Ott álltam a falnak dőlve, és az arcomon egyértelműen tükröződött az ellenszenv. Beléptek a lakásunkba, meggyalázták a légteremet, nincs mit mondanom nekik. Nekik, vámpíroknak. Még mindig elevenen emlékszem rájuk. A Klánra…
Emlékszem, amikor csecsemőként anyám magához szorítva rohant velem az erdőben, hogy ne érjenek utol minket. Amikor kétéves koromban ránk gyújtották a házat, és Edmund az ablakon ugrott ki velem. Amikor Bill-t megkínozták, hogy valljam meg, hogy hol vagyok. Nem tudok megbocsátani ennek a fajnak. Legyenek Klán tagok vagy sem, e házban nincs maradásuk!
Undorodva néztem, ahogy barátságosan mosolyognak ránk. Hangosan kifújtam a levegőt.
- Kirk, remélem nem zavar téged, hogy szóltunk a gyerekeinknek is, hogy jöjjenek át ide, hogy megismerkedhessünk – szólalt meg a férfi. Apámat nem szokták csak úgy a nevén hívni. Nem értem miért árulta el neki a nevét.
- De igen gond! – szólalt meg élesen Edmund. És védelmezően elém lépett. Nem akartam, hogy megvédjen, neki akartam ugrani ezeknek a barbár lényeknek, akik rettegésben tartottak minket, mióta csak élek. Bár ők csak fajtársaik, de tudtam, hogy nem érdemelnek könyörületességet.
- Edmund! – szólt élesen apám. A hangjából erősen kicsengett a figyelmeztetés! Határokat feszegetünk.
- Apa! Ők, vámpírok – mondta Edmund, és én előléptem mögüle. Majd apámra néztem, és szétvettem a lábamat.
- Mi pedig gyűlöljük a vámpírokat! –sziszegtem.
- ARYA! – csengett apám hangja figyelmeztetően.
- Nyugalom Kirk! Semmi baj, sejtettem, hogy ez lesz a következménye, a hirtelenségemnek – mosolyodott el a férfi.
Ekkor az ajtók és ablakok recsegni kezdetek, majd sok sok vámpír tért be a szobába, ki ablakon, ki ajtón. Ott voltak mind. És éreztem a csapda lehetőségét. Nem bírtam uralkodni magamon. Ennyi vámpírral egy szobában... Megfordultam, felléptem a falra, kirántottam a két tőrt a helyéről, szaltóztam egyet a levegőben, majd vívóállásba helyezkedtem. Pont úgy, ahogy apám tanította. Edmund azonnal kirántotta a zsebéből a bicskáját, majd a falról levett egy kardot elképesztő gyorsasággal.
A többiek pedig csak álltak. Pár vámpír érdekes és jellegzetes támadó állását vette föl. Többek között a playboy-s lány és a kicsi vörös fiú. A szőke hajú srác és az egyik ikerlány is. Bill, azonnal vicsorogva rávette volna magát valamelyikre, ha apám és a szőke hajú férfi nem áll közénk.
- Állj! – szólaltak meg egyszerre.- Ők… - kezdtem vicsorogva, és ekkor a tekintetem találkozott a sötétszeművel. Rám nézett és a tekintet nyugodt és higgadt volt. - Tudom kik ők! És ha lenne egy csepp eszetek akkor, végig hallgatnátok őket! – förmedt rám apám és kitépte a kezemből a két tőrt.- Gyerekek azonnal álljatok fel. Nem vagytok barbár állatok! Gyerünk! – szólt erélyesen a szőke hajú férfi.
Kelletlenül fölálltak és egymásra néztek. Hosszú csend következett, mire a szőke férfi megszólalt.
- Elnézésed kérem, a lányodnak és fiaidnak még be sem mutatkoztam. Ha megengeded, bemutatnám rendesen a családomat, és felejtsük el, ezt az aprócska félreértést.- Rendben van! – rázott kezet apám a férfival. Az undor és megvetés kettős lángja égette a szívemet.
- Üdvözöllek titeket, én Reid vagyok. Az emberek sok féle képen hívtak minket, életünk során. Itt most éppen Dark-ok vagyunk, de voltak már más neveink is – miközben beszélt a fejével mindig tett egy aprócska mozdulatot a többi vámpír felé. Mintha jelezne nekik.
- A feleségem Florete – mutatott a rézszínű hajú nőre. A nő mellélépet, és megfogta a kezét a hitvesének.
- A lányaink pedig – majd egyesével szólította őket, először a szőke hajú lány lépett előre, aranybarna szeme ellenségesen ragyogott, és babaarcát kedvem lett volna bezúzni az öklömmel – Coleen. A legidősebb lányom. Aztán Meryon – ekkor lépett elő a mosolygós kissé kobold arcú lány – Majd az ikrek: Elizabeth és Lujza – mutatott a jobb majd a bal oldali lányra.
- Az én lányom Nenay! – mondta apám. Nem tudtam mást tenni, mint leszegett fejjel állni és várni, hogy megjegyezzék arcom minden vonását, testem minden vonalát.
- A feleségem Sandy én pedig Kirk vagyok – mondta apám, majd hagyta, hogy a Reid folytassa.
- A fiaim pedig – kezdete, majd előre lépett a kis vörös és ő maga mutatkozott be – A nevem Arnold – a hangja furcsán és magasan csengett, mint egy cincogás. Aztán a szőke fiú lépett előre.
- Én Victor vagyok! – mondta, majd visszalépett kedvese mellé. Meglepődtem, hogy nem Robin… Háh.
- Én következem – mondta a hosszú fekete hajú fiú – a nevem Ian!
- Én pedig Jack vagyok – mondta a gyúrós fiú. Végül jött a sötét szemű, csak halkan morgott valamit majd az én szemembe nézve kimondta a nevét.
- Wrath.
- Lou vagyok – lépett elő testvérem.
- Én meg Wiliams – mondta Bill.
- Edmund – mennydörögte bátyám. Hangjából csak úgy áradt a harag és a fenyegetés.
- Nos, most hogy így bemutatkoztunk egymásnak, örömmel venném, ha kicsit személyesebben is megismernék egymást – mondta Reid, majd várakozóan ránk nézett…
Remek. Ebből szabadulj ki, hogy ha tudsz, Nenay Wolf!
Emlékszem, amikor csecsemőként anyám magához szorítva rohant velem az erdőben, hogy ne érjenek utol minket. Amikor kétéves koromban ránk gyújtották a házat, és Edmund az ablakon ugrott ki velem. Amikor Bill-t megkínozták, hogy valljam meg, hogy hol vagyok. Nem tudok megbocsátani ennek a fajnak. Legyenek Klán tagok vagy sem, e házban nincs maradásuk!
Undorodva néztem, ahogy barátságosan mosolyognak ránk. Hangosan kifújtam a levegőt.
- Kirk, remélem nem zavar téged, hogy szóltunk a gyerekeinknek is, hogy jöjjenek át ide, hogy megismerkedhessünk – szólalt meg a férfi. Apámat nem szokták csak úgy a nevén hívni. Nem értem miért árulta el neki a nevét.
- De igen gond! – szólalt meg élesen Edmund. És védelmezően elém lépett. Nem akartam, hogy megvédjen, neki akartam ugrani ezeknek a barbár lényeknek, akik rettegésben tartottak minket, mióta csak élek. Bár ők csak fajtársaik, de tudtam, hogy nem érdemelnek könyörületességet.
- Edmund! – szólt élesen apám. A hangjából erősen kicsengett a figyelmeztetés! Határokat feszegetünk.
- Apa! Ők, vámpírok – mondta Edmund, és én előléptem mögüle. Majd apámra néztem, és szétvettem a lábamat.
- Mi pedig gyűlöljük a vámpírokat! –sziszegtem.
- ARYA! – csengett apám hangja figyelmeztetően.
- Nyugalom Kirk! Semmi baj, sejtettem, hogy ez lesz a következménye, a hirtelenségemnek – mosolyodott el a férfi.
Ekkor az ajtók és ablakok recsegni kezdetek, majd sok sok vámpír tért be a szobába, ki ablakon, ki ajtón. Ott voltak mind. És éreztem a csapda lehetőségét. Nem bírtam uralkodni magamon. Ennyi vámpírral egy szobában... Megfordultam, felléptem a falra, kirántottam a két tőrt a helyéről, szaltóztam egyet a levegőben, majd vívóállásba helyezkedtem. Pont úgy, ahogy apám tanította. Edmund azonnal kirántotta a zsebéből a bicskáját, majd a falról levett egy kardot elképesztő gyorsasággal.
A többiek pedig csak álltak. Pár vámpír érdekes és jellegzetes támadó állását vette föl. Többek között a playboy-s lány és a kicsi vörös fiú. A szőke hajú srác és az egyik ikerlány is. Bill, azonnal vicsorogva rávette volna magát valamelyikre, ha apám és a szőke hajú férfi nem áll közénk.
- Állj! – szólaltak meg egyszerre.- Ők… - kezdtem vicsorogva, és ekkor a tekintetem találkozott a sötétszeművel. Rám nézett és a tekintet nyugodt és higgadt volt. - Tudom kik ők! És ha lenne egy csepp eszetek akkor, végig hallgatnátok őket! – förmedt rám apám és kitépte a kezemből a két tőrt.- Gyerekek azonnal álljatok fel. Nem vagytok barbár állatok! Gyerünk! – szólt erélyesen a szőke hajú férfi.
Kelletlenül fölálltak és egymásra néztek. Hosszú csend következett, mire a szőke férfi megszólalt.
- Elnézésed kérem, a lányodnak és fiaidnak még be sem mutatkoztam. Ha megengeded, bemutatnám rendesen a családomat, és felejtsük el, ezt az aprócska félreértést.- Rendben van! – rázott kezet apám a férfival. Az undor és megvetés kettős lángja égette a szívemet.
- Üdvözöllek titeket, én Reid vagyok. Az emberek sok féle képen hívtak minket, életünk során. Itt most éppen Dark-ok vagyunk, de voltak már más neveink is – miközben beszélt a fejével mindig tett egy aprócska mozdulatot a többi vámpír felé. Mintha jelezne nekik.
- A feleségem Florete – mutatott a rézszínű hajú nőre. A nő mellélépet, és megfogta a kezét a hitvesének.
- A lányaink pedig – majd egyesével szólította őket, először a szőke hajú lány lépett előre, aranybarna szeme ellenségesen ragyogott, és babaarcát kedvem lett volna bezúzni az öklömmel – Coleen. A legidősebb lányom. Aztán Meryon – ekkor lépett elő a mosolygós kissé kobold arcú lány – Majd az ikrek: Elizabeth és Lujza – mutatott a jobb majd a bal oldali lányra.
- Az én lányom Nenay! – mondta apám. Nem tudtam mást tenni, mint leszegett fejjel állni és várni, hogy megjegyezzék arcom minden vonását, testem minden vonalát.
- A feleségem Sandy én pedig Kirk vagyok – mondta apám, majd hagyta, hogy a Reid folytassa.
- A fiaim pedig – kezdete, majd előre lépett a kis vörös és ő maga mutatkozott be – A nevem Arnold – a hangja furcsán és magasan csengett, mint egy cincogás. Aztán a szőke fiú lépett előre.
- Én Victor vagyok! – mondta, majd visszalépett kedvese mellé. Meglepődtem, hogy nem Robin… Háh.
- Én következem – mondta a hosszú fekete hajú fiú – a nevem Ian!
- Én pedig Jack vagyok – mondta a gyúrós fiú. Végül jött a sötét szemű, csak halkan morgott valamit majd az én szemembe nézve kimondta a nevét.
- Wrath.
- Lou vagyok – lépett elő testvérem.
- Én meg Wiliams – mondta Bill.
- Edmund – mennydörögte bátyám. Hangjából csak úgy áradt a harag és a fenyegetés.
- Nos, most hogy így bemutatkoztunk egymásnak, örömmel venném, ha kicsit személyesebben is megismernék egymást – mondta Reid, majd várakozóan ránk nézett…
Remek. Ebből szabadulj ki, hogy ha tudsz, Nenay Wolf!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése