Néztem a lépcső felé, a testem még mindig remegett, a félelem a belsőmre tapadt, mint egy pióca. Rettegtem arra gondolni, hogy Ő a fejembe akart hatolni. Edmund védelmező karjai, most nem nyújtottak olyan nagy biztonságot, mint annak idején. Valami megváltozott. Az a feketeszem. Olyan volt, mint egy véget nem érő történet. Igen, egy végtelen történet róla. Egyet azonban tudtam, hogy nem akarom megismerni ezt a történet, és minél távolabb akarok lenni tőle. És a többi szörnytől!
- Arya!? – rázogatott ijedten Bill. Észre se vettem, hogy ők már ide értek hozzánk. - Minden rendben…- motyogtam.- Nem úgy tűnik! – morogta Lou, és elindult a lépcső felé. - Lou! – kapta el a karját Ed – Én is megakarom védeni Aryát, de nem így!- Sose hagynak már minket végre békén!? Most jöttünk el, még jóformán be se költöztünk, de ők máris megjelennek – fonta a mellkasán keresztbe a karját Lou.- A vámpírok olyanok, mint a, a , a… - Vámpírok? – kérdeztem.- Igen pontosan! A vámpírok olyanok, minta vámpírok – állapította meg bölcsen Bill.
Rupert feltűnően nagy köröket, tett meg a folyosón. Biztosan rám vár. De rendes tőle.
- Rup! Gyere ide! Hadd mutassalak be a bátyáimnak – integettem neki. Mire rettegve pillantott a bátyáimra. Majd úgy jött oda hozzánk, mint akinek most fogják lecsapni a fejét. Edmund féltékenyen szorított magához. Ő ilyen volt. Néha még apára is féltékeny. Úgy gondolta, hogy engem senki más nem védhet meg, vagy kerülhet hozzám annyira közel, csak ő. Érdekes életfelfogás. Írhatna egy könyvet azzal a címem: Életem az én édes, egyetlen hugicám körül forog! – biztos megdöntené a Bestteller listákat…
- ŐŐŐ Hello! – állt elém Rup. Lou arca olyan volt, hogy tudtam, hogy mindjárt rá hozza a frászt a gyerekre, csupán csak poénból. Bill pedig szokásához híven rám mosolyogott, és elkezdte újabb love story-mat kombinálni. Jellemző…
- Szia Rup! –ejtette ki gúnyosan a szavakat Lou. Mire kicsit rátapostam a lábára.
- Rupert Cole, ők itt a fivéreim. Lou, Edmund és Wiliams – mutattam rájuk egyesével.
- Hello Rupert Cole vagyok! – nyújtotta ki a kezét, amit Bill fogadott el egyedül. Ez is jellemző…
- De nekünk ugye csak Rup? – kérdezte meg Lou. Akit kedvem lett volna, jó erősen fejbe vágni, pont úgy, mint reggel.
- ŐŐŐŐ… - szegény Rup teljesen vörös lett. Jobbnak láttam, eltűnni vele, mielőtt Lou ki éli a csípős nyelve vágyait…
- Gyere RupERT! – hangsúlyoztam ki a végét.
- OK! – mondta Rupert és örült, hogy nekem kell több időt a tesóimmal töltenie.
Miközben a nap többi része lassan telt, megpróbáltam elvonatkoztatni attól, ami ma reggel történt. De az érzés beszívárgot a bőröm alá, és lemoshatatlanul megbélyegzett, pont úgy, mint egy örökké megmaradó seb. Rupert bemutatott a barátainak, akikből meglepően sok volt. Azt hittem, hogy nehezen fognak felém nyitni az emberek, de nem. Úgy néz ki, a Darkék után, még egy ilyen macskaszemű hibrid, meg se kottyant nekik. És ez jó volt, bizonyos értelemben.
Az ebédlőben már patthelyzet előtt álltam. Két csoport is integetett nekem. Rup és bandája, valamint az én tesóim. Ha lehetőségem és persze bátorságom is lett volna, akkor egyből összehoztam volna a kettő társaságot. De most per pillantat mindkettőben szűken voltam, így bocsánatok közepette a tesóim mellé ültem.
- Nocsak, hogy-hogy nem RUP mellé ülsz? – kérdezte meg nevetve Lou.- Olyan gonosz vagy! – sziszegtem rá, és bekaptam egy szőlőszemet.- Igen Lou! Légy udvarisabb –Bicsaklott meg Bill nyelve.- UDVARIASABB, te tök fej! – vihogott Lou. Neki ma tök jó kedve van. - Hülyék – nézett megsemmisítően rájuk Edmund.- Te se vagy különb – mondtam megsemmisítően.- Kösz ez igazán jól esett! – morogta durcásan Ed.- Akkor vedd fel – vihogott tovább Lou.- Anyám! – ráztam meg a fejemet Bill-lel egyszerre.- Mitől van ilyen jókedved? – kérdezte meg végül, dühösen Lou.- Nem tudom – vigyorgott tovább. Ekkor néma csend lett az ebédlőben, az ajtó kinyílt és megjelentek Darkék. Legelől a miniszoknyás lány libbent be.
- Már csak ezek hiányoztak – sziszegte Edmund, és azonnal közelebb ült hozzám. Az illat pedig a tudatomba hasított. Görcsösen megmarkoltam az asztalt, és kétségbe esetten Billre néztem. Lou, már nem vigyorgott, csak ledöbbenve meredt rám.
- Az… illat? – kérdezte Bill.
Bólintottam, nem mertem megszólalni, féltem attól, hogy az illat teljesen a hatalma alá kerít! Edmund szeme elkerekedett.
- Jóságos ég! Arya! Melyikük illata kell? – kérdezte, előre is félve a választól. Csak a fejemmel biccentettem a napszemüveges, sötétszemű felé. Mindhárman elhűltek.- Azonnal hazamegyünk! – jelentette ki Edmud.
- Arya!? – rázogatott ijedten Bill. Észre se vettem, hogy ők már ide értek hozzánk. - Minden rendben…- motyogtam.- Nem úgy tűnik! – morogta Lou, és elindult a lépcső felé. - Lou! – kapta el a karját Ed – Én is megakarom védeni Aryát, de nem így!- Sose hagynak már minket végre békén!? Most jöttünk el, még jóformán be se költöztünk, de ők máris megjelennek – fonta a mellkasán keresztbe a karját Lou.- A vámpírok olyanok, mint a, a , a… - Vámpírok? – kérdeztem.- Igen pontosan! A vámpírok olyanok, minta vámpírok – állapította meg bölcsen Bill.
Rupert feltűnően nagy köröket, tett meg a folyosón. Biztosan rám vár. De rendes tőle.
- Rup! Gyere ide! Hadd mutassalak be a bátyáimnak – integettem neki. Mire rettegve pillantott a bátyáimra. Majd úgy jött oda hozzánk, mint akinek most fogják lecsapni a fejét. Edmund féltékenyen szorított magához. Ő ilyen volt. Néha még apára is féltékeny. Úgy gondolta, hogy engem senki más nem védhet meg, vagy kerülhet hozzám annyira közel, csak ő. Érdekes életfelfogás. Írhatna egy könyvet azzal a címem: Életem az én édes, egyetlen hugicám körül forog! – biztos megdöntené a Bestteller listákat…
- ŐŐŐ Hello! – állt elém Rup. Lou arca olyan volt, hogy tudtam, hogy mindjárt rá hozza a frászt a gyerekre, csupán csak poénból. Bill pedig szokásához híven rám mosolyogott, és elkezdte újabb love story-mat kombinálni. Jellemző…
- Szia Rup! –ejtette ki gúnyosan a szavakat Lou. Mire kicsit rátapostam a lábára.
- Rupert Cole, ők itt a fivéreim. Lou, Edmund és Wiliams – mutattam rájuk egyesével.
- Hello Rupert Cole vagyok! – nyújtotta ki a kezét, amit Bill fogadott el egyedül. Ez is jellemző…
- De nekünk ugye csak Rup? – kérdezte meg Lou. Akit kedvem lett volna, jó erősen fejbe vágni, pont úgy, mint reggel.
- ŐŐŐŐ… - szegény Rup teljesen vörös lett. Jobbnak láttam, eltűnni vele, mielőtt Lou ki éli a csípős nyelve vágyait…
- Gyere RupERT! – hangsúlyoztam ki a végét.
- OK! – mondta Rupert és örült, hogy nekem kell több időt a tesóimmal töltenie.
Miközben a nap többi része lassan telt, megpróbáltam elvonatkoztatni attól, ami ma reggel történt. De az érzés beszívárgot a bőröm alá, és lemoshatatlanul megbélyegzett, pont úgy, mint egy örökké megmaradó seb. Rupert bemutatott a barátainak, akikből meglepően sok volt. Azt hittem, hogy nehezen fognak felém nyitni az emberek, de nem. Úgy néz ki, a Darkék után, még egy ilyen macskaszemű hibrid, meg se kottyant nekik. És ez jó volt, bizonyos értelemben.
Az ebédlőben már patthelyzet előtt álltam. Két csoport is integetett nekem. Rup és bandája, valamint az én tesóim. Ha lehetőségem és persze bátorságom is lett volna, akkor egyből összehoztam volna a kettő társaságot. De most per pillantat mindkettőben szűken voltam, így bocsánatok közepette a tesóim mellé ültem.
- Nocsak, hogy-hogy nem RUP mellé ülsz? – kérdezte meg nevetve Lou.- Olyan gonosz vagy! – sziszegtem rá, és bekaptam egy szőlőszemet.- Igen Lou! Légy udvarisabb –Bicsaklott meg Bill nyelve.- UDVARIASABB, te tök fej! – vihogott Lou. Neki ma tök jó kedve van. - Hülyék – nézett megsemmisítően rájuk Edmund.- Te se vagy különb – mondtam megsemmisítően.- Kösz ez igazán jól esett! – morogta durcásan Ed.- Akkor vedd fel – vihogott tovább Lou.- Anyám! – ráztam meg a fejemet Bill-lel egyszerre.- Mitől van ilyen jókedved? – kérdezte meg végül, dühösen Lou.- Nem tudom – vigyorgott tovább. Ekkor néma csend lett az ebédlőben, az ajtó kinyílt és megjelentek Darkék. Legelől a miniszoknyás lány libbent be.
- Már csak ezek hiányoztak – sziszegte Edmund, és azonnal közelebb ült hozzám. Az illat pedig a tudatomba hasított. Görcsösen megmarkoltam az asztalt, és kétségbe esetten Billre néztem. Lou, már nem vigyorgott, csak ledöbbenve meredt rám.
- Az… illat? – kérdezte Bill.
Bólintottam, nem mertem megszólalni, féltem attól, hogy az illat teljesen a hatalma alá kerít! Edmund szeme elkerekedett.
- Jóságos ég! Arya! Melyikük illata kell? – kérdezte, előre is félve a választól. Csak a fejemmel biccentettem a napszemüveges, sötétszemű felé. Mindhárman elhűltek.- Azonnal hazamegyünk! – jelentette ki Edmud.
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése