Kinyitottam a szememet, és rá csodálkoztam a házra. Belülről maga volt a megtestesült, modernség. A napaliba vezetett a lépcső. Az egész szoba fehér volt és krémszínű. Krémszínű fal, fehér hatalmas ülő garnitúra. A falon régi értékes festmények és kardok. A szoba keleti fekvésű volt és bazi nagy, két, négy személyes kanapé volt egymással szemben, köztük egy fekete üvegasztal húzódott. Az asztal két másik oldalán pedig szintén két fehér fotel. A falon egy hatalmas Plazma TV volt, a tv alatt volt egy kisebb számítógép asztal. A mennyezeten egy bonyolult virág motívum volt festve. Bár ha jobban megnézem, az egy fehér rózsa. A kedvenc virágom.
- Hiszen ez gyönyörű! - mondtam, és hátra néztem apáékra. Anyu, apuhoz bújva állt és elégedetten, jártatta körbe a szemét.- Pedig még csak a nappalit láttad - kiabált le az emeletről Lou. Észre se vettem a hatalmas csigalépcsőt, ami az egyik fotel mögött húzódott. - Még a konyhát se látta! - kiabált föl anya.- Ugyan szívem, a konyha ráér később! - mondta apa, aztán a fejével a lépcső felé biccentett.
Gondolkodás nélkül rohantam fel az emeletre, ahol még lenyűgözőbb látvány tárult elém. Az emelten is volt egy nappali szerűség, de ott egy biliárdasztal és egy csocsó asztal volt. Meg három számítógép. A falon képek voltak rólunk. Ahol együtt bohóckodtunk a tesókkal. Születésnapi képek, és családi portrék. Aztán jobban körbe néztem. Öt szoba ajtaja volt még. Az én szobám Edmund szobája mellett volt. A baloldalon a második szoba. Beléptem, és a lélegzetem benn akadt. A szobám is hatalmas volt. Az ágyam melletti falon egy hatalmas farkasos kép volt festve. A szoba többi részében ott voltak a plakátjaim, AC/DC-s Three Days Grace, Joan Jett, Jack Sparrow, Krolok gróf, Trójai plakát az elején Eric Bana-val. Az ágy mellett hatalmas CD-s és könyves polcok. Egy hatalmas íróasztal. És egy másik plazma tv. A szobában volt egy hatalmas ablak, amelyen ha kinéztem, láttam a felhőket az égen. A tudat megnyugtatott. A szobám barátságos kék színe és a fekete bútorok mind hagytak valamit a régi életemből. Amihez most is makacsul ragaszkodtam. Teljesen szívemből megvetettem a Klánt és azt kívántam, bárcsak… de mindegy, elfogadom, amit mért rám a sors.
- Na milyen? - kukucskált be az ajtón Edmund.Nagy levegőt vettem és erőltettem egy vigyort, amikor megfordultam. A bátyjám magas volt és kigyúrt, olyan akivel az ember nem szívesen kezdene ki, mert valószínűleg a rövidebbet húzná. Előtte nem kellett megjátszanom magam. Bár nem én voltam Ed ikre, mégis úgy éreztem a lelkeinket egy erős kapocs köti egybe. Sokkal erősebb, mint két másik ikrével. Rám nézett zöld szeme fájdalmasan megcsillant...
- Szép - motyogtam, és igyekeztem nem sírni. - Hiányzik Winwood - motyogta Ed. Winwood-ba laktunk idáig. Helyesebben ott éltünk a leghosszabb ideig, majdnem teljes három évet kihúztunk ott. Aztán egyszer csak fölbukkant az a rohadék Klán.
- Nekem is hiányzik! - sóhajtottam, és unottan kinéztem az ablakon. Nos igen, a változás és az alkalmazkodás két idegen dolog volt a természet egyiket sem próbálta megérteni. Edmund kényszeredetten kinyújtotta felém a karját, majd gyengéden megölelt.
- Tudod, hogy csak az számít, hogy a Klán ne találjon ránk! - szándékosan használta a többes számot, hogy ne hibáztassam magam, látva az ő nyomorúságos lelkiállapotát.
- Tudom! - sóhajtottam bele a mellkasába és belefúrtam az arcomat. Pont úgy, mint egész életemben. Ha világ túl rémisztő és új lett, Edmund karja mindig ki volt nyitva, hogy bele meneküljek, és barátságos testvéri szeretete, mindig és mindig megnyugtatott a felől, hogy egyes dolgok nem változnak, még ha az idők igen...
Aznap este éppen a fürdésből tértem vissza. A fürdő a földszinten volt. Anyu a nappaliban nézet valami sorozatot, a kezében egy csésze volt, gondolom az exilírjét kortyolgatta. Mennyire otthon érzi magát. Hiszen ő már ismeri… Jó neki. Rám mosolygott és megpaskolta maga mellett a helyet a kanapén. Jó lett volna oda kuporodni és együtt nézni a tv-t. De most nem lett volna erőm hozzá, hogy felvegyem a boldog- vagyok –maszkot. Inkább majd egyedül gubbasztok a szobámban. Anyu nem érdemli meg, hogy ne legyek hozzá őszinte, hiszen mindent miattam rúgnak föl, és alkalmazkodnak a helyzethez. Én viszont képtelen vagyok erre! Miért? Megráztam a fejem, de azért rámosolyogtam, nem akartam, hogy kérdezzen valamit. Föl siettem a lépcsőn. Apa és négy tesóm éppen csocsóztak. Nagyon gyorsan húzogatták a rudakat. Időnként hangosan felkiabáltak és csak úgy zengett a ház attól, hogy: - Egy null! Kettő nulla. Kettő egy.
Normális körülmények között én is imádtam csocsózni, de ma nem voltam a toppon. Még kell valami…
Apu várakozóan felnézett az asztalról, de így is védett egy gólt. Tudtam, hogy arra kíváncsi, hogy akarok-e játszani. De én megráztam a fejem. Most csak bámulni akartam ki a fejemből. Beléptem a szobámba, és ekkor megláttam őt! A villámot. Imádtam őket, a barátaim voltak. Az ablakhoz sétáltam, és láttam, ahogy hirtelen kirajzolódnak az égen, majd eltűnnek, és az ég hangosan dörögni kezdett. Majd nem sokkal később eleredt az eső is. Vihar volt. Éppen olyan, mint amilyen a lelkemben volt. A villámok kékes fénnyel világították meg az arcomat. Én meg epekedtem kimenni a szabadba, és rohanni hozzájuk. Hosszú, szőkésbarna hajam leomlott a hátam közepéig, a kezem az üvegre tapadt, a szívverésem felgyorsult, azt hiszem, ezt nevezik extázisnak. Mindig is csodáltam a villámok erejét, és gyorsaságukat, de leginkább azt, hogy szabadok voltak. Nem úgy, mint én.
- Arya! - hallottam, apa hangját. Fölkattintotta a villanyt és mellém sétált.- Igen? - szinte suttogtam.- Holnap új nap lesz! Egy új lehetőség, arra, hogy teljesen normális életet éljünk... - mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Tudtuk, hogy sose lesz normális életünk, mert a Klán üldöz minket.- Többé, nem élhetünk félelemben - mondtam, miközben egy újabb villám hasított át az égen.- Egyetértek - mondta apa, majd vállamra rakta súlyos kezét. - Nincs több menekülés? - kérdeztem meg.- Egy ideig biztos... - veregette meg a hátamat apa. Ránéztem, de ő az ablakon bámult kifelé. Nagy levegőt vett majd kifújta. A másik szobából meg egyszer csak meghallottam Lou hangját: - Edmund te ki rohadt csaló! Hogy a villámba vertél meg minket, mikor tök egyedül játszottál? - ripakodott a bátyjám a bátyjámra. Apuval elmosolyodtunk.- Egyeseknek van tehetsége és esze, másoknak meg nincs - hallottam Edmund győzelem igtas hangját.Hangosan csattanás hallatszott, majd hallottunk egy másik ingerült hangot is. - Edmund és Lou Wolf! Tudnátok úgy viselkedni, mint két felnőtt ember? - mondta Bill aki, mindig józan volt. Hát igen... Bár Edmund volt az, aki elsőnek a világra jött, mégis éppen olyan gyerekes volt, mint Lou aki harmadiknak jött a világra. Középső volt az én bölcs Wiliams bátyjám, aki sokkal érettebb volt a másik kettőnél. Micsoda szerencse, hogy én lánynak születtem... Na meg persze, hogy nincs három belőlem!
- Hiszen ez gyönyörű! - mondtam, és hátra néztem apáékra. Anyu, apuhoz bújva állt és elégedetten, jártatta körbe a szemét.- Pedig még csak a nappalit láttad - kiabált le az emeletről Lou. Észre se vettem a hatalmas csigalépcsőt, ami az egyik fotel mögött húzódott. - Még a konyhát se látta! - kiabált föl anya.- Ugyan szívem, a konyha ráér később! - mondta apa, aztán a fejével a lépcső felé biccentett.
Gondolkodás nélkül rohantam fel az emeletre, ahol még lenyűgözőbb látvány tárult elém. Az emelten is volt egy nappali szerűség, de ott egy biliárdasztal és egy csocsó asztal volt. Meg három számítógép. A falon képek voltak rólunk. Ahol együtt bohóckodtunk a tesókkal. Születésnapi képek, és családi portrék. Aztán jobban körbe néztem. Öt szoba ajtaja volt még. Az én szobám Edmund szobája mellett volt. A baloldalon a második szoba. Beléptem, és a lélegzetem benn akadt. A szobám is hatalmas volt. Az ágyam melletti falon egy hatalmas farkasos kép volt festve. A szoba többi részében ott voltak a plakátjaim, AC/DC-s Three Days Grace, Joan Jett, Jack Sparrow, Krolok gróf, Trójai plakát az elején Eric Bana-val. Az ágy mellett hatalmas CD-s és könyves polcok. Egy hatalmas íróasztal. És egy másik plazma tv. A szobában volt egy hatalmas ablak, amelyen ha kinéztem, láttam a felhőket az égen. A tudat megnyugtatott. A szobám barátságos kék színe és a fekete bútorok mind hagytak valamit a régi életemből. Amihez most is makacsul ragaszkodtam. Teljesen szívemből megvetettem a Klánt és azt kívántam, bárcsak… de mindegy, elfogadom, amit mért rám a sors.
- Na milyen? - kukucskált be az ajtón Edmund.Nagy levegőt vettem és erőltettem egy vigyort, amikor megfordultam. A bátyjám magas volt és kigyúrt, olyan akivel az ember nem szívesen kezdene ki, mert valószínűleg a rövidebbet húzná. Előtte nem kellett megjátszanom magam. Bár nem én voltam Ed ikre, mégis úgy éreztem a lelkeinket egy erős kapocs köti egybe. Sokkal erősebb, mint két másik ikrével. Rám nézett zöld szeme fájdalmasan megcsillant...
- Szép - motyogtam, és igyekeztem nem sírni. - Hiányzik Winwood - motyogta Ed. Winwood-ba laktunk idáig. Helyesebben ott éltünk a leghosszabb ideig, majdnem teljes három évet kihúztunk ott. Aztán egyszer csak fölbukkant az a rohadék Klán.
- Nekem is hiányzik! - sóhajtottam, és unottan kinéztem az ablakon. Nos igen, a változás és az alkalmazkodás két idegen dolog volt a természet egyiket sem próbálta megérteni. Edmund kényszeredetten kinyújtotta felém a karját, majd gyengéden megölelt.
- Tudod, hogy csak az számít, hogy a Klán ne találjon ránk! - szándékosan használta a többes számot, hogy ne hibáztassam magam, látva az ő nyomorúságos lelkiállapotát.
- Tudom! - sóhajtottam bele a mellkasába és belefúrtam az arcomat. Pont úgy, mint egész életemben. Ha világ túl rémisztő és új lett, Edmund karja mindig ki volt nyitva, hogy bele meneküljek, és barátságos testvéri szeretete, mindig és mindig megnyugtatott a felől, hogy egyes dolgok nem változnak, még ha az idők igen...
Aznap este éppen a fürdésből tértem vissza. A fürdő a földszinten volt. Anyu a nappaliban nézet valami sorozatot, a kezében egy csésze volt, gondolom az exilírjét kortyolgatta. Mennyire otthon érzi magát. Hiszen ő már ismeri… Jó neki. Rám mosolygott és megpaskolta maga mellett a helyet a kanapén. Jó lett volna oda kuporodni és együtt nézni a tv-t. De most nem lett volna erőm hozzá, hogy felvegyem a boldog- vagyok –maszkot. Inkább majd egyedül gubbasztok a szobámban. Anyu nem érdemli meg, hogy ne legyek hozzá őszinte, hiszen mindent miattam rúgnak föl, és alkalmazkodnak a helyzethez. Én viszont képtelen vagyok erre! Miért? Megráztam a fejem, de azért rámosolyogtam, nem akartam, hogy kérdezzen valamit. Föl siettem a lépcsőn. Apa és négy tesóm éppen csocsóztak. Nagyon gyorsan húzogatták a rudakat. Időnként hangosan felkiabáltak és csak úgy zengett a ház attól, hogy: - Egy null! Kettő nulla. Kettő egy.
Normális körülmények között én is imádtam csocsózni, de ma nem voltam a toppon. Még kell valami…
Apu várakozóan felnézett az asztalról, de így is védett egy gólt. Tudtam, hogy arra kíváncsi, hogy akarok-e játszani. De én megráztam a fejem. Most csak bámulni akartam ki a fejemből. Beléptem a szobámba, és ekkor megláttam őt! A villámot. Imádtam őket, a barátaim voltak. Az ablakhoz sétáltam, és láttam, ahogy hirtelen kirajzolódnak az égen, majd eltűnnek, és az ég hangosan dörögni kezdett. Majd nem sokkal később eleredt az eső is. Vihar volt. Éppen olyan, mint amilyen a lelkemben volt. A villámok kékes fénnyel világították meg az arcomat. Én meg epekedtem kimenni a szabadba, és rohanni hozzájuk. Hosszú, szőkésbarna hajam leomlott a hátam közepéig, a kezem az üvegre tapadt, a szívverésem felgyorsult, azt hiszem, ezt nevezik extázisnak. Mindig is csodáltam a villámok erejét, és gyorsaságukat, de leginkább azt, hogy szabadok voltak. Nem úgy, mint én.
- Arya! - hallottam, apa hangját. Fölkattintotta a villanyt és mellém sétált.- Igen? - szinte suttogtam.- Holnap új nap lesz! Egy új lehetőség, arra, hogy teljesen normális életet éljünk... - mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Tudtuk, hogy sose lesz normális életünk, mert a Klán üldöz minket.- Többé, nem élhetünk félelemben - mondtam, miközben egy újabb villám hasított át az égen.- Egyetértek - mondta apa, majd vállamra rakta súlyos kezét. - Nincs több menekülés? - kérdeztem meg.- Egy ideig biztos... - veregette meg a hátamat apa. Ránéztem, de ő az ablakon bámult kifelé. Nagy levegőt vett majd kifújta. A másik szobából meg egyszer csak meghallottam Lou hangját: - Edmund te ki rohadt csaló! Hogy a villámba vertél meg minket, mikor tök egyedül játszottál? - ripakodott a bátyjám a bátyjámra. Apuval elmosolyodtunk.- Egyeseknek van tehetsége és esze, másoknak meg nincs - hallottam Edmund győzelem igtas hangját.Hangosan csattanás hallatszott, majd hallottunk egy másik ingerült hangot is. - Edmund és Lou Wolf! Tudnátok úgy viselkedni, mint két felnőtt ember? - mondta Bill aki, mindig józan volt. Hát igen... Bár Edmund volt az, aki elsőnek a világra jött, mégis éppen olyan gyerekes volt, mint Lou aki harmadiknak jött a világra. Középső volt az én bölcs Wiliams bátyjám, aki sokkal érettebb volt a másik kettőnél. Micsoda szerencse, hogy én lánynak születtem... Na meg persze, hogy nincs három belőlem!
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése