11 fejezet - Betelt a pohár

Neki dőltem a konyha pultnak és nagy levegőt vettem. Milyen átalakulásról hadovált nekem az a lány. Csak nem tudja, hogy van ez a ködös betegsége a családomnak? Valószínűtlen, hogy apám elmondta volna nekik, hiszen, hiszen…
Vagy mégis? Mi van, ha apa elmondta nekik. De miért? Hiszen úgy óvott és féltett ezektől a szánalmas lényektől, minket, most meg csak úgy engedélyezi nekik, hogy ilyen közel kerüljenek hozzánk.
- Nenay – hallottam meg egy könnyed hangot. Megfordultam és Victor állt velem szemben. A visszafogott stílusú vámpír. Viccnek is rossz.- Mit akarsz? – kérdeztem meg türelmesen, dühített, hogy beszélgetni akarnak velem.- Nem bízol bennünk – állapította meg, felnevettem a csalódott hangszínén.- Hát nem – mondtam, és beszívtam az alsó ajkamat.- Maryon látott titeket párszor, és tudjuk, hogy min mentetek keresztül, éreztem a családod féltést és aggódását az irányodba, és ezek alapján megérthető az ellenséges viselkedésed… - kezdte de én félbe szakítottam.- Elemezni akarsz? És mi az, hogy Maryon látta, te meg érezted? Milyen kamu szöveget akarsz beadni nekem? – húztam fel a szemöldökömet, és halk morgás hagyta el az ajkamat. A hangszínem egyre mélyült.- Bocsáss meg, szokásom az elemzés. És nem hazudok, gyűlölőm a hazugságot! – mondta komolyan, hogy tálalja magát a gazember. Hogy nem sül le a képéről a bőr, amikor ilyet mond, hogy gyűlöli a hazugságot!? Az arcom leszakad! Pont az ő fajtája a nagy erkölcsű igazságos vámpírok… Ch! Nevetséges…- Biztosan… - mondtam gúnyosan, és faképnél hagytam a szőke lovagot. Fúj!
Bent már éppen búcsúzkodtak tőlünk a vámpírok. Kézrázások és puszik váltották egymást. Jack és Lou még telefonszámot is cseréltek, sőt megbeszélték, hogy együtt fogják nézni a szombati kosármecset! Az áruló formáját. Nagyban papol nekem délután estére meg már, puszi pajtása az ellenségnek. Mi lett velük? Néztem idegesen körbe, mindenki mosolygott egymásra, dicsérték egymás haját, alakját, munkáját. Edmund és én voltunk kivételek na meg persze Wrath és Ian. Ők valóban vámpíros vámpírok voltak, ijesztő külső, állandó távolság tartás… Még szimpatikusabbak voltak, mint a nyalizó családtagjaik. Ők legalább bevállalják, hogy kik is ők.
Lassan már remegtem a dühtől, ahogy utoljára megölelik egymást… Maryon pedig megindult felém, hogy elköszönjön, én meg abban a pillanatban indult el hátra felé, hogy elkerüljem az ölelését. A klán tagok is így tárnák ki a karjaikat, hogy elkapjanak, és elevenen megnyúzzanak. Nem akarom hogy hozzám nyúljon, nem akarom, hogy bántson, nem akrom, nem! Nem! NEM!
Arra tértem magamhoz, hogy Edmund rázogat és nyugtat.
- Nyugalom! – mondta döbbenten. Észrevettem, hogy olyan fura pózban állok, mint ők amikor támadnak, és vicsorgok, mint egy állat. Jó ég? Ezt mikor sajátítottam el? És egyáltalán miért?
Apa tekintete nyugodt volt, miközben anyám idegesen lépkedett felém, és lökte odébb azokat, akik az útjába kerültek.
- Azt hiszem, hogy mi is indulunk – suttogta Florete és gyorsan megiramodott a többiekkel az ajtó irányába. A döbbent és értetlen Maryon kifürkészhetetlen tekintettel meredt rám.
- Maryon drágám, gyere szépen – nézett vissza Florete, és a hangjából kicsengett az aggodalom. Maryon nem mozdult, rám meredt, és aranybarna szeme elnyelt mindent. Láttam, valami megfogalmazódik benne, anyám ekkor ért mellém, és eltakart Maryon elől.
- Sajnálom, de jobb ha tényleg mész, és ne haragudj Nenayra – mondta búcsúzóul anyám, és felkapott a kezébe és felrohant velem az emeletre.
Ott feküdtem döbbenten az ágyamon, miközben apa is felsietett és kedvenc dalomat énekelte nekem, hogy megnyugodjak, pedig nem éreztem magamat idegesnek, csak roppantul féltem. Meglepett, hogy sikítás helyett vadul rám morogta egy vámpírra, nem gondoltam, hogy le fogok alacsonyodni az ő szintjükre. De hiszen, hogyan csináltam?
Apa fáraszthatatlanul énekelt, pont úgy, mint mikor kicsiként ágyba akartak dugni, én meg tiltakoztam az ellen, hogy aludnom kelljen.
- Édesapa – szólaltam meg halkan. Apa egyből abba hagyta az éneklést, és zöldszemével rám pillantott, apám világ életében harcos volt, nehéz volt róla elképzelni, a gyöngéd pillantást, vagy kedves simogatást, de ő már csak ilyen kettős. Megsimogatta az arcomat.- Kislányom? – kérdezte.- Miért? – és a hangom elcsuklott, éreztem, hogy újra elfog a félelem, ahogy rájuk gondolok – Miért engedtétek be őket ide – kiabáltam, és felpattantam az ágyban. A könnyeim folyni kezdtek, és hányinger is rám tört.- Nenay, ezek a vámpírok jók. Azért jöttek, hogy segítsenek… - kezdte de félbeszakítottam.- Tönkre tenni az életemet? Ja bocs arról már lekéstek, azt már megtették a Klán tagok! - ekkor Edmund lépett be a szobába. Apa megnyugtatóan próbált magához ölelni, de nem engedtem, oda futottam Edmundhoz, és belecsimpaszkodtam. Ő volt az egyetlen biztos pont, ő soha nem változik.- Kicsim – mondta anya, és aggódva indult felém.- Hagyjátok, nekünk kicsit sok volt hirtelen, ez a tábortüzes- ölelkezős hangulat – mondta keményen Edmund – Nenay világéletében ezek kínozták… - morogta.- Csak hogy ezek, kicsit hasonlítanak ránk, nem? – szólalt meg élesen apa. Edmund szeme fájdalmasan megvillant mire én még jobban hozzá bújtam.
Sok volt a mai nap. De a holnapi sok lesz. Ezt már nem tudom megszokni. A dühöm kétségbe esett rémületté csapott át, nem tudtam, hogy mi következik. De nem is akartam.