14 fejezet - Ruperttel

Nagyon megijedtem, a Klán szokott csak így hátulról és sötétben megjelenni. Nyugalom Arya, ő csak egy szimpla vámpír, aki majd háromszor akkora mint te, plusz van két nagy szemfoga. Amit arra használ, hogy jól megöljön. Oké, mit kell ilyenkor tenni?
- Mit kerestek, már megint itt? - mondtam kimérten, miközben ügyesen hátráltam el, közeledő alakja elől.
- Tudod a családodnak szüksége van ránk. Tekintve a helyzeteket... - mondta, és ekkor megéreztem a fájdalmat a halántékomnál.
- Abba hagynád? - szisszentem föl, és belekapaszkodtam a motorom kormányába.
- Mit? - kérdezte és megvillant arany szeme.
- Azt, hogy kopogtatsz a halántékomon. Te valami mentális kínzó vagy? - nyögtem és a fájdalom belehasított a koponyámba.
- Nem éppen – mondta, majd a fájdalom megszűnt. Elmúlt, és újra éreztem, hogy működik a szürkeállományom.
Ijedten felmásztam a motorom ülésébe, és azonnal megkerestem őt a szememmel. Az ajtónak támaszkodva nézett rám.
- Te vagy a legfurább közüllük. Valami nem stimmel veled, ezt láttam a fejükben... És nyílván való, hogy nem fogják még egyelőre ezt megosztani velünk. De kíváncsi vagyok rád! Ki vagy te? - tette fel azt a kérdést, amit én már többször is feltettem magamnak. Csak egyet tudtam rá felelni: - Nenay Wolf.
És ezzel ki is száguldottam a garázsból, valahogy a lelkem mélyén megéreztem, hogy amit a vámpír mondott az igaz. Mindig is tudtam, hogy különbözöm a.... családomtól. Más volt a szemem, nem voltam olyan fehér, mint ők, sok kis apróság, amely hirtelen egy nagy problémát alkottak a fejemben. Oké, ez egyre jobb... Komolyan veszem amit egy vámpír összehadovál?! Ez egy őrültség.
A motorom órájára pillantottam, és láttam, hogy még van tíz teljes percem, hogy oda érjek ahova kell. Wrath, olyan és olyan és olyan jól eltudja rontani az ember kedvét. Tényleg de annyira, hogy húúúúúúúúúúúú. Dühösen morogtam egyet és aztán, tovább döngettem az aszfaltot. Hosszan próbáltam Wrath helyes arcát kiűzni a fejemből, de ze nem sikerült. Olyan idegesítő. Itt van a fejemben, mint valami, valami.... valami... valami... Ekkor bukkant fel előttem a könyvtár régi, kissé romos épülete. Előtte Rupert állt idegesen. Izgult. Ez annyira jellemző rá. Rup szeret csak úgy ideges lenni, csak úgy minden ok nélkül. Mikor leparkoltam, és ránéztem a szeme idegesen ugrándozott. Elfogott a kétely, valami baj van?
- Rupert? - kérdeztem idegesen.
- Katasztrófa! Itt a bátyjám! - nyögte.
- Öhm.. - elmosolyodtam – És ez miért rossz?
- Te még nem ismered őt! - morogta.
- Oké ez tuti, de akkor is, miért olyan nagy baj, hogy itt van. Ő nem jön velünk. Vagy tévedek? - kérdeztem teljesen nyugodtan, elvégre akinek három bátyja van, és ráadásul azok vámpírokkal haverkodnak, nem érheti durva meglepetés.
- Hát izé... - Rup tökéletesen vörös lett.
- Rup, hova megyünk, és egyáltalán, mi ez az egész? - őszíntén kíváncsi voltam.
- Oké, eléggé gáz, és... De tudom, hogy szeretsz olvasni. És anyám meg egy írónő... És most írt egy ilyen szörnyes könyvet. Gondoltam, szívesen eljönnél egy felolvasó estre, csak sajna, a hülye bátyjám, most jött haza a főiskolájáról. És anyu ragaszkodott hozz, hogy ő is jöjjön el.... - Rup bocsánat kérően nézett rám. Milyen kedves tőle. Hiszen éppen csak egyszer mondtam neki, hogy imádok olvasni, és lám, máris elvisz egy felolvasó estre.
Rámosolyogtam. Szerintem ez egy kiváló ötlet volt. Legalább is ennél jobb választás már csak az lett volna, ha együtt beülünk egy könyvesboltba. Rup kérdően nézett rám, látva hatalmas vigyoromoat.
- Szerintem ez egy remek ötlet – mondtam, majd megkönnyebülten fel is nevettem. Ennél sokkal de sokkal rosszabra számítottam.
- Remélem, hogy az este végén is így gondolod majd – könnyebült meg ő is. Majd alaposan végig mért – Jé, úgy nézel ki, mint egy igazi lány! - gondolom ez egy bók volt. Olyan bók, ami okkal jobban tetszett, mint az a bizonyos “ csinos vagy”! Nevettem egyett.
- Nyílván eddig hamisított volna.
- Made in China – cincogott Rupert és meghajolt. Pont úgy, mint egy Kínai. Az órájára pillantott – Gyre siessünk, ha nem akarunk elkésni – mondta, majd a kezem felé nyúlt. De eztán visszahúzta a kezét.
-Ez olyan nyálas - böktük ki egyszerre.
Helyes, ő is olyan elveket vall mint én. Így inkább egymástól egy lépés távolságra haladtunk, és annyit röhögtünk, hogy már folytak a könnyeim. A felolvasóest. Egy könyvesboltban volt. Vagyis mégis csak ez volt a legjobb választás. A könyvesboltban volt egy nay közép csarnok. Ott volt négy darab kettes széksor. Hosszú sorok voltak, húsz szék volt talán egy más mögött. És már mindgyiken ültnek majdnem. Leginkább idős nénik, ajkuk erősen ki volt rúzsozva, olcsó parfüm lengte őket körül, amelyett erősen elnyomott, a sütik illatta, valószínüleg otthon sütötték, és ide hozták kostólóba. Annyira jó volt, olyan kuckós hangulata volt az egésznek. A nénik sorban szegezték ránk, csillogó szemüveges tekinteteiket. Gondolom itt már mindenki ismeri Rupert Cole-t. Egy pillantra úgy éreztem, hogy ez így helyes és így jó. És én is ilyen életet akarok élni, hogy mindenki tudja, hogy mikor születtem, hogy legyenek cikis dolgok, amiket mindig elmesélnek, majd a barátaimnak, és mindig süssenek sütit a szülinapomra. Hogy, mindig megcsipkedjék az arcom és azt mondják, hogy: Mennyit nőttél, azóta mióta találkoztunk!
De ez sose lesz így, elszontyolodhattam volna, és elronthattam volna ezt a pillanatott. De nem tettem. Egy üres páros székhez mentünk, Rupertet közben mindenki megpuszilgatta, és sorra megkérdezték tőle, hogy ki ez a szép kislány, és hogy mikor találkoztunk, hogy én vagy e az ő barátnője... Egészen addig ez volt, amíg Rupert anyukája és Rupert testvére be nem jöttek. Akkor éjjenzés és taps tört ki.Rupert anyukája egy aprócska nő volt, hosszú, göndör, haja volt. Olyan vörös, mint a fiának. A szeme is olyan kék, mint a fiának. Kicsit biceget, és a hóna alatt szorongatta a könyvét, gondolom. Oda ment az összes szék sor elé, ahol egy nagy bőrfotel volt. Mellette fel halmozva a könyvek, na eg persze a gusztábbnál gusztább sütik. A bátyja ekkor észre vett engem, hatalmas egója volt a srácnak, mert szemtelenül rám kacsintott, és jóformán, hogy nem lihegett bele a képembe. De amúgy teljesen más volt, minr Rupert. Rövid tüsis, szőke haja volt, nagy értelmes fekete szemei, és kicsit vénza alkata, a srácból csak úgy áradt, az a menő-vagyok-de-már-megszoktam.... típusú érzés. Amúgy vicces volt, mert többször elsütött egy poént, miközben végig kínált minden nénit és minket a sütikkel. Az anyukája helyet foglalt a székben. Kényelmesen és ráérősen végig nyálazta a könyvének, azokat a részeit, amit nyílván fel fog majd olvasni. Aztán elkezdődött az egész, amikor Rup bátyja leült az egyik székre.
Rupert anyukája, Samanta nagyon érdekes könyvet írt. Az egész olyan volt, mint egy Harry Potterből és a Van Helsingből meg Satr Warsból egybegyúrt könyv, de nagyon érdekes volt, a cselekménye gyors és pergős. A végére, már annyira magával ragadott a sztori, hogy észre se vettem, hogy Rupert mellettem horkol. Amint befejezte a könyv részleteinek felolvasását azonnal elrohantam, hogy vegyek egyet a könyvéből.
- Te vagy a fiam barátja? - kérdezte Samanta.
- A barátja - igyekeztem kihangsúlyozni, a szót. A nő elmosolyodott, amjd a kezembe nyomta a könyvét.
- Tetszett? - kérdezte.
- Nagyon!
Amikor már Rup kisért a mocimhoz, megnyugtattam, hogy nem volt feltűnő, hogy horkolt, és hogy én tényleg nagyon jól éreztem magam. És nem azért vettem meg az anyja könyvét, mert kötelező, hanem mert tetszett. Rupert nem igazán akarta elhinni, hogy én látok ebben a szerinte “ Kozmikus káosz”- ban valamit. Pedig Rupnak egyszerűen csak nem volt fantáziája. A mocim előtt megáltunk.
- Ilyenkor van az első puszi! - tette hozzá fintorogva.
- Öhm... - oda hajoltam hozzá, ő meg hozzám, de mind ketten grimaszoltunk, és hülyén csücsörítettük a szánkat. És próbáltunk úgy hajolni, hogy az arcunk is alig érjen össze. De aztán megszólalt Rup: - Majd azt mondjuk, hogy megfáztam, és nem akartam, hogy elkapd- ezzel abba hagyta a próbálkozást! Hál1 égnek. És mindketten felnevettük.
- Kösz – mondtam, miközben felültem a motoromra.
- Várj! - mondta, viszanéztem rá.
- Igen? - kérdeztem. Ekkor előhúzott egy csomagot. Majd a kezembe nyomta.
- Csak otthon nézd meg, eléggé gagyi, de amikor megláttam te jutottál eszembe, meg tudom, hogy a kedvenc állatod a farkas és gondolom majd rájösz, most pedig menj, milőtt jobban leégek – elmosolyodtam és elviharoztam. Mikor hazaértem a garázsba, azonnal kibontottam a csomagot. Egy plüss farkas volt benne a kölykével. Elmosolodtam, és magamhoz szorítottam a játékot. Milyen aranyos...
- Beszélnünk kell – riasztott meg egy hang. Hátra néztem és Edmund állt az ajtóban, vicsorogva és csak úgy szikrázott a szeme.
- Nincs miről – vettem oda dühösen.
- Én nem így látom - mondta, és belevágta a kezét a falba, ami behorpadt az ütése nyomán.