- Dark?! – ismételtem meg.- Hát ez a köznépi nevük – rántotta meg a vállát Rupert.- És mi az igazi nevük? – kérdeztem meg.- Nos, azt nem tudom, itt mindenki Dark-éknak hívja őket – mondta majd hátra pillantott rá.- Megtudom érteni, hogy miért – néztem én is hátra. Hirtelenjében nagy lett a kísértés, hogy bebújjak az ágyam alá és kiabáljam, hogy segítség. Ez egy nagyon jó ötlet volt, csak kivitelezhetetlen.- Ne nézd feltűnően! – bökött oldalba Rup, és meghallottam, a régről ismert morgást - Nem szeretik, ha túlságosan nagy figyelmet kapnak – mondta halkan. Ez meglepett a vámpírok általában mindig, nagy színészek, és imádják a felhajtást, a bálokat, a vértáncokat. Ez nem jellemző rájuk.
- Köszi, hogy szóltál – suttogtam. Rup kedvesen rám mosolygott, majd afféle bizonytalan hangnemben megjegyezte:
- AC/DC?! Szereted? – ez egy nagyon hülye kérdés. Ha rajta van jelük a pólómon, akkor gondolhatja, hogy nem utálom őket.
- Rocker vagyok! Imádok minden ilyen együttest – mondtam. Szinte éreztem, a Dark gyerek tekintetét a hátamban. Vigyáznom kell arra, hogy mit mondok, nehogy bármit felhasználjon ellenem .
- Egy rocker lány?! – úgy nézett rám, mint egy hülyére. Aztán megjegyezte :- Érdekes.
- Baromira – nevettem el magamat. Könnyedén, szívből jövően. Rup mellett megfeledkeztem a veszélyről. Olyan volt, a közelsége, mintha, újra Winwoodban lennék Diego-val. Jó volt. Ekkor hangosan becsöngettek, mind felpattantunk, és vártuk, hogy jöjjön a tanár.
- Nenay, a kémia tanár egy kicsit fura… Ne lepődj meg, ha… - de a mondat megszakadt, mert betoppant a kémia tanár. Az állam leesett.
Egy rövid hajú nő állt ott előttem pár lépésnyire. Hatalmas neon zöld ruhában, hippis nyakékben, vörösre festett szemekkel. Oh te jó ég!
- Üdvözlök, mindenkit a béke nevében – darálta kedvesen a tanárnő.- Na jó, nagyon fura – suttogta Rup. Tökéletesen egyetértettem vele.- Mr. Cole, ha már beszél, akkor mutassa be kérem, ki az új hölgy… - morogta, mint morogta szinte vicsorogta. Ez aztán a hangulat változás. Jaj ne! Ne akarjon ismertetni.- Csak most találkoztunk – feszengett Rup.- Akkor talán mutatkozzon be hölgyem – mondta, majd félre állt.- Nenay Wolf- vagyok! – mondtam és ezzel lezártnak tekintettem a témát.
A tanárnő kedvesen elmosolyodott, majd ő is bemutatkozott. Majd intett a többieknek, hogy üljenek le. És elkezdődött az óra. Igyekeztem figyelni. De folyton olyan érzésem volt, hogy valaki figyel. Ami nem volt alaptalan, a Dark gyerek szeme, dühösen és ijesztően csüngött rajtam, ahányszor hátra pillantottam rá, egyre biztosabban éreztem, hogy megakar ölni. Erre mondják az, hogy üldözési mániás? Az ajkamat csócsáltam, és roppant kellemetlen érzések közepette jegyzeteltem. Szinte láttam magam előtt, ahogy megöl. Szinte hallottam, ahogy levegőt vesz, majd kifújja. És megéreztem az illatát. És az illata… Úr, ég! Olyan illata volt, mint, mint az életnek. Az agyam kapcsolt, a számban összefutott a nyál.
Megakarod ízlelni!
Hallottam egy hangot a fejemben. Jó ég! De hiszen ő egy vámpír! Azonnal innom kell. De hát a vámpíroknak, nem is lehetne ilyen illatuk. Ilyen jó… A gyomrom remegni kezdett. A kezem ökölbe szorult az asztalon. Ez nem lehet, nem lehet, hogy előjöjjön a betegség. Csak most ne! Remegni kezdtem, a rosszullét kerülgetet. Imákat mormoltam, hogy az órának minél előbb legyen vége. Ki akartam rohanni a teremből. Most!
- Hé, jól vagy? – kérdezte Rup.- Persze – mosolyodtam el kényszeredetten. Az arcán áhítat suhant át, ahogy rám nézett. Az óra monotonul folytatódott.
Ő pedig nézett. Olyan volt, mintha kis ideig éreztem volna az elméjét. Ijesztő volt, mintha belém akart volna látni. Összerezzentem, valahányszor elfogott ez az érzés. Egyre összébb és összébb mentem a széken. Borzalmas érzés volt. Csapdába estem, megmarkoltam a bicskát a zsebemben, és számoltam, a másodperceket, már csak 10, 9, 8, 7, 6, 5, 43, 2, 1!
CSRRRRRRR
Kirobbantam a padból és rohanni kezdetem, kiviharzottam az ajtón. A folyosóra lassan özönlöttek az emberek. Legszívesebben berohantam volna Ed-ék termébe. Nagy levegő, nyugalom! Megint megéreztem azt az érzést. Valaki mintha verete volna az agyamon a nem létező kiskaput, hogy engedjék be. Megfordultam. Ott állt mögöttem. A szeme olyan fekete volt, hogy nem is láttam a pupilláját. Kényszeríttet, hogy nézzem a szemét. Olyan végtelen volt a tekintete, hogy évtizedek is elsüllyedhettek volna abban a rémisztő szempárban. Az emberek sorba mentek el közöttünk. De én néztem, ő nézett engem, és még mindig be akartak jutni az agyamba. De kik? És ekkor leesett!
Ő! Ő akar a fejembe látni! Hallottam ahogy morog, halkan és dallamosan, ahogy egy oroszlán tenné. Hátráltam egy lépést. Ekkor valaki megérintette a vállamat. Még erősebben markoltam a bicskámat. Hátra pillantottam, hál’égnek Edmund állt védelmezően mögöttem. Rávicsorgott a sötét szeműre. Az becsukta a szemét és megrázta a fejét, majd elfordította és elindult a lépcső felé...
- Jól vagy? – kérdezte ingerülten Ed.- Azt hiszem... - masszíroztam meg a halántékomat.
- Köszi, hogy szóltál – suttogtam. Rup kedvesen rám mosolygott, majd afféle bizonytalan hangnemben megjegyezte:
- AC/DC?! Szereted? – ez egy nagyon hülye kérdés. Ha rajta van jelük a pólómon, akkor gondolhatja, hogy nem utálom őket.
- Rocker vagyok! Imádok minden ilyen együttest – mondtam. Szinte éreztem, a Dark gyerek tekintetét a hátamban. Vigyáznom kell arra, hogy mit mondok, nehogy bármit felhasználjon ellenem .
- Egy rocker lány?! – úgy nézett rám, mint egy hülyére. Aztán megjegyezte :- Érdekes.
- Baromira – nevettem el magamat. Könnyedén, szívből jövően. Rup mellett megfeledkeztem a veszélyről. Olyan volt, a közelsége, mintha, újra Winwoodban lennék Diego-val. Jó volt. Ekkor hangosan becsöngettek, mind felpattantunk, és vártuk, hogy jöjjön a tanár.
- Nenay, a kémia tanár egy kicsit fura… Ne lepődj meg, ha… - de a mondat megszakadt, mert betoppant a kémia tanár. Az állam leesett.
Egy rövid hajú nő állt ott előttem pár lépésnyire. Hatalmas neon zöld ruhában, hippis nyakékben, vörösre festett szemekkel. Oh te jó ég!
- Üdvözlök, mindenkit a béke nevében – darálta kedvesen a tanárnő.- Na jó, nagyon fura – suttogta Rup. Tökéletesen egyetértettem vele.- Mr. Cole, ha már beszél, akkor mutassa be kérem, ki az új hölgy… - morogta, mint morogta szinte vicsorogta. Ez aztán a hangulat változás. Jaj ne! Ne akarjon ismertetni.- Csak most találkoztunk – feszengett Rup.- Akkor talán mutatkozzon be hölgyem – mondta, majd félre állt.- Nenay Wolf- vagyok! – mondtam és ezzel lezártnak tekintettem a témát.
A tanárnő kedvesen elmosolyodott, majd ő is bemutatkozott. Majd intett a többieknek, hogy üljenek le. És elkezdődött az óra. Igyekeztem figyelni. De folyton olyan érzésem volt, hogy valaki figyel. Ami nem volt alaptalan, a Dark gyerek szeme, dühösen és ijesztően csüngött rajtam, ahányszor hátra pillantottam rá, egyre biztosabban éreztem, hogy megakar ölni. Erre mondják az, hogy üldözési mániás? Az ajkamat csócsáltam, és roppant kellemetlen érzések közepette jegyzeteltem. Szinte láttam magam előtt, ahogy megöl. Szinte hallottam, ahogy levegőt vesz, majd kifújja. És megéreztem az illatát. És az illata… Úr, ég! Olyan illata volt, mint, mint az életnek. Az agyam kapcsolt, a számban összefutott a nyál.
Megakarod ízlelni!
Hallottam egy hangot a fejemben. Jó ég! De hiszen ő egy vámpír! Azonnal innom kell. De hát a vámpíroknak, nem is lehetne ilyen illatuk. Ilyen jó… A gyomrom remegni kezdett. A kezem ökölbe szorult az asztalon. Ez nem lehet, nem lehet, hogy előjöjjön a betegség. Csak most ne! Remegni kezdtem, a rosszullét kerülgetet. Imákat mormoltam, hogy az órának minél előbb legyen vége. Ki akartam rohanni a teremből. Most!
- Hé, jól vagy? – kérdezte Rup.- Persze – mosolyodtam el kényszeredetten. Az arcán áhítat suhant át, ahogy rám nézett. Az óra monotonul folytatódott.
Ő pedig nézett. Olyan volt, mintha kis ideig éreztem volna az elméjét. Ijesztő volt, mintha belém akart volna látni. Összerezzentem, valahányszor elfogott ez az érzés. Egyre összébb és összébb mentem a széken. Borzalmas érzés volt. Csapdába estem, megmarkoltam a bicskát a zsebemben, és számoltam, a másodperceket, már csak 10, 9, 8, 7, 6, 5, 43, 2, 1!
CSRRRRRRR
Kirobbantam a padból és rohanni kezdetem, kiviharzottam az ajtón. A folyosóra lassan özönlöttek az emberek. Legszívesebben berohantam volna Ed-ék termébe. Nagy levegő, nyugalom! Megint megéreztem azt az érzést. Valaki mintha verete volna az agyamon a nem létező kiskaput, hogy engedjék be. Megfordultam. Ott állt mögöttem. A szeme olyan fekete volt, hogy nem is láttam a pupilláját. Kényszeríttet, hogy nézzem a szemét. Olyan végtelen volt a tekintete, hogy évtizedek is elsüllyedhettek volna abban a rémisztő szempárban. Az emberek sorba mentek el közöttünk. De én néztem, ő nézett engem, és még mindig be akartak jutni az agyamba. De kik? És ekkor leesett!
Ő! Ő akar a fejembe látni! Hallottam ahogy morog, halkan és dallamosan, ahogy egy oroszlán tenné. Hátráltam egy lépést. Ekkor valaki megérintette a vállamat. Még erősebben markoltam a bicskámat. Hátra pillantottam, hál’égnek Edmund állt védelmezően mögöttem. Rávicsorgott a sötét szeműre. Az becsukta a szemét és megrázta a fejét, majd elfordította és elindult a lépcső felé...
- Jól vagy? – kérdezte ingerülten Ed.- Azt hiszem... - masszíroztam meg a halántékomat.
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése