18 fejezet - Vérre éhes ( 2-2)

( mesinek sok-sok szeretettel. Az egész rész, és nem csak A Mondat!)

Idegbeteg szuka – kezdett el fojtogatni Lujza. A levegő hiányában a világ egyre sötétebb lett. És én össze- vissza kapálóztam, míg végre kitapintottam a lány fejét, és nyakát és minden maradék erőmmel viszont szorítottam. Nem mintha értelme lett volna. Aztán a nyaka egy puhát reccsent és éreztem, hogy a húsa eldeformálódik a kezem között. Felülre kerekedtem, és a világ újra kitisztult. A lány aranybarna szemeivel kétségbeesetten nézett rám, ajkai szét voltak nyílva, gyűlöletes keze az én kezeimbe kapaszkodtak. És én nem éreztem semmit, csak szánalmat és undort. Ez a lény ártani akart a családomnak. Nem érdemel kegyelmet. De ekkor az okos és felelősség teljes és szeretni való Nenay megszólalt a fejemben.

Ne bántsd szegényt.

Gyengült a szorítás. Ekkor a fülem éhesen fogadta Ed és Wrath verekedésének hangjait. Átfutott az agyamon, hogy segítenem kéne Edmundnak és itt hagyni ezt a szánalmas hegyes fogút… Mikor hirtelen egy erős valami magához rántott. Biztos Ed.

- Nyugodj le – suttogta egy. Liheget, mégis mikor a fülembe suttogott karom és a nyakam, de még a szemhájam is libabőrös lett.

Határozottan nem Edmund ölelt hátulról, és nem ő suttogott a fülembe. Ha nem Ő. A másik hegyes fogú… Aki legalább borzalmasan helyes volt…

- Eressz el, te… - kapálóztam, ekkor láttam, hogy a család tagjaim mind körbe veszik Ed-et és Lujzát. De engem valahova elvonszol ez a szemét…

- Én mi… ? – suttogta és egy mozdulattal megfordított, majd hirtelen a durván 1 km lévő vámpírcsorda mert szebb néven már nem is bírtam nevezni az áruló vérszomorítókat felé fordította a fejét. Halványan elmosolyodott és rám emelte újra sötétedő szemeit. Majd az arcomon lévő sebet kezdte el vizsgálni, amelyből még mindig szivárgott a vér, közben neki nyomott egy fának. Az egyik kezével pedig a seb felé közelített.

- Eszedbe ne jusson te Kardfogú tigris utánzatú időszámításunk előtti harmadik századból itt szalasztott degenerált fogú hülye! – és akkorát rúgtam a síp csontjába amekkorát csak tudtam. Ekkor hangos nevetés hallatszott. Maryon csilingelő, bocsánat elcseszett csengő módjára emlékeztető nevetése rázta fel a környéket. Valamint Victor mély bömbölő röhögése. Miközben a többiek faggatóztak. Wrath a fájdalomtól elengedett, én pedig rohanni kezdetem, egy biztos támasz felé.

Csak időben érjek el Ruperthez… Csak ne érjen utol, gondoltam miközben átvágtam az erdőn és sietve célba vettem az országutat. Nem fordulhatok a saját családomhoz. Nem hinnék el, hogy ez hülye, vérszopó Mr. szexy megkívánta a véremet…

Pedig igaz… Hoppá. Álljunk csak meg. Azaz ne álljunk meg, de valaki követ, mi az hogy követ, szinte itt lohol a sarkamban. Basszus! Ezerrel sprinteltem, szinte minden erőmet a lábamba összpontosítottam, úgy rohntam, hogy szinte könnyeztem a sebességtől. De nem ráztam le azt a ki követ. Még csak háromszáz tetves méter és mindjárt… De léptek zaja egyre erősödött mindjárt utol ér. Mindjárt itt lesz megfog, elkap. Megkóstól… Fú de ironikus.

És ekkor már másodszorra egy erős kar húzott magához, és nyúlt a sebemhez, berántott az erdőbe, és a tekintetembe vágta az övét. Helyes volt. A szeme valami földöntúli elégedetséget tükrözött.

- Gyors vagy! Még sose futottam senki után ilyen hosszú ideig – mondta és megmozgatta azt a lábát, amibe belerúgtam – És fájt a rúgás. Nem kaptam jogosan – durcáskodó hangneme annyira édes volt, de szinte kiérződött belőle az éhség.

- Eressz el! Szereted hiányod van, hogy folyton ölelgetsz?! És légy szíves ne szívd ki a véremet ha egy mód van rá! – az első két mondatnál még bátor voltam. De ahogy éhes tekintete falta a sebemet vagányságom igen csak csökkent.

- Hmmm – mondta majd az orrát a sebem felé közelítette, miközben erős kezei lefogtak, mélyet szippantott a levegőből. Én pedig rettegtem erős szorításában.

- Ne… - suttogtam , majd forró ajkát a sebemre tapasztotta, és egy apró csókot adott rá.