd kisétáltam a garázsból.

Amint kiértem a házból rohanni kezdtem az erdő felé, magam mögött akartam hagyni ezt a házat, ezt sok régről ismert arcot, ezt a sok új és régi érzést, elfelejteni ŐT. A saját húgomat. Nekirohantam egy fának. Nagyot reccsent az, és én féltőn és óvón ahogy annak idején Őt is, most úgy öleltem át a hatalmas fát. Minden ki nem fejezhető érzelemmel és a legbelsőbb odaadással.

- Edmund – szólalt meg egy másik hang. Ez a hang nem volt olyan bűvös bájos, mint aprócska húgomé, de szép volt, akárcsak a hárfán a húrok játéka, és andalító, mint a jó vörösbor.
- Igen – mondtam mélye hangon, és továbbra is öleltem a fát.
- Nenay a húgod, és szeret téged! Ne menekülj előle – mondta. Karjaim neve hallatára összeroppantották a fát, és inaim kirajzolódtak izmaim között. Beth apró sikolyát halva jöttem csak rá, hogy mit tettem a hatalmas tölggyel, ami most a hóban pihent.
- Próbálkozom, de nem bírom sokáig a közelében – mondtam folytott hangon, és szememet legeltettem a kidőlt fán. Szégyelltem gyengeségem.

Halottam, hogy súrlódik a lépte a havon, és éreztem bársonyos kezét megfeszült hátizmomon. Gyengéd, szinte olyan meleg érzés fogott el, mint anno, amikor még a Ő ölelt.

- Én tudom, hogy nem vagy belé szerelmes. Csak nagyon ragaszkodsz hozzá. De el kell őt engedned – suttogta Beth.
- Így gondolod? – kérdeztem csöndbe, és teljes testemmel felé fordultam. Elmosolyodott, és barna tincsét a füle mögé tűrte.
- Így – biccentett.
- Neked elhiszem – mondtam. Szívemet a régi bizsergés kerítette hatalmába, valahányszor láttam Bethtet. Régen nem szerettem a közelségét, mert színte égette a belsőmet röntgen pillantása, mellyel mintha belátott volna degenerált agyamba. Úgy éreztem, tudja mit érzek, hogy miért vagyok zavarodott. De a legrosszabb az nem ez volt. Hanem a fájdalom Bill szemében. A keserűség… Amellyel én is néztem, ahogy Nenay esténként forró csókot ad annak BAROMNAK!
- Kö…Köszönöm – rebegte, megrémült a közelségemtől. De én élveztem törékeny alakjának meg, megrándulását. Egészen közel akartam érezni magamhoz ezeket az apró rángásokat. Így a kezem óvatosan a derekára tettem. Gyöngéd vonásai arcának, egy pillanatra szinte tündöklöttek.
- Nincs kedved vadászni velem? – kérdeztem. Minden keserűség messze szállt. Beth jobban illet a kezembe, mint Nenay. Pedig ez szinte képtelenség volt. De igaz.

Meghatódott. Mert önkéntelenül hunyta be egy hosszú percre a szemét. Ő nem azért nem tudott sírni mert sötét lett volna, mint én. Ő egyszerűen csak elfelejtett.

- Igen. Köszönöm – mondta. Elmosolyodtam.

Mire visszatértünk a vadászatból, már minden Drak és Wolf a nappalit rakta rendbe. Nenay és Wrath bohóckodva takarított (megjegyzem nenay ötéves kora óta nem csinált ilyet), Lou feszült volt, és össze- vissza hablatyolt. Csak Wrath vigyorgott rá néha. Lujza nem volt feszült, ezért furcsállottam az egészet. Bill, Arnolddal együtt szedték fel a szilánkokat, a porszívóval el nem érhető helyekről, Ian maga elémeredt, és éppen a lépcsőt tervezte újra. A lapon szinte láthatatlanul mozgott a keze. Reid és Florete a falat festetették újra. Anyu és Apa új bútorokat néztek a neten. Apa ült a gép előtt, anya meg a szék háttámláján dőlve mutogatta a számára tetszetős bútorokat. Coleen segített virágokat ültetni Maryonak. Ahhoz képest, hogy lányok, eléggé nem értették a dolgukat, de amikor anya segíteni akart nekik, hevesen tiltakoztak. Jack és Victor éppen a csillárt szerelték föl újra.

- Figyeljetek – szólalt meg idegesen Lou. Mind rámeredtünk, és ekkor már Wrath teljesen vigyorgott. El sem tudtam képzelni, hogy mi mondani valója lehet testvéremnek… Így hát feszülten vártam, miközben kezem meglepő módon, Beth derekára siklott – Kérdezni szeretnék valamit – mondta, és hangja egy kicsit megremegett. Ki ez? Ez biztos nem az én nagyképű öcsém.

- Hallgatunk – mondta Reid.

- A kérdésem két embernek szól – szögezte le Lou, és a földet nézte.

- Kezdj már bele… - türelmetlenkedett Lujza.

- Reid, megkérhetem a… lányod kezét? Biztosítalak róla, hogy vigyázni, és becsülni fogom, míg… azaz nem… szóval örökké! – a szeme lázasan csillogott, Reid arcán jóságos szerettet teljes mosoly jelent meg. Majd Floretével összenéztek, és a nő ragyogó mosolyt követő bólintása után Reid is bólintott.

- Tőlem megkapod Lujza Tschusingan Dark kezét. Biztos vagyok benne, hogy jó kezekbe lesz – majd ezzel lányára pillantott. Lujza ledermedve állt, és úgy meredt Loura, mintha az éppen most közölte volna azt, hogy Ő a Klán új feje.

- Nos akkor cicám… khm… kedvesem – kezdte Lou és letérdelt Lujza elé, aki zavarában a hajába túrt – Te vagy a legtökéletesebb lány, és azóta szeretlek amióta először megpillantottalak. Helyesebben akkor még nem szerettelek, mert egy gyilkosnak tartottalak… de aztán megismertelek, és te vagy az a legelragadóbb tünemény, akihez évtizedek óta nem volt szerencsém. Hozzám jönnél, hogy engem tegyél a legboldogabb izé… - zavartan Warthra pillantott.

- Férfivá- mondta Wrath, Nenay rájuk mosolygott.

- Igen, férfivá – mondta Lou és elővette a gyűrűs dobozt. Beth keze az én kezemre siklott. Összerezzentem, de nem azért, mert kellemetlen volt, hanem mert azért mert túlságosan is kellemes.

- Én… - suttogta Lujza, de Lou felpattintotta az ékszeres doboz tetejét, és benne egy gyönyörű fehérarany gyűrű volt, a közepén meg egy közepes méretű gyémánt. Valamint betűk voltak karcolva a gyűrűbe. Az volt oda gravírozva, hogy : „Fordítsd az arcodat a nap felé és minden árnyék mögéd kerül!” – Ez - suttogta Lujza, amint elolvasta a gyűrűbe írtakat – gyönyörű.

- Te vagy az én fényem, cicám akire ha ránézek minden sötétség a hátam mögé kerül, vagy végérvényesen eltűnik. – mondta Lou és végre ránézett Lujzára. Aki zavarodottan nyújtogatta a melegítő nadrágját. És fehér rövid ujjú pólóján keresztül látszott, hogy remeg a felső teste. Az ajkát harapdálta, és hosszú idő után megszólalt.

- Szeretlek! Oké és… szeretek a fényed lenni… – mondta, és remegve nyújtotta ki a kezét Lou felé. Az elvigyorogódott és megkönnyebbülten felhúzta a lány ujjára a gyűrűt. Miután ez megtörtén, Lou felkapta Lujzát aki még mindig tőle szokatlanul zavarban volt, de miután már leküzdötte kezdeti zavarát önfeledten csókolózni kezdtek. Mindenki gratulált nekik, anyu meghatottan, apa pedig elismerően nézett fiára. Bill szokatlanul udvarias volt, majd elnézést kérve lement járőrözni. Nenay pedig Wrathtal együtt gratulált. Aztán fene meghitten csókolóztak ők is. Felfordul a gyomrom. Gratuláltam az ikremnek, aki megveregette a hátamat.

- Fene se hitte volna, hogy iker talál ikret – mondta átölelve engem Lou.

- Hát nem – mosolyodtam el.


Aznap este én voltam a soros, hogy járőrözzek a ház körül. Nem volt semmi szokatlan, a Klán inyalogatta a sebeit. Ezért benéztem az ablakokon, hogy meglássam, hogy bent mi a helyzet. Az utolsó ablakra vártam a legjobban, bár mindig ezt hagytam utoljára. Nenay szobájának ablakát.

Amint benéztem, úgy éjfél táját elcsodálkoztam. Nenay feje Wrath mellkasán pihent, és kezével átölelte a fiú testét. Nenay hajába fúrta a fejét a fiú és becsukta a szemét, de mosolygott, és valószínűleg a húgom édes illatát élvezte. Nenay, már mélyen aludt, de kezében azért szorította a tőlem kapott Mr. Morcost. Gyönyörű volt. Helyesebben voltak együtt, nem éreztem haragot, pedig délelőtt megtudtam volna ölni őket. De most… Olyanok voltak, mint két szerelmes virág. A fehér rózsa és egy másik virág, aminek még nem tudom a nevét. De tökéletesen kiegészítettek egymást. Akár a sarki fény. Nenay illet a karjaiba, és amilyen szerelem sütött Wrath minden porcikájából, rá kellett jönnöm, hogy Nenay az ő fehér rózsája, és az övé is marad örökké…

38 fejezet - Az éjszaka

( A viking)

Kint zuhogott a hó, csend volt és béke. Legalább is vihar előtti csend, és harcot megelőző béke. Anyuékkal rengeteget beszéltem arról, mire számíthatunk a közel jövőben és felvázoltuk a helyzetemet. Beszéltünk sok olyan dologról, mint például, hogy meneküljük-e, vagy mi lesz Louval és Lujzával, vagy egyáltalán maradhatunk e ezen a földrészen. A nagy családi kupaktanácson nem vettek részt a Darkék, kifejezett kérésünkre. Megkértük őket, hogy legyenek tekintettel a most fel állt helyzetre, hiszen anyuékat roppantul felzaklatta a majdnem balesetem. De nem csak őket. Mr. Ford bá is hozzánk költözött, és közölte velünk, hogy számára nagyon fontos, hogy ezt a csatát velünk élje át, számomra ez roppant megható volt és mégis nőttön-nőt a rossz érzésem, egyre többen kockáztatták miattam az életüket. Számomra ez megható és félelmetes lett…

Ott volt először is Reid. Reid egy okos, értelmes, nagylelkű férfi, annyi jót tesz az emberekkel, lévén, hogy orvos. Egy makulátlan jellem, és miattam képes lenne, meggyilkolni egyet, saját, ám kevésbé nemes fajából.

Aztán Florete, a bájos, tüneményes, jólelkű nő, egész életében másokat szolgált ki a szeretetével, a kezét soha nem emelte ütésre, és miattam mégis megtenné, pedig tudom, hogy még a legcsúfabb lénynek se tud ártani.

Ott volt persze Lujza is, őt soha sem kedveltem, de amikor elém állt és azt mondta : - Figyelj mi sose fogjuk különös képen bírni egymást, de sose hagynám, hogy bántsanak téged! Jó fej csaj vagy, de, nem tudnám elviselni, sem Wrath sem Lou nyávogását ha elveszítenénk.
Lujzának hálás voltam, hogy két számomra fontos ember miatt vállalta miattam a kockázatot.

Coleen nem mondott semmit, csak segített bekötni a sebemet a lábamon, és közben végig támogatta Wrath-ot. Ez olyan sokat jelentett nekem. A mindig hideg és távolság tartó Coleen, egypár helyzet kedvéért, képes volt egy szeretetteljes személlyé változni.

Ian természetesen nagyon kiakadt, ő ott volt akkor amikor Wrath majdnem letépte az egyik Klán tag fejét, és azt mondta nekem, hogy Wrathot még sohase látta ennyire dühösnek. És azt mondta, neki se sok kellett volna… A nagy, hatalmas fogadott bratyó, annyi érzelmet fejezet ki, kemény két perc alatt, hogy magam is elpityeredtem.

Ha már a fogadott bratyónál tartok, akkor mindenképpen meg kell említsem Jackket, aki, mint utóbb kiderül, három Klán tagot intézett el, és… Itt is sírtam.

Maryon végig velem volt, fogta a kezemet, Wrathttal nagyon sokszor vonultak félre. Maryon gyakran simogatta kedvesem karját, mikor Wrath hosszú ideig meredt maga elé.

Victor, csak állt, és azt hajtogatta, hogy ő megmondta…

Beth… Ő Edmunddal volt, Edmund viselte a legrosszabbul azt ami velem történt. Bethet pedig még jobban foglalkozott Edmunddal, ami szintén sokat jelentett nekem.

Lou persze próbált elpoénkodni, de annyira igyekezett, hogy a végén csak ült és fogta a fejét.

Edmund kiakadt, ordibált, nekiment a falnak, és teljesen feladta a józanész határait… Nagyon aggódtam érte.

Bill velem volt, ha nem Wrath volt velem akkor Bill. És ez szintén nagyszámba ment nálam.
Anyu sokat sírt. Még ha nem is tudott, úgy is tudtam, hogy azt tenné, órákig ült apával a szobájukba, és tudtam, hogy ennek a fájdalomnak is én vagyok az oka.

Apa próbált vigasztalni mindkettőnket, de csak azt érte el, hogy ő maga is elkeseredett, teljesen.

És akkor még ott volt Ő! Wrath úgy viselkedett velem, mintha a férjem lett volna, a kezéből etetet, éjjel velem virrasztott, kimosta a ruháimat, megfőzte a kajámat, segített átöltözni, felvidított, és mindezt zokszó nélkül tette.


Egyedül sírtam a szobámban, ahogy ezt végig gondoltam, neki keseredtem, a könnyeim megállíthatatlanul törtek elő szememből, és párnámnak sírtam el bánatomat. Most sem tartott sokáig, Wrath rontott be a szobámba, és azonnal az neki kezdett.

- Szerelmem, jól vagy? – kérdezte – Mi bánt? Fáj valamid? Kincsem… - olyan gyengéd, gondoltam és a könnyeim tovább csordogáltak. Arcomat simogatta hüvelykujjával, rózsaszín ajka elnyílt.
- N…em. Nem – szipogtam. Majd fejemet az apró díszpárnába fúrtam.
- Nézz rám, életem – mondta és próbált állam alá nyúlni, de nem engedtem neki – Haragszol rám? – kérdezte meg félve. És kérdő tekintete csak tovább keserítette a belsőmet. Hogy én haragszom rá?! Viccnek is rossz…
- Istenem, dehogy – néztem rá. Arca annyira ellágyult, a szeme karamell színű lett, és láttam magam a tekintetében. És gyönyörűnek tűntem a karamell színű megvilágításban. Olyannak amilyen valójában nem vagyok.
- Ki bántott? – kérdezte, és letörölte a könnyeimet.
- Én bántottam magamat! – mondtam. És elhúzódtam tőle, de ő velem együtt mozgott – Szörny vagyok, mindent tönkre teszek, már akkor szörnyű voltam, amikor megszülettem.
- SSSSSSSSSSSS – mondta majd ujját ajkamra csúsztatta. Nagy levegőt vett, és látszott hogy szavakat, és érveket gyűjt állításom ellen.
- Nem! – mondtam és neki estem.

- Annyi rosszat tettem veletek. Hiszen, nézz csak magadra! Megbántottalak, ráadásul ok nélkül, nem viselkedtem rendesen, amikor nekem adtad a gyűrűt, gonosz voltam veled, amikor kockára tettem az életedet, és még azt is elvártam utána, hogy továbbra is szeress. Szeretlek, mindennél jobban. Ha újra nekem adnád a gyűrűmet, akkor mindent másképp csinálnék, és ha most találkoznánk először, akkor sokkal rendesebb lennék hozzád. Bármit megadnék neked, hiszen már most úgy viselkedsz velem, mintha én lennék a legdrágább kincsed, és mégis úgy bántam veled… ahogy nem kellet volna.

Fehér garbós pulóver volt rajta, gyönyörűnek hatott benne, fekete farmerja, tökéletesen vázolta izmos lábát, ajka cseresznyepiros volt, a szeme olvadt karamell. Fekete, hosszú szempillái mesteri koronái voltak szemének. Bronzos haján csillogott az asztali lámpa fénye. A lelke pedig még ezt az eszmei összhatást is fölülmúlta. Jó volt, édes, kedves, szeretett, megbocsátott. Újra sírni kezdtem, és magamhoz szorítottam Mr. Morcost, miközben a könnyeim a kezemre hulltak.

- Hozzám jössz? – kérdezte. Komoly volt az arca, és a kezét a kezemre simította.
- Megkérsz? Rendesen? – kerekedett el a szemem. A levegő hirtelen a tüdőmbe szorult, és csak hangos szisszenéssel sikerült kitörnie.
- Bármit megtennék érted, amit az előbb mondtál számomra egyértelművé tette, hogy kellesz nekem, soha senki mást nem fogok szeretni – mondta komolyan, és állam alá nyúlt, lecsókolta a könnyeket az arcomról, majd két centire eltávolodott tőlem.
- Szeretlek – mondtam, kezem mellkasára csúsztattam, de lesütöttem a szemeimet, majd halkan folytattam – 17 éves vagyok, de már sokat láttam a világból, sok mindent nem tudok, sok mindent nem értek, és nem vagyok méltó arra, amire kérsz –továbbra sem emeltem fel a fejemet. Ez volt az igazság. Jobbat kell kapnia nálam…
- Hallod magadat ilyenkor? – kérdezte meg, és kényszerített, hogy lágy pillantását élvezzem.
- Igen, hallom. Szerelmem, ez korai még. Legalábbis gyűrűre még ne költs, és tartsuk titokban. De szeretlek, és a feleséged akarok lenni. IGEN! – mondtam. Ajkát az ajkamra szorította, és eldőlt velem az ágyon, hosszan csókolóztunk, egymásba gabajodva. Simogattuk egymást, és szenvedélyesen suttogtunk szavakat egymás fülébe.

- A feleségem leszel… Olyan jó, hogy vagy nekem, édes bolondom! – mondta és nyakamra forró csókot adott. Majd szívdöglesztően rám mosolygott.
- Szeress, mindig! – suttogtam, és mellkasát kezdtem el csókolni. Készen álltam arra, hogy együtt legyek vele úgy… de ő megállított.

Kedvesen eltolt magától, majd a nyakamra simította a kezét. Rájött a szándékomra…

- Kedvesem. Ha tudnád, hogy mennyire sokat jelent nekem az, amit mondtál, és az, amit tenni szeretnél, én is, annyira szeretném, sőt még jobban mint te! De értsd meg! Minden csókod, minden érintésed azt jelzi számomra, hogy egyre jobban szeretsz, de még mindig én szeretlek jobban – elmosolyodott, mikor megpillantotta vérig sértett képemet - De csak akkor tenném meg ezt veled, ha már a feleségem leszel. Ugye megérted? – kérdezte.

- Mindjárt karácsony van. Szeretném neked adni magam – mondtam és éreztem, hogy egy újabb könyv folyik le a szememen.

Kifújta a levegőt, és becsukta a szemét, a keze lejjebb siklott a nyakamról, alig ért hozzá a keze az oldalamhoz, majd karomra tette a hosszú, finom ujjait.

- Hmmm. Ez a mondat örökké a fejemben lesz – mondta majd elmosolyodott és ajkát megsimogatta az ujjával – Én is szeretném ha az enyém lennél, de ki kell bírnunk odáig.
- Nehéz lesz – mondtam, és megcsókoltam.
- Nekem mondod? – nyögte a számba, majd nyelve átvette az irányítást felettünk.

Úgy aludtam el, hogy az ajkam az ajkára forrt, és el sem eresztettem azt. Erős karjai ölelték a derekamat, és légzése cirógatta az orrom hegyét.

- Szeretlek- suttogtam, álmosan.
- Nincs rá szó, hogy én mit érzek irántad. Imádlak? Szeretlek? Kívánlak? Egyik sem túl jó szó arra, amit éppen most érzek...
- Mondd mind a hármat! – kértem mohón. Bólintott, majd nézte a szemem csillogást és elkezdte.
- Szeretlek – suttogta lágyan – Imádlak – villant meg a szeme, és csalfa mosoly jelent meg az ajkán. Majd kifújta levegőt és komoly lett. Elektromosság cikázott a levegőben amikor kinyitotta a szemét, amivel perzselni lehetett, és mély, morgó hangon megszólalt – Kívánlak – a szemem elkerekedett, a testem magától kúszott a testéhez. Szaporán szedtem a levegőt, ő nagyokat szippantott de egyenletesen. Innen tudtam meg, hogy mit jelentek számára én… Mindent.
- Kívánlak – súgtam vissza, mire behunyta a szemét, és erősen összeszorította az állkapcsát.
- Tudom, látom a szemedben – szűrte a fogai között. Arca kemény lett az erőlködéstől – Szeretlek – mondta, majd még jobban megfeszült saját vágyaitól és az enyémektől.
- Ne haragudj, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak – pirultam el.

Hirtelen ellazult, és hangosan felnevetett.

- Milyen… hmm… figyelmes vagy – mosolyodott el. Felém hajolt, de abban a pillanatban meg is fagyott. Ledermedt és gyönyörű tekintete a szemembe mélyedt. Először azt hittem, hogy hülyéskedik. De amikor karom megérintette a bőrét, jéghideg tűz kapott a bőröm után. Olyan hideg volt, hogy az már szinte égetett.

- Wrath! – sikítottam föl. Néztem szemének megfagyott huncut fényét – Wrath! – ordítottam, meg sem mozdult. Most valóban ő volt a Föld legtökéletesebb szobra.

- Fölösleges nyávognod – hallottam meg egy nő doromboló hangját. Kipattantam az ágyból, de persze úgy, hogy a testemmel tudjam védeni ŐT. Egy fekete bőrű, alacsony nő állt előttem, piros és fekete cuccokban, a szeme vörös volt. Az arca kétségkívül olyan volt mint a modelleké, számomra mégis az volt inkább elképzelhető, hogy egyszer jól fejbe vágták egy serpenyővel.

- Klán – sziszegtem. A nő felkacagott. A kétségbeesés elfogott, lentről dulakodás hangjait lehetett hallani. A nő rám mosolygott, és kivillantotta fehér fogsorát.

- Dögölj meg! – suttogtam. Miközben legszívesebben kétfelé szakadtam volna. Egyik felem Wrathot védte, a másik pedig a családomnak segített volna.

- Már megtörtént – mondta, majd ebben a pillanatban az ablakom betört, és belibbent rajta Tybalt. Ijedtemben felsikoltottam, és azonnal a férfi felé fordultam.

- Nocsak, a kis szerelmes pár – mosolyodott el. – Szép volt Tia, megfagyasztottad Rómeót? – ironizált, és hátra dobta szőke haját. Ironikus mosoly jelent meg arcán.

Lentről elfojtott sikolyok és csattanások hallatszottak. A ház is beleremegett, mikor egy hangos csattanást halottam lent. Kezdeti kétségbeesésem, páni félelemmé alakult.

- Nenay! – hallottam meg egy elkeseredett nyögést. A két vámpír lassan körözni kezdett köztem és Wrath között. Jobbra balra forgattam a fejemet, és apám szavai jutottak eszembe. Keresd a gyenge pontokat!

A lány vámpír fölvette a támadóállást, én pedig tudtam, hogy ha elugrok előle, Wrathra esik… És akkor Tybalt meg rám támad. És esélyem se lesz megmenti Wrathot. Egy könnycsepp gyűlt a szemembe. Sakk – matt. Nincs menekvés… Ekkor valaki lent elordította magát. Azt hiszem Ed. Harag lobbant rettegő szívembe, és a ravaszság már oly régen érzett lángja egy szót sugallt. Beszélj!

- Tybalt! – szóltam élesen. Kedvesemet pásztázó vörös szempár egyből a torkomra szegeződött. Amennyire csak tudtam egy csábító mosolyt küldtem felé, majd Tia felé fordultam, és óvatosan léptem egyet előre. Tia felszisszent, de Tybalt már sóvárogva követett.
- Ugye szeretnéd megkóstolni a vérem? – kérdeztem lágyan, majd a bicskámat fölvettem az éjjeliszekrényemről, és szórakozottan dobáltam fel és le.
- Tybalt! Nehogy bedőlj… kezdte Tia, de tisztában voltam az előnyömmel. A bicskámat óvatosan a zsebembe csúsztattam, majd megnyaltam saját csuklómat, és minden rossz érzésemet f.élre tettem és beleharaptam a csuklómba. Tybalt itt már nem bírta tovább, felém vette magát, és én hatalmast rúgtam belé, a falnak zuhant kissé kábultan…

Tia is elhatározta magát, ekkor gyorsan megszívtam a csuklómat, és felnyögtem. A vérem íze volt a legandalítóbb vörösbor, a legmesésebb költemény, legjobb érzés amit valaha éreztem. A vámpír elvesztette az uralkodását saját maga fölött a szomjúságnak utat engedve a csuklóm felé kapott.

- Én is – kiabálta, de a zsebemben lapuló bicska hangos csattanással találta őt mellkasa közepén. Eleresztettem saját csuklóm, és a pengét kihúztam Tia porrá hulló testéből. Tybalt felé akartam hajítani, de ő már eltűnt. Ebben a pillanatban Wrath az ágyra roskadt, majd a fejére csúsztatta a kezét és feljajdult.
- A fejem! – mondta nyögve. Mámor öntött el, hogy hallhatom édes hangját.
- Wrath! – sikkantottam, és az ágyra vettem magam mellé, de csak egy röpke pillanatra, és már rántottam is föl őt!
- Mi… Mi történt? –kérdezte zavartan.
- Hibernáltak pár percre – mondta legyintve, de szememben öröm könnyek csillogtak, hogy újra látom mozogni, arcának feszes izmait.
- Mi van? – hördült fel. Ezt a mi vanozást is tőlem vette át.
- Gyere, megyünk Drakulákat ölni! – fogtam meg a kezét és elindultam le vele a lépcsőn. Az egész ház olyan romos volt, mintha egy villám vágott volna be. A harc továbbra is folyt.

A kár nem volt vészes, pr dolog hiányzott csak, egy nagy része a lépcsőnek, az ablak üveg, a kanapé. Gondolom azzal dobták ki az ablakot, egy betört monitorú számítógép, és stb… Szüleim keményen tartották a frontot. Apám egyszerre két vámpírral küzdött. Ahogy Victor és Ian is. Lou, éppen most nyársalt föl egy piócát. Wrath meghökkenve bámult le a nappaliba. Nem tudtam elrejteni derűs mosolyomat. Biztonságos érzés fogott el, pedig rettegnem kellet volna.

- Pár perc? – kérdezte zavarodottan kedvesem.
- Igen – mosolyogtam, majd levettem magam a lépcsőről egyenesen egy pióca nyakába. A harc a lakáson kívül is folyt. Lujza és Coleen együttes erővel küzdött egy nagy vámpír ellen, míg Edmund az egyiket éppen neki röpítette a fának. Reid csak hárított kint. Segített azoknak akiket veszélyeztetett a vereség esélye.
Majd egyszer csak a kör megfagyott. Egy tekintélyes méretű, szőke hajú vámpír lépett elő kinézetéhez képest hangja lágy és behízelgő volt.

- Nenay? – tette fel a kérdést, mire az áldozatom porrá vált a kezem között. Ránéztem, és megértettem az el nem hangzott kérdés többi részét.
- Igen – bólintottam. Minden harc abbamaradt. Senki nem mozdult. Mindenki a hatalmas szőke vámpírt figyelte. Akinek acélbetétes bakancsa a földön szétszórt cserép és csillár és váza maradványokat morzsolt szét.
- Te vagy hát a tiszta vérű – jegyezte meg, majd meghajolt. Felsőteste meztelen volt. Hatalmas izmok duzzadtak a karján, hasán mellkasán. Bőrnadrág feszült a combjára, és hosszú haja lófarokba volt kötve. Nagyon eltért Tybalttól, pedig annyira emlékeztet rá.
- És? – előző győzelmemen felbuzdulva vettem bátorságot a pimasz hangnem megütésére.
- Tudod ki vagyok? – mosolyodott el a monstrum.
- Nem – feleltem, de sejtettem, hogy a Klán bagázs feje. Minden vörös szempár félve tekintett rá.
- Egy viking voltam valaha – jegyezte meg, majd szórakozottan belerúgott egy szilánkba, ami egy centire a fejem mellett fúródott a falba.
- Menő – mondtam, de lábam megremegett, apát kereste a tekintetem. Ott állt pár méterre a viking mögött. Az arcán ijedtség suhant át.
- Figyeltelek – bökött fejével a lábam előtt lévő hamura.
- ÉS? – kérdeztem, és teljesen a falhoz simultam.
- Lenyűgöző – tette hozzá, és elmosolyodott. Wrath jellegzetes morgást azonnal kiszúrtam, ott állt közvetlenül, néhány centire a kitörött ablaktól.
- Áh – mosolya még szélesebb lett – Meg is feledkeztem rólad – bökött fejével Wrath felé – gondolat olvasó – tette hozzá. Az egész család megrökönyödött. De nem jobban, mint Wrath.
- Min csodálkoztok? – kérdezte – Hiszen már hosszú ideje vadászok rátok, legalább ennyit tudnotok kellett volna – küldött a viking szemrehányó pillantást Edmund felé.
- Oh! Bocsánat, biztos elfelejtkeztünk róla, miközben felgyújtottad a házunkat, vagy átüldöztél egy kontinensen. Ígérem bepótoljuk – vakkantottam felé, és a szemem furán vibrálni kezdett. Soha nem ismert erő vágott át rajtam.
- Mit merészelsz pimasz kis… - kezdte az egyik vámpír. De amint ránéztem a szája abba hagyta a mozgást, és arcán egyértelmű félelem tükröződött.

Arcomat újra a viking felé fordítottam. Az elnevette magát.

- Nocsak, nocsak – fonta karját keresztbe mellkasán.
- Takarodj! A mocskos fajtáddal együtt! – morogtam.
- Ezek szerint, nem lenne a következő kérdésemre a válaszod. Akkor nem maradt más. Küzdjünk meg.
A levegő megfagyott a szobában. A szívem egyenletesen vert, de a félelem már folytogató bilincsként szorult a nyakamra. Öntudatlanul is de tudtam, ez már nem babra megy. De mégis bólintottam. A vámpír elégedetten elmosolyodott, majd halkan megszólalt: - Hajrá, kislány! – s ezzel rám vette magát.

Hatalmas teste a padlóra nyomott, miközben a szilánkok vágták a hátamon a bőrt, és teljesen bele is fúródtak. A látásom és hallásom halványult, csak a légszomj erősödött. A szoba forogni kezdett, és apám elkeseredett ordítása csak tovább fokozta rettenetemet. Végem. Gondoltam homályosan. De erőm maradékával akkorát fejeltem a vámpír orrába amekkorát csak tudtam. A márvány megtörésének hangja volt, orrának reccsenése, és még két nagy fejelést vittem be, csak ekkor gördült le rólam. Hasba vágtam, majd tántorogva felálltam, de ekkor már a falba nyomtam a képem. Ágyékon rúgtam, mire hangos káromkodások millióival a hajamnál fogva kivágott az ablakon. A puha, nedves földbe ütközött az arcom szerencsére. Hátra pillantottam, és láttam, hogy Wrathot három vörös szemű tartja vissza, miközben apám és anyám is hadakozott vagy öt vörös szeművel.

- Talpra ifjú vámpír – mondta viking, és felrántott. Kihasználtam az alkalmat, és csuklójába mélyesztettem a fogaimat, és mellkasának feszítettem a fejemet. Hatalmas ütés ért, és engem hirtelen a zsibbadtság uralt. Semmit nem éreztem, csak az eleredő esőt, és ahogy egy villám megvilágítja sötét éjt.
- Gyerünk – hörögte. És a fejemhez vágott valami nagyon keményet.
- Az első pofon a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod – hörögtem, és elterültem. Szememet becsuktam és az utolsó tervet eszeltem ki. Nagy levegőt vettem, és nem mozdultam. Rémes sikolyok és hossza elnyújtottak jajok hangzottak fel három perc múlva. Valamint a viking nevetése.

Kezem lassan a zsebembe csúsztattam. A szememet résnyire nyitottam, a Klán feje, háttal állt nekem, és őt ünnepelték a vörös szeműek. Felhangzott az éljen, és a hipp- hipp hurrá is, amit eléggé dedósnak véltem.

- Győz… - kiáltott fel, de ekkor felpattantam és bicskámat a mellkasába dobtam. Az pontosan célba ért. Megfeszült az arca, a szeme elkerekedett és csak ennyit nyögött.
- Te…? – majd hamuvá vált…

Mindenkinek boldog Karácsonyt!

Nagyon örülök minden kedves Örökké olvasó kitartásának, és azért amiért nem neheztelnek rám, mert már régen nem írtam frisset! Most viszont, mindenkinek áldott és békés karácsonyt és sok - sok ajándékot kívánok.

Közérdekű!

Sajnos most nem igazán tudok a többi ficemmel foglalkozni, így őket leveszem egy időre a netről. De majd még fent lesznek. Van egy olyan ötletem, mait végre tudok kivitelezni, és most ahhoz kezdek neki, ill befejezem az Örökké első részét! Puszi
Arya

37 fejezet - Fordulópont

A szemfogát a nyakamon húzogatta. Hideg lehelete a bőrömet irritálta. Megannyi önvédelmi kép villant föl hirtelen, de egyiket sem volt erőm kivitelezni. Apával még nem jöttünk rá, hogy az én testemre, hogy hat a vámpírméreg. Mivel én tiszta vérű voltam, és sok tulajdonságom emberi volt, könnyen elképzelhető, hogy a vámpírméregre reagálna a szerveztem. Csak azt nem tudtuk, hogy hogyan. Saját szívem dobogása hallatszott csak, ekkor értettem meg, hogy Tybalt és Wrath fejben beszélnek. Fogalmam se volt arról, hogy miket mondhatnak egymásnak, de akkor és ott nem érdekelt. Tybalt acélozott testéből csak egy fajta módon lehetett megmenekülnöm. Ezt fel kellett mérnem, mielőtt még több Klán tag kerül elő. Ami perceken belül várható lesz. Fogát továbbra is a nyakamnak szegezte, de a szemével egyértelműen Wrath mozdulatait követte. Az egyik kezével a csípőmet ölelte át, a másikkal pedig keresztbe fogta a mellkasomat. A kezeim az oldalaim mellé szorultak, a fejemet pedig nem tudtam támadásra használni. Csak egy megoldás maradt… A lábam. Nem tűnt jó ötletnek ráállni a lábfejére, vagy valami hasonló filmbeli baklövés… Egy út maradt, el kell terelni a figyelmét. Lenéztem hát a lábamra. A hosszú farmer alja már vizes volt a hótól, a víz pedig jobban felerősíti a szagot. Megmozdítottam a csuklómat, de a fogva tartómnak ez nem tűnt föl, tudtam jól, hogy az a lényeg, hogy vérezzen, de nem fájjon annyira. Tehát megkellet „karmolnom” saját magam. A csuklómmal óvatosan a zsebembe nyúltam, a finom kissé nyirkos farmeranyag szorosan simult a lábamra, túl nagynak ígérkezett a lebukás veszélye, mivel a kezemet nem tudtam könnyedén a zsebembe csúsztatni, de mivel Wrath kellőképen elvonta, mindkettejük figyelmét a művelet sikerült. A bicska már a kezemben volt, itt az idő. A bicska kinyílt a kezemben, és én nagy levegőt vettem, bár a mellkasomnak feszülő kezek némiképp gátoltak ebben. Félelmetes volt, hogy felismertem az egyetlen lehetőséget, és tudtam, ezzel csak még nagyobb veszélynek teszem ki magamat. Wrath szeme már lassan kop fekete, a vérem pedig szerinte olyan édes és kívánni való, hogy nem hittem, hogy képes lesz ellenállni. Viszont a meglepetés ereje velem volt. Bátorságot kellett gyűjtenem, meg kellet bíznom magamban, és meg kellett szilárdítani a lelkemet, hogy képes legyek rá. Sose vágtam meg még maga. De a francba is, még sose haraptak meg, nem lenne jó most elkezdeni. Behunytam a szememet, és koncentráltam. Vártam a jelre. Hogy mi volt a jel? Fogalmam sincs, de éreztem, hogy a testem tudja, mikor kell megtennem. Vártam valami löketre.

Tybalt karjának szorítása, egy leheletnyivel enyhült. Ez volt a jel, a csuklómban lévő bicskával felszántottam a combomon a bőrt, és nem éreztem fájdalmat. A hideg! Persze, a hideg elzsibbasztja a testet. A vér persze azonnal megindult, és sötét csíkot hagyott maga mögött. A két férfinek még nem tűnt föl… És ekkor mind a ketten megmerevedtek. Ez volt az én végszóm.

Kitéptem magamat a Tybalt kezéből. Az ő megrökönyödése miatt sikerült viszonylag kis erőfeszítés árán megmenekülöm. Fuss! Gondoltam. És minden erőmmel neki lódultam, nem néztem azt, hogy merre futok, a fák zölden folytak össze. Az agyam kapcsolt, fenyők. Egyből tudtam tájékozódni, a vérem illata más vámpírokat is vonzhat. Azonnal emberek közé kell érnem. És a fenyőerdő után mindjárt ott a városhatár.

Valaki hirtelen elkapott – Maradj csöndben – suttogta a fülembe.

Megfagyott bennem a vér.

- Ford..
- Azt mondtam csönd! – mordult a hang, és berántott egy bokor alá.
- Megvágtad magad? A francba… - mordult föl. És ekkor bevillant. Ford bácsi évtizedek óta a család barátja, vagyis ő is vámpír! Hogy nem jutott ez idáig az eszembe?
- Mit csin… -
- Kuss – mordult föl, és magához szorított. Csöndben maradtam, ha másképp teszek még többet kockáztatok.
- Wrath – jutott eszemben.
- Mi? – morogta csöndben.
- Istenem Wrath! Megfeledkeztem róla – még sose féltem ennyire. A képek rólunk úgy peregtek le az agyamban, mintha vetítőtermben lennénk. A szívem megfacsarodott egyszer kétszer. És láttam magam előtt őt, a mozdulatait. A mosolyát. Aztán a fájdalmat, amit akkor okoztam neki. Kirontottam a bokorból. Ford bácsi utánam kapott.
- Hova mész!? –kapott el.
- Hozzá – mondtam, és elkeseredetten próbáltam kiszabadulni.
- Ki az a Wrath? – kérdezte meg dühösen.

Valóban ki is ő…? Néztem Ford bá’ arcát. Öreg volt, de rettentően jóképű. Ősz haja és fekete szemei voltak. Magas volt és roppant erős.

- Az a férfi, akit szeretek – mondtam. És megfordultam, hogy elinduljak, de földbe gyökerezett a lábam. Ott ált, az inge félig le volt szakadva. Áthatóan nézett rám. Wrath ajka fel volt repedve, de olyan szexi volt… És azt is tudtam, hogy megsértettem, de a karjai kinyíltak felém. Nem kellett szólnia, úgy vetettem a karjai közé magamat, hogy majdnem fellöktem.
- Wrath – mondta Fornak.
- Szólíts csak Ford bá’-nak, fiam – mondta Mr. Ford bácsi. Én pedig úgy préseltem magam a mellkasába, hogy ha nem lett volna halhatatlan, lyukat ütöttem volna a testébe. A fejemet kezdte el csókolgatni. Minden erőmmel szorítottam a derekát, jelezve, hogy kétségbe esetten akarom, hogy megvédjen. Átfutott az agyamon, hogy kettőnknek ezzel vége, hogy nem szeret többé, hogy elhagy és eltűnik. Ettől jobban féltem, mint a Klántól. És most értettem meg azt amit egykor ő mondott nekem: „Szívem el kell menned, hogy élhess, és ha te élsz akkor én is élek, és ha te és én is élünk akkor együtt tudunk maradni” (Nézz szembe a tényekkel (2/2)

Akkor szó szerint értettem, most azonban nem. Ha az én élek, ő sose fog elmenni, bármi is történik, mert addig ő is képes lesz élni, és mindent meg tesz majd azért, hogy újra együtt legyünk… Ez volt a lényeg, amit akkor nem értettem. Most igen. Most, hogy veszélyben voltam, ő jött és megvédett, ahogy egykor mondta… Wrath keze nem szorított, olyan gyengéden tartott, mint ahogy én tartanék, egy aprócska virágot. Felnéztem az arcába. Nyugodt volt, kegyetlenül szép, az ajkához nyúltam, hogy megérintsem a sérülést, mikor hozzá értem, óvatos csókot lehet az ujjamra.

- Gyerekek – köhögött néhányat – most éppen menekülnünk kéne.
- Annyira sajnálom – suttogtam, és a látásom homályosabb lett – Dühös és ingerült voltam, nem lett volna szabad olyanokat mondanom… de én… tudod – és nagyokat nyeltem, miközben apró sós cseppek folytak le az arcomon.
- Bolond vagy – mondta, majd lehajolt és nagyon gyöngéden hozzá ért az ajkamhoz az ajka, két röpke pillanat volt csak. Mégis, később erre a csókra emlékeztem vissza a legszívesebben.
- Hé turbékoló galambok, lennétek szívesek menekülni? – kérdezte meg ingerülten.
- Nincs rá szükség – mondta Wrath – A Klán háborúzni akar, de most egy ideig el lesznek foglalva, Maryon és a többiek, kirontottak, mert amíg te a foglya voltál annak a……. – morgása melengette a szívemet – üzentem nekik, utánunk jöttek, de persze a Klán tagok is megjelentek. Azt kérték, hogy adjunk ki téged – itt az arca olyan dühössé vált, hogy én is megijedtem tőle – Erre majdnem letéptem a fickó fejét. Olyan sérülést okoztam neki, hogy egy ideig nem lesz képes több ilyen meggondolatlanságot mondani.
- Kár hogy nem láttam – mosolyodtam el.
- Nem! Örülök, hogy nem voltál ott, azt hiszem mindenkit lemészároltam volna, ha meglátom, hogy csak egy valaki is csúnyán néz rád. Főleg azt a dög franciát…
- Tybalt? – húztam fel a szemöldökömet.
- Azt hát – túrt a hajába – Olyan gondolatai voltak rólad… - az állkapcsa akkorát csattant, hogy megijedtem, hogy eltört – Igazad volt, a Klán bántani akar.
- Nem számít! A többiek és te jól vagy? – kérdeztem meg aggódva.
- Most, hogy újra a karjaim között vagy, most már sokkal jobban. Sőt határozottan jól vagyok – mondta – Bár a szám kissé fáj – mondta és huncut mosoly jelent meg az arcán. Csábosan búgva megkérdezte: - Nem adsz rá, gyógyító puszit?

Nem kellett kétszer kérni. Olyan heves gyógyító „puszit kapott”, hogy Mr. Ford hangos fulladozós köhögésbe kezdett.

- Elnézést – vigyorogtam hátra – DE még nagyon-nagyon sokkal jövök neki – biccentettem Wrath felé a fejemmel.
- Hát zavartasd magad a jelenlétemben kérlek! – mondta, és éreztem, hogy ha ember lenne elpirulna.
- Nenay eléggé lehengerlő tud lenni – mondta Wrath és éreztem a hangján, hogy lassan kezd teljesen megnyugodni.
- És van valami ötlet… vagy ebből már biztos harc lesz? – kérdezte Forb bá.

Wrath izmai megfeszültek.

- Nenay kell nekik! De Nenay az enyém. Senki nem kapja meg. Ha valaki akarja őt akkor szembe kell néznie a Wolfokkal és a Darkokkal. DE én jobban félnék attól amit tőlem kap, ha hozzá ér az én szépségemhez. A Klán támadásba lendült, de mi sem vagyunk restek, fel kell készülni minden eshetőségre.
- Hogy érted ezt? – kérdeztem ábrándos hangon, annyira magával ragadott az amit, és ahogyan mondta.
- Úgy szerelmem, hogy a Klánt el kell intézni. VÉGLEG – mondta.

36 fejezet - Nem józan

( A képen Tybalt van)

Ajkaim képtelenek voltak elszakadni az övéitől, pedig Edmund őrült módjára
hadakozott mögöttünk, Wrath karjai erősek voltak. Túl erősek, ahhoz, hogy megrémisszen Edmund örjöngése.

- Hagyjátok már abba! – üvöltött Beth. Ez kijózanított. Idegesen, és bűnbánóan szakadtam el Wrath édes ajkától, és a szemébe néztem. A tekintete, mint mindig, ha rám nézett, gyöngéd volt és megértő.
- Beth – szólt halkan Lujza a háttérből. Nem fordultam meg, nem akartam látni a bátyám fájdalmasan sokat mondó arcát… Még nem, most nem! Wrath egy apró puszit nyomott a számra, majd Bethre nézett a vállam fölött.

Bokán rúgtam, de ő mosolyogva folytatta tovább… Nem szerettem, ha nem tudtam, hogy miket mond másoknak, főleg nem akkor, ha velem kapcsolatosak.

- Ez nem volt szép tőletek – jegyezte meg csendben Lujza, majd Wrathra kacsintott, amit Beth elfordult – Alaposan magadba bolondítottad, szép munka volt! – csapott Wrath bal kezébe, mert a jobb-bal még mindig engem ölelt.

Beth dühösen felmorgott a háttérben. Tudtam, hogy most őt is megbántottam, látnia kellett, hogy fivérem, még mindig túl sokat érez irántam, és nyílván iránta nem érzett ennyit, ha érez valamit egyáltalán…

Wrath lenyűgöző mosolyára grimaszt vágtam, mert eszembe jutott az ujjamon lévő gyűrű. Az ő jele! Fölényesen és nagyképűen vigyorgott le rám. Arcról sütött egy szó az én irányomba: -Enyém!

Nyílván még mindig az az őrült állati ösztön élhet benne, ami minden pasiban. Védeni azt ami az övé… És elégedett volt ha az amit sajátjának vallott, lelkesen csókolgatta, és ámulattal bámulta, a nap minden percében.

- Maryonnak látomása volt – tette hozzá mellékesen.
- Mi? – kerekedett el a szemem.
- Az információcserében benne vagyok, ellenszolgáltatás fejében – mondta vigyorogva.
- Mi? – mondtam döbbenten.
- Én mondok neked valamit, te pedig meghálálod – somolygott.

Jack hangosan nevetett Louval együtt, már ők is mind kint voltak az udvaron. Csak apámék ne jöjjenek ki!

- Jack – morogtam. Ezt biztos ő javasolta neki.
- Ugyan már cicus, nem olyan rossz az az ellenszolgáltatás, igaz Coleen? – kérdezte nevetve Jack. Coleen éppen ekkor bukkant fel, és rohant át a kosárpályán. Meglepetésemre mosolygott.
- Tényleg nem rossz – vetette oda.

Csak én hallottam ki belőle, hogy ebben valami szexuális ígéret volt Jack felé? Nyílván Jack is, mert egyből morogni kezdett, és szemével éhesen követte Coleen minden mozdulatát.

- Szövetkeztetek ellenem? – vettem fel mérgesen, és lerángattam magamról Wrath kezét – Ha te nem mondod meg, majd Lou megmondja – dugtam ki a nyelvemet.
- Rám ne számíts hugi… Sajnos én már fogadtam Jackkel – mondta bűnbánóan kiskutya szemekkel. Dühösen rámeresztettem a szememet.

Remek! Toppantottam egyet! Majd apáék elmondják. Döntöttem el, de amit megfordultam Wrath szomorú arcát pillantottam meg, és a megacélozott AC/DC-s és Nivánás szívem egyből meglágyult. Lebiggyesztette az alsó ajkát, és az én arcom is egyből fájdalmas lett, tudtam, hogy győzött… MEGINT!

- Légy szíves…. Ígérem jó lesz – fogta meg a kezemet
Felnyögtem…

- Oké. Ez van – morogtam magamnak, és hagytam, hogy Wrath magával rángasson.


Rábandzsítottam, amikor vidáman nekidőlt az egyik fának. Nem titkoltam, hogy most kicsit bepöccentem rá.

- Szóval, mi az a nagy dolog? – morogtam.
- Ára van…
- Hülye Jack…. Elkapom és akkor úgy de úgy……….. – dühöngtem, és belerúgtam egy kavicsba. Az felpörgött a levegőben, és olyan erővel vágódott neki egy fának, hogy a kérge is leszakadt. Bólogatott, de ajkáról nem tűnt el a hamis mosoly.
- Nos érdekel az alku? – kérdezte.
- Mond! – adtam fel, és a földre huppantam bele a hóba.
- Előleg – makacskodott.
- Az az előleg, hogy most rögtön nem váglak neki egy fának… megfelel? – kérdeztem. Utálom ha zsarolnak.

Wrath megint kiválóan elvolt…

Mellém lépett, és leguggolt, így egy szintbe került az arcunk.

- Szerencsénk van, Maryon látta a Klán szándékait, és nem szerepelt köztük semmilyen ártó, vagy bántó szándék, egyikük sem akar bántani téged. Ergo nincs szükség Victor tervére – mondta megkönnyebbülten – kicsit kiakadt mondjuk, de szerintem kiheveri.

- Wrath, a Klánban nem lehet megbízni, ők olyanok… szóval, mióta csak élek vadásznak rám és családomra, nem éppen ők azok akik hirtelen megváltoznak, és… - ideges lettem a gyomrom görcsbe rándult, a félelem kezdett elhatalmasodni rajtam.

- Kincsem – simította meg az arcomat – nem kell tőlük félned – mondta és megsimogatta a hajamat.

- De! – suttogtam, és a szemembe könnyek tődültek, agyamat emlékek lepték el.

- Css – mondta, és ajkát enyémre szorította, kétségbe esetten viszonoztam, mert vágytam védelmező erejére, karjának biztonságára, testének melegére. Szükségem van rá – Nenay – nyögött fel, és még vadabbul csókolt vissza.

A fának vetettem a hátamat, és hátába kapaszkodtam.
Eldőltünk a hóban, de ajkai egyből csitultak. Bár éreztem ez hatalmas erőfeszítést jelent számára, mostanában gyakran elöntötte őt a szenvedély, és ilyenkor kiszabadult a fenevad a ketrecből… Ám bármily fura, ha én is elsodródtam vele, ő azonnal kontrolálta magát.

A telefonom kiváló pillanatban üvöltött föl. A félelmetes ordítás és gitár szóló jelezte, hogy még sem vagyok olyan őrült nyálgép, mint gondoltam. Wrath továbbra is csókolt, de én a telefonomért nyúltam. A kijelzőre pillantva a szívem túl nagyot dobbantam. Wrath is abba hagyta a csókolást.

A szájába sikítottam.

- Mi a… ? – döbbent meg de én azonnal eltoltam magamtól és felvettem a telefont.
- Na a mi a szituáció tökmag? – kérdezte meg a mély rekedtes hang.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Mr. Ford bácsi – kiabáltam.
- Talált szépségem – mondta a rekedtes hang.
- Ford bácsi, hogy-hogy? – mondtam döbbentem. Arcomba az izgalomtól vérszökött, és el is felejtkeztem Wrathról.
- Gondoltam felhívom az én kis tündérkémet, mielőtt betoppanok a lakásukba! – mondta nevetve.
- Idejön? – visítottam fel, mint a kismalac, és ugrálni kezdtem.
- Látom, még mindig nagy hatással vagyok rád – mondta Ford bácsi, majd halkan hozzá tette – Ugye még szingli vagy?
- Öhm… - Wrathra néztem – Hát már nem annyira – mondtam, és a lábujjamat kezdtem el vizsgálni.
- Szégyen és gyalázat! Beálltál a sorba – sopánkodott Ford bácsi.
- Az nem úgy van ám! – mondtam mentegetőzve.
- Van pasid? – kérdezte.
- Van – morogtam.
- És… az már volt? – kérdezte meg Ford bácsi.
- DEHOGY IS! FÚJ! – mondtam szinte kiabálva.
- Helyes – recsegett meg a vonal.
- És mikorra jön? Tudja elfoglaltak vagyunk mostanában, sok a gond itt – motyogtam.
- Azért megyek, hogy megoldjak mindent – mondta Ford bácsi, majd hallottam, ahogy a motor felbőg a vonalon keresztül.
- Hát izé – motyogtam.
- Nincs semmi választásod – mondta nyugodt hangon.
- Hát köszönöm – mondtam gúnyosan.
- Nyugalom, csak szólj apádéknak, hogy egy óra és ott vagyok – mondta Ford bá’ majd megszűnt a vétel.


Wrath kérdő tekintete kissé bosszantó volt.

- Ki az a Mr. Ford bácsi? – kérdezte meg.
- Öhm… Egy régi barátom – mondtam, majd elnéztem a feje fölött.
- Hány éves? – tette csípőre a kezét.
- Közöd? – vontam fel a szemöldökömet.
- Sok – vágta rá mérgesen.
- Nem hinném – mondtam fitymálva, majd kikerültem őt.
- Héj – kapott utánam.
- Mi van? – morogtam, és kitéptem a kezemből a kezét.
- Kérdeztem valamit… - mondta fájdalmas arccal.
- Én meg válaszoltam – mondtam, majd nem néztem rá.
- Nenay – mondta csöndben.
- Elegem van! – mondtam dühösen – Elegem van ebből a hülye szövegből, elegem van, abból, hogy mindenki az én javamat akarja, meg, hogy holmi vak jövőbelátásnak hisztek. Elegem van Edmundból, aki folyton nyavalyog! És Coleenből, aki nem győzi elégszer közölni velem, milyen kis ócskaság vagyok. És elegem van belőled!!!!!!!!!!!! – kiabáltam rá - Úgy kezelsz, mintha a tulajdonod lennék, hát közlöm nem vagyok az – ordítottam.
- Én… - mondta elhűlve.
- Nincs te! Nem tartozom elszámolással a dolgaimról érted? – mondtam, majd a nagyot dobbantottam a lábammal.
- Nem akartalak… - nagyot nyelt – kellemetlen helyzetbe hozni – motyogta csöndben.
- Pedig megtetted! – mordultam rá.
- Jobb ha én… - mondta lesütött szemekkel, arca annyi fájdalmat tükrözött, hogy a szívem sajdult belé.
- Istenem! Ne haragudj! – suttogtam, felé akartam nyúlni, de elfutott, eltűnt…

Elszúrtam. Naná, hogy megcsináltam!

- Wrath – kiabáltam és futni kezdtem utána teljes erőmből – Wrath… Kérlek – kiabáltam kétségbe esetten, miközben rohangáltam.
- Kérlek… - suttogtam.

De nem jött válasz! Istenem, miket vágtam ott hirtelen a fejéhez… Pedig csak ideges voltam. Ó ne! Wrath, ne ne ne nenenenenenenenenenenenenenenenene!

- Wrath, szerelmem – suttogtam csöndben, majdnem összecsuklottam a hirtelen jött ütéstől ami a szívemet érte.
- Hol vagy? – mondtam magam elé – miközben egy fának dőlve csúsztam vissza a hóba.
Ekkor hirtelen egy kárörvendő kacajra lettem figyelmes.

- Ni csak, ni csak… Csak nem a mi kis vámpír hercegnőnk? – mondta nevetve egy vámpír.
Ott állt magas volt, izmos, hosszú, szőke, göndör haja volt. A szeme pedig fekete. Feket köpeny volt rajta alatta azonban piros bőr ruha.

Azonnal felpattantam. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, miközben igyekeztem nyugodt lenni.

- Haha… Nenay – nevetett fel – és hangja gúnyos volt.
- Ki… ki vagy? – kérdeztem. Bár tudtam a választ.
- Tybalt – mondta majd meghajolt.
- Klán – mordultam föl.
- Talált – termett mögöttem, és rántott magához hátulról, és a fülembe kacagott. Hasba könyököltem.
Felnevetett és elkapta a hajamat, megrántotta, és a nyakamat az ajkához emelte.

- ERESZD EL – hallottam egy morgást. Wrath ugrott le az egyik faágról.
- Érdekes kis műsor lesz – mosolygott Tybalt, majd csak egy szúrást érzetem, és fájdalmat…

35 fejezet - Edmund

A nappaliban ültem Maryon mellett. Ő az apró kis kezecskéivel valami bonyolult virágot hajtogatott egy papírlapból. Figyeltem ahogy az ujjai elképesztő tempóban formázzák meg a papírt. Coleen váltogatta a csatornákat a TV-n. Jack pedig kint bunyózott Iannal. Nem bírtam ezt a feszültséget, fölálltam és kisétáltam az udvarra. Leültem a hintámba, és löködni kezdtem magamat.

- Nenay – hallottam meg Edmund hangját. Mögöttem állt, a tekintetét az enyémbe fúrta.
- Edmund – suttogtam, és megfordultam a hintában.
- Hugi – a szavakat úgy ejtette ki, hogy az emlékek milliói rohamoztak meg.
- Nagy tesó – mosolyodtam el, de nem mertem közelebb menni, féltem, hogy Edmundban, még mindig dúlnak azok a fura érzések, amikről anno Wrath mesélt nekem.
- Annyira sajnálom – lépett tétován közelebb.
- Nem kell – mondtam, és a szememből kigördült egy könnycsepp.
- De igen, Nenay, én… - de a hangja elhalt.
- Ed – suttogtam, és a kezem tétován nyúlt felé, de nem jött közelebb.
- Mi, már, többé nem lehetünk úgy – mondta, majd súlyos kezével végig simított fekete haján.
- Miről beszélsz? – pattantam föl a hintából, és értetlenség vegyült a fájdalommal a bensőmben.
- Arya én a bátyád vagyok, és az utóbbi időben sajnos inkább úgy viselkedtem, mintha nem a bátyád, hanem valaki más lennék – mondta majd hátra lépett egyet – Sokat jelent nekem, hogy Beth megjelent, és ezt a zűrzavart amit okoztál helyre hozta.

Fájdalom kúszott végig a testemben, nem akartam a saját testvéremnek szenvedést, vagy kínt okozni, szeretni és védeni akartam, nem pedig bántani, akármit is érez.

- Sajnálom – mondtam, majd léptem egyet felé.
- Arya… Már nem az én karjaim jelentik a világot, ezt te is tudod, már nem én vagyok a menedék, amire vágysz! Ezt is tudod – mondta, majd fájón elmosolyodott.
- De a testvéred vagyok! – mondtam, és érthetetlen düh uralta a tetteimet.
- Már egy ideje, máshogy gondoltam rád – mondta nagyokat nyelve.
- Felejtsük el. Most már itt van neked Beth – mondtam, és a könnyek egymás után kóboroltak az arcomon.
- Nem! Beth jó és kedves, de nem tudom, hogy lesz e ebből még valami… - mondta, majd rám nézett.
- Edmund – mondtam, és sóvárogva utána megszaporáztam a lépéseimet.

Elhátrált, és elfordult, háttal állva nekem folytatta a beszédét.

- Amit én tettem az megbocsáthatatlan, és amit elkövettem ellened az is, Wrath nagyon jó hozzám, hogy ezek után is a közeledben mert hagyni. Nem bírtam volna ki, ha távol kell lennem tőled, amikor már 17 éve te vagy az életem. Minden egyes nap, minden perce miattad volt jó, szép, és élet. Most pedig választás elé sodort téged az élet, és te… Te nem engem akarsz. Persze ez így helyes, felnősz, elmész otthonról, és új család vár. Egy másik kar – éreztem, hogy összeszorított állkapcsa tiltakozik az erősebb szorítás ellen.

- Ezt nem jól látod Ed – mondtam, de megpördült, és a tekintete gyilkos haraggal volt teli.
- Azt hiszem nem vagy tudatában annak amit mondok neked, kicsi Nenay – mondta, majd gyöngéden elmosolyodott.
- Te nem vagy tudatában annak, hogy én megakarlak ölelni, és elfelejteni ezt az egész szamárságot! – csattantam fel, a kelleténél hangosabban.

Az arcán a döbbenet és az áhítat váltották egymást és olvadtak eggyé. Végül vívódva felemelte a kezét és védekezően a válla fölé emelte.

- Kérlek ne tedd. Nem akarom érezni, hogy a puha, meleg tested, hozzám ér. Nincs szükségem további szenvedésre. Bár megérdemlem, ez nem vitatható… Beth majd meggyógyít, ha még meglehet gyógyítani ilyen kaliberű lelki sérülést – mondta majd, óvatosan rám mosolyogott – Jó kezekben leszel, Wrath majd helyettem is megölel, és majd megcsókol és vigyázza az álmod, majd simogat amikor te sem vagy tudatában – mondta és nem lehetett kihallani a szavaiból a vágyódást.

- Csak egy ölelést… Kérlek – suttogtam.

- Ne adj okot… Okot, hogy mesékkel ringassam magam, sötét, gyerekes illúziókba.

- De… - dadogtam.

- Csss! Hadd nézzelek még egy kicsit. Apró hugocskám… - mondta, és tudtam, hogyha tudna akkor sírna.

- Ne fog fájni – mondtam és megöleltem kérése ellenére, szorosan hozzá simultam, és erősen szorítottam magamhoz. Ő lecövekelve állt, zihálva vette a levegőt, majd morogni kezdett.


- Nenay – szólalt meg Wrath – Engedd el, ha jót akarsz neki – motyogta gyilkos indulattal.
- Nem . mondtam, és a fejemet, úgy, mint rég mellkasába fúrtam.
- Arya – lihegte Ed… - Nem bírom Wrath – mondta kétségbe esetten.

És aztán megtörtént, Wrath kirántott Ed kezei közül, aki kétségbe esetten akart utánam kapni, és magához rántani, a szemében beteges rajongás tükröződött. Megijedtem, olyan volt hirtelen, mint egy mániákus őrült. Beth ekkor jelent meg. A haja copfba volt, melegítő volt rajta, és villámgyorsan vetette közénk magát, és Edmund mellkasára tette a kezét, és megnyugtató szavakat suttogott neki, míg a szeméből el nem tűnt az őrült fény.

Félve simultam Wrathoz, de amint felnéztem az arcába, már tőlem is elakartam menekülni, gyilkos indulat volt az arcán, olyan ősi harag, amelyet én képtelen lettem volna táplálni, olyan ösztön volt, ami azt mondta neki, hogy ez a lány tiéd, nem lehet másé, ne hagyd, hogy másé legyen. Furcsán volt megnyugtató, és rémisztő a kettős érzés, Wrath hirtelen rám nézett, majd tekintete lágyan izzani kezdett, amely fekete volt, mint az éj.

- Csókolj meg – kérte csöndben. Nem tudtam nemet mondani. Ágaskodtam, és ajkamat az ajkára szorítottam. Bár hallottam Edmund fájdalmas üvöltést. De tudtam, hogy tudnia kell. Igaza volt, én már máshoz tartozom. Én és Wrath összetartozunk.