- Erre még emlékszem – mosolygott anya – Utána eléggé gyakran jártunk hozzád, mert mindenki azt mondta, hogy csak egy baba van a hasamban, és te állapítottad meg, hogy négy különböző szívet hallasz. Egyik az enyém. A többi meg hát… - szeretett teljesen nézett a bátyáimra.
- Igen! Hála a jó hallásomnak – nevetett fel Reid, mire egy jó páran velük nevettek. Anya, apa, Florete, Bill, Maryon, Vicktor, meg a kigyúrt Jack.
- És ő, valószínűleg már akkor jött, amikor én elmentem – nézett rám Reid. Anyám arcáról egyből lefagyott a mosoly. Apám próbálta magára erőltetni a nyugalmat. Lou idegesen meredt a többiekre, Edmund közelebb araszolt hozzám, Bill pedig szinte kipattant a székből. Én pedig lenézetem a padlóra. És agyamon átfutott egy emlék.
Anyu mondta nekem, talán ötéves lehettem, sokadik vámpírtámadást éltük már túl, de akkor fogtam csak fel azt, amit az édesanyám mondott.
- Nenay, te nagyon különleges kisgyerek vagy! Sokan nem értik, hogy milyen csoda vagy! Még időnként mi sem tudjuk felfogni, hogy kaphatunk meg téged. Egyet jegyezz meg. Senki nem tudhatja meg, hogy fiatalabb vagy, mint egy ilyen beteg, mint mi. Soha nem mondd el, hogy mikor születtél. Ha elmondod, azzal magadat sodrod veszélybe. A vámpírok pedig nem kímélnek meg senkit…
Mikor kiléptem az emlékből, még mindig némaságba burkolózott a közönség. Tudtam, hogy majdnem mindenki engem néz. Fölnéztem, és igyekeztem összehozni egy mosolyt.
- Pontosan! – félig hazudtam félig nem. Victor összeráncolta a szemöldökét, és Maryonra nézett. Majd Wrathra, és végül Reid-re. Nem tetszik ez nekem.
- Khm… - köhögött apám, ez terelés, fél… - És hogyan, szóval ők valóban a gyerekeitek vagy? – kérdezte apu, de meglehetősen zavarban volt. Hát igen. Reid jó, ha huszonkilencnek kinézett. Florete meg a legnagyobb rosszindulattal sem volt huszonhét…
- Természetesen nem. De úgy szeretjük egymást mint egy igazi család – mondta Reid – Lassan száz éve vagyunk együtt Floretével. A gyerekek pedig sorban érkeztek. Először Wrath. Bár ő majdnem olyan vámpír korú mint én – nevetett fel. Wrat tizenhét volt, de be illet volna egy tizenkilenc éves srácnak is.
- Aztán jött Coleen – folytatta Florete – Ő már lényegesen fiatalabb volt, mint mi.
- Utána pedig én jöttem – lelkendezett Maryon – Utánam meg Arnold és az ikerek. Aztán Jack, és végül Victor. Ian nem olyan régen csatlakozott hozzánk, de olyan korú, mint én – mosolygott még szélesebben Ian-ra Maryon. Ennyire megbíznak bennünk. Hogy lehetnek ilyen őszinték? A vámpírok ritkán mondanak el ilyen belsőséges információkat.
- Oh hát eléggé szép számban vagytok, nehéz lehet utánatok takarítani – mondta anyám. Hát igen, jellemző. Anyám mindent a takarítástól közelít meg!
- Rendesek vagyunk, elpakolunk magunk után – mondta Jack. Ez után hosszú csend következett. Végül Florete szólalt meg:
- Friss forgácsport érzek – mondta.
- Igen, most csináltuk meg a gyerekek zenei zenei színpadát – mondta anya.
- Zenéltek? És mit? – kérdezte Reid, és érdeklődve nézett ránk.
- Rock! – mondta ki keményen Edmund – Rockerek vagyunk.
- Ch! – hallottam ahogy felszisszen Wrath. Valamint azt, hogy Jack rám nézve elmosolyodik.
- És ki min játszik? – kérdezte meg Jack – Gondolom a lány énekel.
- Nem! – szorította össze ajkait Edmund – Nenay szólógitározik. Én basszusgitározok. Lou énekel és Bill dobol. - Ó te jó ég! – szörnyülködött el a playboy –os csaj. Az biztos ilyen tingli-tangli zenéhez van szokva. Undorító.
- Ez nagyon… - próbált valami jó szót találni Reid. De nem jött neki össze.
- Jó – mondtam ki.
- Igen, ez nagyon jó – mosolygott rám Reid. Szőke haja érdekesen simult a fejéhez, mintha lett volna benne egy egyszerű hullám. Aranybarna szeme megnyugtatóan csillogott. Ő olyan barátságos kinézetű volt. Sápadtságát csak jobban kihangsúlyozta a kék kötött pulóvere. Igazán jóképű volt. Olyan bizalom gerjesztő alak. Hogy őszinte legyek nem is nézett ki vámpírnak. Csupán egy jóképű modellnek egy magazinból.
Florete volt még az, akibe semmi ijesztőség nem szorult. Réz haja kecses csigákban omlott a hátára, arca egyszerűen hibátlan volt, és földöntúli kecsesség jellemezte még a kisujjának mozgatását is. A szeme olyan volt, mint Reidnek. Velük még csak megbirkóztam volna. Nem tűntek olyannak, mint a Klán tagok. Egyszerűen csak szépek voltak, a természet kegyetlen játéka miatt. Ez még nem volt bűn. De az, hogy vámpírok voltak, akár mennyire is tűntetek ártatlannak megkeményítette szívem minden jóérzését. Az én családom, az én rigojáim miatt nem eszik húst. Mert én nem vagyok hajlandó egy élőlényt sem megfosztani a jogos életétől. Mindenkinek joga van az élethez. De a vámpírok, nekik nincs joguk semmihez!
- Igazán nagyon szép a házatok Sandy – hallottam valahonnan nagyon távolról Florete hangját. Majd azt is, ahogy anyám válaszol. Majd egybefolytak a beszélgetések. Én magam elé nézve merevedtem meg. Kész ennyi. Nincs már több meglepetés? Anyámék vámpírokkal haverkodnak, a nappaliban, az orrom előtt. És én olyan rosszul érzem magamat, hogy mindjárt hányok. De különös, most nem éreztem azt a finom illatot. Kétségbe esetten vágytam arra, hogy kiiszkoljak innen. Hogy eltűnjek, mintha sosem lettem volna itt. De ez nem így lesz, nem hagyom hogy apáék védetlenül maradjanak velük. Azt nem! Soha…
Így hát virrasztottam. Elmerültem a vámpírok elemzésében, figyeltem, hogy kedvelik meg egymást egyre jobban. Edmund volt az egyetlen aki velem együtt némaságba burkolózott. A többiek egy idő után már észre se vettek minket. Bár Maryon és a sötét szemű Wrath, aki szintén nem beszélt időnként rám nézett. Nem viszonoztam a pillantást, csak gyilkos tekintettel meredtem rájuk. Hallottam miről beszélnek. Értettem, hogy nem ölnek embereket, csak állatokat. De számomra ez éppen olyan visszataszító volt, mintha embert öltek volna meg. Kérdezgették a szüleimet arról, hogy mi hogyan szoktunk erre az életmódra rá. Majd megakarták nézni az emeletet. De ekkor eszembe jutottak a falon lévő fényképek. Rólam! Ahogy növök. Jóságos ég nem láthatják meg.- Nem jó ötlet, az emeleten vannak a magánszvéráink. És nem szeretném ha benéznétek oda. Ne haragudjatok, de ez nálunk szokás – mondta apám ellenvetést nem tűrő hangja mégis lágyan csengett.- Persze, semmi probléma – mondta Reid. Victor hosszan meredt apámra, majd súgott valamit Maryonnak, aki egy aprót biccentett. Ez nem tetszik nekem. Nagyon nem.
Az iker lányok nagyon jól kijöttek Louval és Bill-lel. A testékszeres lány éppen azt ecsetelte Lounak, hogy hogyan terített le múltkor egy medvét. Lou nevetve hallgatta a lány beszámolóját, látszott, hogy flörtölnek. A gyomrom megfordult. Elment az eszük? Itt haverkodnak az ellenséggel? Ekkor a miniszoknyás Maryon lépett mellém.
- Szia Nenay – mondta a lány és rám nézett. Barna haja ami már lassan fekete volt, szanaszét állt, mégis a fodrászok öltek volna ezért a beállásért. Alakja hibátlan, arca mesteri és koboldszerűen szögletes. Mégis kecses és szép, akár egy tünde. A szaga erősen édes. Mint egy sütinek. Jellemző, gyilkolni született. Elfintorodva gondoltam arra, hogy hogyan is öl. - Maryon – mondtam, de semmi más gesztust nem fűztem hozzá ehhez a szóhoz. Nem érdemli meg. - Tudod, nagyon érdekes a szemed – mondta majd apró kis ujjával a szemem felé bökött – Olyan, mint a macskáknak – állapította meg. A francba, a szemem a végén lebuktat.- Valóban különös – hunytam be a szememet. - Az átváltozásod miatt lett ilyen? – kérdezte meg barátságosan, majd elrendezte a ruháját, amin volt egy pici ránc, szinte észrevehetetlen.- Nem hiszem, hogy fontos lenne – ráztam le a lányt, és gyorsan elindultam a konyha irányába.
El sem hiszem, hogy ez történt! Hiszen, hiszen a vámpírok az ellenségeink. Mi történt most? Miért?
- Igen! Hála a jó hallásomnak – nevetett fel Reid, mire egy jó páran velük nevettek. Anya, apa, Florete, Bill, Maryon, Vicktor, meg a kigyúrt Jack.
- És ő, valószínűleg már akkor jött, amikor én elmentem – nézett rám Reid. Anyám arcáról egyből lefagyott a mosoly. Apám próbálta magára erőltetni a nyugalmat. Lou idegesen meredt a többiekre, Edmund közelebb araszolt hozzám, Bill pedig szinte kipattant a székből. Én pedig lenézetem a padlóra. És agyamon átfutott egy emlék.
Anyu mondta nekem, talán ötéves lehettem, sokadik vámpírtámadást éltük már túl, de akkor fogtam csak fel azt, amit az édesanyám mondott.
- Nenay, te nagyon különleges kisgyerek vagy! Sokan nem értik, hogy milyen csoda vagy! Még időnként mi sem tudjuk felfogni, hogy kaphatunk meg téged. Egyet jegyezz meg. Senki nem tudhatja meg, hogy fiatalabb vagy, mint egy ilyen beteg, mint mi. Soha nem mondd el, hogy mikor születtél. Ha elmondod, azzal magadat sodrod veszélybe. A vámpírok pedig nem kímélnek meg senkit…
Mikor kiléptem az emlékből, még mindig némaságba burkolózott a közönség. Tudtam, hogy majdnem mindenki engem néz. Fölnéztem, és igyekeztem összehozni egy mosolyt.
- Pontosan! – félig hazudtam félig nem. Victor összeráncolta a szemöldökét, és Maryonra nézett. Majd Wrathra, és végül Reid-re. Nem tetszik ez nekem.
- Khm… - köhögött apám, ez terelés, fél… - És hogyan, szóval ők valóban a gyerekeitek vagy? – kérdezte apu, de meglehetősen zavarban volt. Hát igen. Reid jó, ha huszonkilencnek kinézett. Florete meg a legnagyobb rosszindulattal sem volt huszonhét…
- Természetesen nem. De úgy szeretjük egymást mint egy igazi család – mondta Reid – Lassan száz éve vagyunk együtt Floretével. A gyerekek pedig sorban érkeztek. Először Wrath. Bár ő majdnem olyan vámpír korú mint én – nevetett fel. Wrat tizenhét volt, de be illet volna egy tizenkilenc éves srácnak is.
- Aztán jött Coleen – folytatta Florete – Ő már lényegesen fiatalabb volt, mint mi.
- Utána pedig én jöttem – lelkendezett Maryon – Utánam meg Arnold és az ikerek. Aztán Jack, és végül Victor. Ian nem olyan régen csatlakozott hozzánk, de olyan korú, mint én – mosolygott még szélesebben Ian-ra Maryon. Ennyire megbíznak bennünk. Hogy lehetnek ilyen őszinték? A vámpírok ritkán mondanak el ilyen belsőséges információkat.
- Oh hát eléggé szép számban vagytok, nehéz lehet utánatok takarítani – mondta anyám. Hát igen, jellemző. Anyám mindent a takarítástól közelít meg!
- Rendesek vagyunk, elpakolunk magunk után – mondta Jack. Ez után hosszú csend következett. Végül Florete szólalt meg:
- Friss forgácsport érzek – mondta.
- Igen, most csináltuk meg a gyerekek zenei zenei színpadát – mondta anya.
- Zenéltek? És mit? – kérdezte Reid, és érdeklődve nézett ránk.
- Rock! – mondta ki keményen Edmund – Rockerek vagyunk.
- Ch! – hallottam ahogy felszisszen Wrath. Valamint azt, hogy Jack rám nézve elmosolyodik.
- És ki min játszik? – kérdezte meg Jack – Gondolom a lány énekel.
- Nem! – szorította össze ajkait Edmund – Nenay szólógitározik. Én basszusgitározok. Lou énekel és Bill dobol. - Ó te jó ég! – szörnyülködött el a playboy –os csaj. Az biztos ilyen tingli-tangli zenéhez van szokva. Undorító.
- Ez nagyon… - próbált valami jó szót találni Reid. De nem jött neki össze.
- Jó – mondtam ki.
- Igen, ez nagyon jó – mosolygott rám Reid. Szőke haja érdekesen simult a fejéhez, mintha lett volna benne egy egyszerű hullám. Aranybarna szeme megnyugtatóan csillogott. Ő olyan barátságos kinézetű volt. Sápadtságát csak jobban kihangsúlyozta a kék kötött pulóvere. Igazán jóképű volt. Olyan bizalom gerjesztő alak. Hogy őszinte legyek nem is nézett ki vámpírnak. Csupán egy jóképű modellnek egy magazinból.
Florete volt még az, akibe semmi ijesztőség nem szorult. Réz haja kecses csigákban omlott a hátára, arca egyszerűen hibátlan volt, és földöntúli kecsesség jellemezte még a kisujjának mozgatását is. A szeme olyan volt, mint Reidnek. Velük még csak megbirkóztam volna. Nem tűntek olyannak, mint a Klán tagok. Egyszerűen csak szépek voltak, a természet kegyetlen játéka miatt. Ez még nem volt bűn. De az, hogy vámpírok voltak, akár mennyire is tűntetek ártatlannak megkeményítette szívem minden jóérzését. Az én családom, az én rigojáim miatt nem eszik húst. Mert én nem vagyok hajlandó egy élőlényt sem megfosztani a jogos életétől. Mindenkinek joga van az élethez. De a vámpírok, nekik nincs joguk semmihez!
- Igazán nagyon szép a házatok Sandy – hallottam valahonnan nagyon távolról Florete hangját. Majd azt is, ahogy anyám válaszol. Majd egybefolytak a beszélgetések. Én magam elé nézve merevedtem meg. Kész ennyi. Nincs már több meglepetés? Anyámék vámpírokkal haverkodnak, a nappaliban, az orrom előtt. És én olyan rosszul érzem magamat, hogy mindjárt hányok. De különös, most nem éreztem azt a finom illatot. Kétségbe esetten vágytam arra, hogy kiiszkoljak innen. Hogy eltűnjek, mintha sosem lettem volna itt. De ez nem így lesz, nem hagyom hogy apáék védetlenül maradjanak velük. Azt nem! Soha…
Így hát virrasztottam. Elmerültem a vámpírok elemzésében, figyeltem, hogy kedvelik meg egymást egyre jobban. Edmund volt az egyetlen aki velem együtt némaságba burkolózott. A többiek egy idő után már észre se vettek minket. Bár Maryon és a sötét szemű Wrath, aki szintén nem beszélt időnként rám nézett. Nem viszonoztam a pillantást, csak gyilkos tekintettel meredtem rájuk. Hallottam miről beszélnek. Értettem, hogy nem ölnek embereket, csak állatokat. De számomra ez éppen olyan visszataszító volt, mintha embert öltek volna meg. Kérdezgették a szüleimet arról, hogy mi hogyan szoktunk erre az életmódra rá. Majd megakarták nézni az emeletet. De ekkor eszembe jutottak a falon lévő fényképek. Rólam! Ahogy növök. Jóságos ég nem láthatják meg.- Nem jó ötlet, az emeleten vannak a magánszvéráink. És nem szeretném ha benéznétek oda. Ne haragudjatok, de ez nálunk szokás – mondta apám ellenvetést nem tűrő hangja mégis lágyan csengett.- Persze, semmi probléma – mondta Reid. Victor hosszan meredt apámra, majd súgott valamit Maryonnak, aki egy aprót biccentett. Ez nem tetszik nekem. Nagyon nem.
Az iker lányok nagyon jól kijöttek Louval és Bill-lel. A testékszeres lány éppen azt ecsetelte Lounak, hogy hogyan terített le múltkor egy medvét. Lou nevetve hallgatta a lány beszámolóját, látszott, hogy flörtölnek. A gyomrom megfordult. Elment az eszük? Itt haverkodnak az ellenséggel? Ekkor a miniszoknyás Maryon lépett mellém.
- Szia Nenay – mondta a lány és rám nézett. Barna haja ami már lassan fekete volt, szanaszét állt, mégis a fodrászok öltek volna ezért a beállásért. Alakja hibátlan, arca mesteri és koboldszerűen szögletes. Mégis kecses és szép, akár egy tünde. A szaga erősen édes. Mint egy sütinek. Jellemző, gyilkolni született. Elfintorodva gondoltam arra, hogy hogyan is öl. - Maryon – mondtam, de semmi más gesztust nem fűztem hozzá ehhez a szóhoz. Nem érdemli meg. - Tudod, nagyon érdekes a szemed – mondta majd apró kis ujjával a szemem felé bökött – Olyan, mint a macskáknak – állapította meg. A francba, a szemem a végén lebuktat.- Valóban különös – hunytam be a szememet. - Az átváltozásod miatt lett ilyen? – kérdezte meg barátságosan, majd elrendezte a ruháját, amin volt egy pici ránc, szinte észrevehetetlen.- Nem hiszem, hogy fontos lenne – ráztam le a lányt, és gyorsan elindultam a konyha irányába.
El sem hiszem, hogy ez történt! Hiszen, hiszen a vámpírok az ellenségeink. Mi történt most? Miért?
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése