Soha idáig nem éreztem ekkora félelmet, mint most. De olyan keményen álltam a banda tekintetét amennyire csak lehetett. A félelem táplálta az ő beteges vágyaikat. És erősen megingott bár a bátorságom, és fogalmam se volt róla, hogy hogyan merészkedtek be az emberek közé, én mégis úgy viselkedtem, mint egy harcos. Lenézően. Egy vámpírnak tilos hátat fordítani, az a tiszteletlenség jele. Én viszont most annyira magamon kívül voltam, hogy csak két dolog jutott eszembe: Elmenni, MOST! Gyerünk Arya! Mutasd meg, hogy nem félsz tőlük, mutasd meg, hogy senkitől sem félsz, csak a pókoktól, és a cápáktól és a pillangóktól, na meg a bezártságtól, és a kémiától, meg a vámpíroktól. De amúgy semmitől. Jesszus melyik idióta fél még rajtam kívül a pillangóktól? Nagy bátran előre léptem, aztán még egy lépés, aztán sarkon fordultam és lassú, kimért mozdulatokkal, elindultam a lépcső felé. Hallottam, ahogy Edmund, utánam jön. Hallottam, ahogy a cipője halkan koppan, ahogy követ, majd Bill lépteire is felfigyeltem. Lou elfojtott káromkodása pedig tudatta velem, hogy ő is megszegte az íratlan etiket szabályait. Mind követtek, és mindannyian tudtuk, hogy ezzel kimondtuk a halálos ítéletünket. A lépcsőn mellettünk jöttek a diákok és eléggé érdekesen nézhettek ránk, az előbbi jelent miatt, amin nem is tudok csodálkozni. Ahogy felértünk a lépcsőn, Ed rögtön berántott minket egy takarítószeres tárolóba, és azonnal fölhívta anyáékat , miközben Bill gondosan eltorlaszolta az ajtó.
- Francba is Nenay! Miért fordítottál hátat? – sziszegte Lou, és idegesen babrálni kezdte a felmosó rongyot.- Nem tudom, el kellet mennem, úgy éreztem, hogy az a helyes… - sovány vigasz, de igaz!- S másra nem gondolsz csak magadra igaz? – vicsorgott rám Lou. Lou sose nézett még így rám, nagyon ijesztő volt. Féltem, de bántott, amit mondott.- Lou Wolf! Nem Arya tehet róla, hogy üldöznek, minket! NEM AZ Ő HIBÁJA! Szégyeld magad, ha nem mellette állsz ki! – suttogta Ed, de anyáék ekkor hirtelen felvették.- Apa? Hál égnek! Baj van – hallottam, ahogy apa szitkozódik a telefonban.- Igen azok akikre te gondolsz. – szünet – Lehet, hogy a Klán tagjai, még nem derült ki- szünet – Mit tegyünk? – szünet – Á, értem! Rendben úgy lesz! – ezzel le is zárta a hívást, és gyorsan le is zárta a mobilját- Mit mondtak? – kérdezte Bill.- Apa azt mondta, hogy ha az emberek között élnek, akkor bizonyára, nem tudhatnak a Klánról, de ez a kettő persze nem zárja ki egymást. Mondta, hogy a titán bicskáját, mindenki tartsa magánál, és a többit otthon megbeszéljük – Edmund rám nézett és éreztem, hogy legszívesebben ordítana, de a kedvemért higgadt maradt.- Akkor? Most mi lesz? – kérdeztem meg.- Az amit apáék mondtak! –szólalt meg Lou. És a három bátyám összenézett. Olyan szövetség volt hármuk között, ami csakis az ikrek érthettek.
Egyszerre bólintottak, és eltolták az ajtóból, a pillanatnyi barikádot, majd kisétáltak, és vidáman beszélgetni kezdtek, mintha mi sem történt volna. A zsebemben megmarkoltam a titánium bicskámat, amit annak idején kaptam. Minden Wolfnak volt egy ilyen bicskája. Senki nem tudta, csupán csak mi, hogy a titánium, az egyetlen olyan kő, amivel vámpírt lehet ölni.
Edmund rám nézett, majd a lépcső felé. Jönnek, gondoltam. Gyorsan besiettem a harmincasba, ahol már többen vártak az óra kezdetére. Ez jó! Legalább nem vagyok teljesen egyedül velük..
Egy üres helyhez sétáltam, mellettem egy vörös hajú fiú ült. Kék szeme volt, és éppen nagyban megpróbálta értelmezni, az előző óra anyagát.
- Szia! – köszöntem neki. Gondoltam minél előbb elvegyülök, annál jobb.- Ó! Szia – nézet rám, és a szeme elkerekedett, de nem a félelemtől. Meglepő reakció. Önkéntelenül kicsúszott a száján.- Milyen szép vagy! – mondta, aztán fülig pirult. Nagyon mulatságos emberke.- Nenay Wolf vagyok. Újonc – rajzoltam nyuszi füleket a levegőbe.- Akkor gondolom, már találkoztál a Fenséggel – dallamosan felnevetett – Rupert Cole vagyok, kadét – nyújtotta ki a kezét, amit elfogadtam.- Igen, találkoztam a Fenséggel – nevettem, fel. Az ajtó megnyikordult és kinyílt. A napszemüveges, izompólós fiú sétált be rajta, rám nézett a napszemüvegén keresztül, de csak egy pillanatra. Az ajkán egy gúnyos mosoly húzódott, és a szívem össze- vissza vert, mert legszívesebben sikítottam volna. Majd hanyag eleganciával elsétál mellettünk.
- Nyugalom nem harap! – suttogta halkan Rupert. Mennyire nincs igaza!
- Gondolom – dadogtam.
- Kicsit ijesztő a fószer, bár szerintem a testvére még nála is elborzasztóbb.
- Testvére? – hökkentem meg.
- Persze, kilencen vannak! Ők Dark-ék
- Francba is Nenay! Miért fordítottál hátat? – sziszegte Lou, és idegesen babrálni kezdte a felmosó rongyot.- Nem tudom, el kellet mennem, úgy éreztem, hogy az a helyes… - sovány vigasz, de igaz!- S másra nem gondolsz csak magadra igaz? – vicsorgott rám Lou. Lou sose nézett még így rám, nagyon ijesztő volt. Féltem, de bántott, amit mondott.- Lou Wolf! Nem Arya tehet róla, hogy üldöznek, minket! NEM AZ Ő HIBÁJA! Szégyeld magad, ha nem mellette állsz ki! – suttogta Ed, de anyáék ekkor hirtelen felvették.- Apa? Hál égnek! Baj van – hallottam, ahogy apa szitkozódik a telefonban.- Igen azok akikre te gondolsz. – szünet – Lehet, hogy a Klán tagjai, még nem derült ki- szünet – Mit tegyünk? – szünet – Á, értem! Rendben úgy lesz! – ezzel le is zárta a hívást, és gyorsan le is zárta a mobilját- Mit mondtak? – kérdezte Bill.- Apa azt mondta, hogy ha az emberek között élnek, akkor bizonyára, nem tudhatnak a Klánról, de ez a kettő persze nem zárja ki egymást. Mondta, hogy a titán bicskáját, mindenki tartsa magánál, és a többit otthon megbeszéljük – Edmund rám nézett és éreztem, hogy legszívesebben ordítana, de a kedvemért higgadt maradt.- Akkor? Most mi lesz? – kérdeztem meg.- Az amit apáék mondtak! –szólalt meg Lou. És a három bátyám összenézett. Olyan szövetség volt hármuk között, ami csakis az ikrek érthettek.
Egyszerre bólintottak, és eltolták az ajtóból, a pillanatnyi barikádot, majd kisétáltak, és vidáman beszélgetni kezdtek, mintha mi sem történt volna. A zsebemben megmarkoltam a titánium bicskámat, amit annak idején kaptam. Minden Wolfnak volt egy ilyen bicskája. Senki nem tudta, csupán csak mi, hogy a titánium, az egyetlen olyan kő, amivel vámpírt lehet ölni.
Edmund rám nézett, majd a lépcső felé. Jönnek, gondoltam. Gyorsan besiettem a harmincasba, ahol már többen vártak az óra kezdetére. Ez jó! Legalább nem vagyok teljesen egyedül velük..
Egy üres helyhez sétáltam, mellettem egy vörös hajú fiú ült. Kék szeme volt, és éppen nagyban megpróbálta értelmezni, az előző óra anyagát.
- Szia! – köszöntem neki. Gondoltam minél előbb elvegyülök, annál jobb.- Ó! Szia – nézet rám, és a szeme elkerekedett, de nem a félelemtől. Meglepő reakció. Önkéntelenül kicsúszott a száján.- Milyen szép vagy! – mondta, aztán fülig pirult. Nagyon mulatságos emberke.- Nenay Wolf vagyok. Újonc – rajzoltam nyuszi füleket a levegőbe.- Akkor gondolom, már találkoztál a Fenséggel – dallamosan felnevetett – Rupert Cole vagyok, kadét – nyújtotta ki a kezét, amit elfogadtam.- Igen, találkoztam a Fenséggel – nevettem, fel. Az ajtó megnyikordult és kinyílt. A napszemüveges, izompólós fiú sétált be rajta, rám nézett a napszemüvegén keresztül, de csak egy pillanatra. Az ajkán egy gúnyos mosoly húzódott, és a szívem össze- vissza vert, mert legszívesebben sikítottam volna. Majd hanyag eleganciával elsétál mellettünk.
- Nyugalom nem harap! – suttogta halkan Rupert. Mennyire nincs igaza!
- Gondolom – dadogtam.
- Kicsit ijesztő a fószer, bár szerintem a testvére még nála is elborzasztóbb.
- Testvére? – hökkentem meg.
- Persze, kilencen vannak! Ők Dark-ék
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése