- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Ébresztő álomszuszék!- ordította drága Lou a fülemben.
Mint egy rugó, úgy pattantam ki az ágyból, és kaptam a mellkasomhoz. Azt hittem, hogy megállt a szívem.
- Normális vagy? - vágtam hozzá a párnámat, mikor kicsit lenyugodtam. Röhögve védte ki a támadásomat, és már szinte fuldoklott a röhögéstől. - Látnod kellene az arcodat... - hörögte és megpróbált levegőt venni. Úgy felbosszantott, hogy képébe vágtam az első dolgot ami a kezembe akadt. Ami történetesen az egyik keménykötésű könyvem volt. Nagyot koppant a fején és ketté is szakadt.- Szép dobás! - ugrott be az ablakon Bill.- Au! - nyúlt a fejéhez Lou – Ez fájt!- Úgy kell neked, minek rikácsolsz a fülébe reggel! - mondta félvállról Bill miközben becsukta az ablakot amin bejött.- Mindenki az én szobámban akar dekkolni?! - kérdeztem ingerülten. Ők már fel voltak öltözve, én meg ott álltam egy szál pizsiben.- Ja kicsit túl öltöztünk a sulihoz nem? - kérdezte nevetve Lou. Bill is röhögni kezdett.- Na most húzzatok ki - mutattam az ajtó felé és kidugtam a nyelvemet. Durcásan kivándoroltak a szobámból. Majd Bill hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
- Pasik! – morogtam utánuk, miközben elindultam a szekrényem felé. S ekkor jött az, hogy mit húzzak fel szindróma. Sorba dobáltam ki a ruháimat. Nem akartam, hogy mindenki ilyen elfuserált cica-babának nézzen.
- Áh! - könnyebbültem meg, amikor a kezembe került a csodálatos fekete AC/DC-s pólóm! Hozzá kerestem egy normális farmert, majd lerobogtam a fürdőszobába. Anyu a konyhában csörömpölt az edényekkel, apa a nappaliban olvasott. Lou éppen Billel szkanderezett. De hol van Ed? Még aludna? Néztem fel tétován a lépcsőn. Majd megráztam a fejem és elkergettem a rosszérzést. Besétáltam a fürdőbe, miközben hangosan szajkóztam, hogy Jó reggelt. A fürdő hatalmas volt. Bár itt mi nem az? Fekete márványból volt kirakva csak a plafon volt fehér, meg a fürdőkád, ami egy kisebb medencének is beillet. Benéztem a tükörbe, láttam a karikákat a szemem alatt. Már sose tűnnek el? Nem is emlékszem olyanra, mikor ne lettek volna a szemem alatt. Megint egy kiló alapozót kentem az arcomra, hogy ne legyek annyira hófehér, mint hófehérke. Pedig én még barnább voltam a szüleimhez képest. Megmostam a fogamat. A szememet kihúztam feketével, majd egy halvány kis rúzst raktam az ajkamra. Kibontottam az egyébként tök sima hajamat. Álmosan ásítottam egyet. Majd kisétáltam a fürdőből. Bementem a konyhába. Anyuék már megint előbb ettek mint én. Szinte sose eszek anyuékkal, mert ők mindig korán kelnek, vagy felhozzák nekem a kaját. Most pedig nem is volt nekem reggeli kirakva csak az elixíres poharam.
- Ma csak ez van? - kérdeztem, mert jól esett volna valami palacsinta.
- Kicsim, már egy hónapja nem ittál belőle. Ma pedig könnyen rohamot kaphatsz, sose tudod mikor jön az illat - mondta anyám kedvesen, majd várakozóan rám emelte a tekintetét.
Az illat nem volt más, mint anyáék legnagyobb félelme. Hogy miért? Fogalmam sincs, én még sose éreztem az illatot. Apa azt mesélte róla, hogy ez váltja ki nálunk a betegségünket, és elmondta, hogy milyen szörnyű, ha egyszer valóban előjön. Azt mondta, az ember elveszti a józan eszét, és elkezd egy belsőhangra hallgatni, és vadászni kezd az illatra, és bárkit képes bántani, csakhogy az övé legyen az illat. Én még sose éreztem, nem mintha akarnám, de azért mégis csak kíváncsi vagyok rá. Edmund is mindig attól fél, hogy egyszer megérzem az illatot. Megittam az elixírt, aminek írtóra jó íze van. Anyu kedvesen elmosolyodott, majd átszökkent az asztal fölött és egy puszit nyomott az arcomra.
- Érezd magad jól az iskolában, és ha jön az illat, ameddig csak tudsz, tarts ki, és ne hallgass a hangokra! - mondta komolyan és a szemembe nézett - NE HALGASS RÁJUK! - sűrűn bólogattam. Bár nem érttettem mitől félnek annyira.
Edmund ekkor ért be a konyhába, komoly volt és a hűtőhöz sétált és kivette az egyik elixíres flakont, majd lehúzta a fele tartalmát. Majd a többi részét dühösen benyomta a táskájába. Anyu aggódva ment utána, én kinéztem az ablakon. És figyeltem, ahogy Ed ingerülten hadonászik a kezével, majd ahogy anyu szinte minden erejét beveti ahhoz, hogy egyhelyben tartsa a karjait. Bár jó messze voltak tőlem, tisztán hallottam, ahogy Ed dühösen azt mondja:
- Utálom ezt a helyet! Tudod mi történt itt?! Tudod nem? És most ide hoztátok őt! - Én vagyok az a bizonyos „Ő”, gondoltam. Így már érthető! Anyuék itt kapták el a betegséget és Ed rossz ómennek tartja ezt a helyet! Elmosolyodtam fölösleges aggódásán. Edmund úgy viselkedett, mintha a második apukám lett volna. Majd dühösen berohant az erkélyről, és elkezdett engem kivonszolni a garázsba, ahol már Billék vártak minket. Ők beültek a Ferrarijukba én meg rápattantam a Harley Davidsonomra. Apa kinyitotta nekünk a kaput, miközben kiszáguldottunk rajta. Követtem a bátyjáimat, de közben azért az emlékezetembe véstem a tájat amin áthaladtunk. Szóval be kell valljam, a táj tényleg szép volt, na de nem annyira, mint Winwood-ban. Semmi sem olyan szép itt, mint Winwood-ban! A szemem dühösen bizseregni kezdet, visszafojtottam a könnyeimet és megpróbáltam pozitívan gondolkodni! Bár eléggé nehéz volt, ha eszembe jutottak a barátaim akiket magam mögött hagytam a sulim és a házunk, valamint a kedvenc boltjaim és a már jól ismert környék. Megint minden kezdődik ellőről. Új díszlet a régi színdarabbal… Erre gondoltam amikor befordultunk az iskola parkolójába, nagy nehezen találtam két egymás melletti szabad helyet, ahova bemanővereztünk. Leszálltam a motoromról és a Billékre néztem. Nagy levőt vettek és kiszálltak a kocsiból, majd megint nagy levegőt vettek, majd felsóhajtva csapták be maguk mögött az ajtót. Elindultak felém, hál’ égnek ezek szerint nincs illat veszély, vagy ha van is akkor az nem komoly. Tehát nem kell menekülősdit játszani. Ekkor vettem észre a minket bámuló tömeget. Nem volt valami nagy, de éppen elég ahhoz, hogy kellemetlenül érezzem magam. Nem illik senkit ennyire megbámulni, még akkor se ha ilyen extra fehér bőrű. Egyesek elismerően fütyültek amikor elmentem mellettük, de ilyenkor általában az egyik bátyjám rámordult az illetőkre, akik gyáva pondróként, mutogattak egymásra. Jellemző... Ismerős érzés. Valami nem változik.
Mint egy rugó, úgy pattantam ki az ágyból, és kaptam a mellkasomhoz. Azt hittem, hogy megállt a szívem.
- Normális vagy? - vágtam hozzá a párnámat, mikor kicsit lenyugodtam. Röhögve védte ki a támadásomat, és már szinte fuldoklott a röhögéstől. - Látnod kellene az arcodat... - hörögte és megpróbált levegőt venni. Úgy felbosszantott, hogy képébe vágtam az első dolgot ami a kezembe akadt. Ami történetesen az egyik keménykötésű könyvem volt. Nagyot koppant a fején és ketté is szakadt.- Szép dobás! - ugrott be az ablakon Bill.- Au! - nyúlt a fejéhez Lou – Ez fájt!- Úgy kell neked, minek rikácsolsz a fülébe reggel! - mondta félvállról Bill miközben becsukta az ablakot amin bejött.- Mindenki az én szobámban akar dekkolni?! - kérdeztem ingerülten. Ők már fel voltak öltözve, én meg ott álltam egy szál pizsiben.- Ja kicsit túl öltöztünk a sulihoz nem? - kérdezte nevetve Lou. Bill is röhögni kezdett.- Na most húzzatok ki - mutattam az ajtó felé és kidugtam a nyelvemet. Durcásan kivándoroltak a szobámból. Majd Bill hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
- Pasik! – morogtam utánuk, miközben elindultam a szekrényem felé. S ekkor jött az, hogy mit húzzak fel szindróma. Sorba dobáltam ki a ruháimat. Nem akartam, hogy mindenki ilyen elfuserált cica-babának nézzen.
- Áh! - könnyebbültem meg, amikor a kezembe került a csodálatos fekete AC/DC-s pólóm! Hozzá kerestem egy normális farmert, majd lerobogtam a fürdőszobába. Anyu a konyhában csörömpölt az edényekkel, apa a nappaliban olvasott. Lou éppen Billel szkanderezett. De hol van Ed? Még aludna? Néztem fel tétován a lépcsőn. Majd megráztam a fejem és elkergettem a rosszérzést. Besétáltam a fürdőbe, miközben hangosan szajkóztam, hogy Jó reggelt. A fürdő hatalmas volt. Bár itt mi nem az? Fekete márványból volt kirakva csak a plafon volt fehér, meg a fürdőkád, ami egy kisebb medencének is beillet. Benéztem a tükörbe, láttam a karikákat a szemem alatt. Már sose tűnnek el? Nem is emlékszem olyanra, mikor ne lettek volna a szemem alatt. Megint egy kiló alapozót kentem az arcomra, hogy ne legyek annyira hófehér, mint hófehérke. Pedig én még barnább voltam a szüleimhez képest. Megmostam a fogamat. A szememet kihúztam feketével, majd egy halvány kis rúzst raktam az ajkamra. Kibontottam az egyébként tök sima hajamat. Álmosan ásítottam egyet. Majd kisétáltam a fürdőből. Bementem a konyhába. Anyuék már megint előbb ettek mint én. Szinte sose eszek anyuékkal, mert ők mindig korán kelnek, vagy felhozzák nekem a kaját. Most pedig nem is volt nekem reggeli kirakva csak az elixíres poharam.
- Ma csak ez van? - kérdeztem, mert jól esett volna valami palacsinta.
- Kicsim, már egy hónapja nem ittál belőle. Ma pedig könnyen rohamot kaphatsz, sose tudod mikor jön az illat - mondta anyám kedvesen, majd várakozóan rám emelte a tekintetét.
Az illat nem volt más, mint anyáék legnagyobb félelme. Hogy miért? Fogalmam sincs, én még sose éreztem az illatot. Apa azt mesélte róla, hogy ez váltja ki nálunk a betegségünket, és elmondta, hogy milyen szörnyű, ha egyszer valóban előjön. Azt mondta, az ember elveszti a józan eszét, és elkezd egy belsőhangra hallgatni, és vadászni kezd az illatra, és bárkit képes bántani, csakhogy az övé legyen az illat. Én még sose éreztem, nem mintha akarnám, de azért mégis csak kíváncsi vagyok rá. Edmund is mindig attól fél, hogy egyszer megérzem az illatot. Megittam az elixírt, aminek írtóra jó íze van. Anyu kedvesen elmosolyodott, majd átszökkent az asztal fölött és egy puszit nyomott az arcomra.
- Érezd magad jól az iskolában, és ha jön az illat, ameddig csak tudsz, tarts ki, és ne hallgass a hangokra! - mondta komolyan és a szemembe nézett - NE HALGASS RÁJUK! - sűrűn bólogattam. Bár nem érttettem mitől félnek annyira.
Edmund ekkor ért be a konyhába, komoly volt és a hűtőhöz sétált és kivette az egyik elixíres flakont, majd lehúzta a fele tartalmát. Majd a többi részét dühösen benyomta a táskájába. Anyu aggódva ment utána, én kinéztem az ablakon. És figyeltem, ahogy Ed ingerülten hadonászik a kezével, majd ahogy anyu szinte minden erejét beveti ahhoz, hogy egyhelyben tartsa a karjait. Bár jó messze voltak tőlem, tisztán hallottam, ahogy Ed dühösen azt mondja:
- Utálom ezt a helyet! Tudod mi történt itt?! Tudod nem? És most ide hoztátok őt! - Én vagyok az a bizonyos „Ő”, gondoltam. Így már érthető! Anyuék itt kapták el a betegséget és Ed rossz ómennek tartja ezt a helyet! Elmosolyodtam fölösleges aggódásán. Edmund úgy viselkedett, mintha a második apukám lett volna. Majd dühösen berohant az erkélyről, és elkezdett engem kivonszolni a garázsba, ahol már Billék vártak minket. Ők beültek a Ferrarijukba én meg rápattantam a Harley Davidsonomra. Apa kinyitotta nekünk a kaput, miközben kiszáguldottunk rajta. Követtem a bátyjáimat, de közben azért az emlékezetembe véstem a tájat amin áthaladtunk. Szóval be kell valljam, a táj tényleg szép volt, na de nem annyira, mint Winwood-ban. Semmi sem olyan szép itt, mint Winwood-ban! A szemem dühösen bizseregni kezdet, visszafojtottam a könnyeimet és megpróbáltam pozitívan gondolkodni! Bár eléggé nehéz volt, ha eszembe jutottak a barátaim akiket magam mögött hagytam a sulim és a házunk, valamint a kedvenc boltjaim és a már jól ismert környék. Megint minden kezdődik ellőről. Új díszlet a régi színdarabbal… Erre gondoltam amikor befordultunk az iskola parkolójába, nagy nehezen találtam két egymás melletti szabad helyet, ahova bemanővereztünk. Leszálltam a motoromról és a Billékre néztem. Nagy levőt vettek és kiszálltak a kocsiból, majd megint nagy levegőt vettek, majd felsóhajtva csapták be maguk mögött az ajtót. Elindultak felém, hál’ égnek ezek szerint nincs illat veszély, vagy ha van is akkor az nem komoly. Tehát nem kell menekülősdit játszani. Ekkor vettem észre a minket bámuló tömeget. Nem volt valami nagy, de éppen elég ahhoz, hogy kellemetlenül érezzem magam. Nem illik senkit ennyire megbámulni, még akkor se ha ilyen extra fehér bőrű. Egyesek elismerően fütyültek amikor elmentem mellettük, de ilyenkor általában az egyik bátyjám rámordult az illetőkre, akik gyáva pondróként, mutogattak egymásra. Jellemző... Ismerős érzés. Valami nem változik.
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése