BUÉK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Mindenkinek szerencsés, sikerekben és boldogságban gazdag ÚJÉVET!

Játék!

Írj egy kérdést az én egyik szereplőmhöz és az válaszol neked rá! Csak ne a jövőjéről kérdezd!

Nos

Itt az első könyv vége. Edmund szemszögén át láthattátok az utolsó részt XD!

Meg kell mondjam, nagyon megszerettem ezt a történetemet, amit annak alkalmából kezdtem el írni, hogy középiskolás lettem, és kicsit féltem az új dolgoktól. Még a nyáron, egy nyaralás közben jelent meg fejemben Nenay és három testvére. Meg kell mondjam Nenay nagyon hasonlít rám ezért választottam, azt, hogy az ő szemszögéből szóljon a könyv. Remélem ti is megszerettétek velem együtt ezt a történetet. A Papa Roach - Forever című szám hallgatás közben jöttem rá, hogy ezt a sztorit meg akarom írni! Először csak egy g-portálos oldalon volt fönt, de aztán TuNi segítségével, létrehoztam a blogomat, ahol megjelent. Leghűségesebb segítőm mesi volt, akinek megköszönöm, hogy éjjel is a segítségemre sietett és akkor is, ha ki voltam borulva, vagy ha alkotói válságom volt ( ami igen gyakran megtörtén). Csencica aki nekem már csak Cseni marad sokszor írt mesivel és TuNi-val együtt olyan komikat aminek következtében jobbá tették egy napom, és segítettek abban, hogy írni tudjam tovább a történet. Csak annyit mondhatok köszönet mindenkinek aki olvasta az Örökkét, és megszerette, köszönöm nektek, hogy egy első éves gimis lány történetét méltattátok becses figyelmetekkel, és köszönöm, hogy ez által szebbé tettétek a napjaimat! Örök hála. És remélem találkozunk a Mindörökkében!

üdv: Arya és az Örökké összes szereplője

39 fejezet - Fehér rózsa és Örökké

Hosszú barna haja, jobbra-balra csapódott mikor talpra állt, és szíven dobta, a nagydarab szőkét. A keserű érzés elmúlt! Élt. Nenay élt!



- És akkor, egy, két, há és… - mondta Bill és összeütötte a dobverőket.

A Papa Roach-tól játszottuk a Forever-t. A húrokon cikázott a pengető, miközben időnként lopva húgomra pillantottam. Teljes átéléssel játszott, a sötét és újautó szagú garázst beragyogta a fényével. Bámulatosan kecses alakjával, tündöklő tiszta tekintetével, és a szívében lobogó örök tűzzel. A szám amit játszottunk, annyira olyan volt, mint ő… el is mosolyodtam a kóbor gondolatra, mely kipattant a fejemből. Kiszámíthatatlan váltakozó ütem, és hihetetlen erő, tisztára mint ez a törékeny szépség itt, alig egy másfél méterre tőlem. Lou mély hangja most finoman szólt, miközben egyszerre csaptunk a húrokba Nenayval, és Lou felordított, és mély hangon folytatta. Ekkor nyílt a garázs ajtaja és anya jött be. Tálcán hozott négy bögrét. Alacsony kis alakján rózsaszín pulóver volt, lábán hosszú fehér szövet gatya. A bögrék már csak megszokásból kerültek elő. Nyilván vér van bennük, de mi továbbra is csak elixírnek hívtuk. Bill három erőset vágott a dobra, anya pedig mosolyogva biccentgette a fejét jobbra majd balra. A szám, lassan véget ért, és apu is besétált az ajtón.

- Szép volt gyerekek… - mondta, majd felugrott a színpadra, és oda állt Bill mögé. Kivette a kezéből az ütőt, és kedvesen elmosolyodott – De így jobban hangzik nem? – és apa soha nem látatott tehetséggel kezdte el ütni a dobot bámulatos ritmusban. Ekkor meghallottuk anya gyönyörű magas hangját. Énekelt.
- Ez Nightwish – ámult el Nenay, amint felismerte tőlük az egyik számot.
- Az – biccentett kábán Lou.

Ekkor besétált az ajtón egy nagyon nem kívánatos személy is. Wrath! Napszemüveg volt rajta és bőrkabát. Fekete izompóló és farmer. Mert télen ugye, hogy máshogy kéne járni?! Az ajkam automatikusan csúszott fel a felső fogsoromról, de Bill szúrós pillantás miatt türtőztettem magam. Nenay majd kiugrott a bőréből mikor meglátta a vámpírt. Leszökkent a színpadról, ahol már anyuék is abba hagyták az érdekes előadást, és mosolyogva nézték, ahogy Ő a nyakába veti magát annak a hülyegyereknek. Annak a mázlistának a keze féltőn ölelték át az Ő derekát. Ő a fejét annak a szánalmas pancsernek a nyakába fúrta, és e művelet közben, azaz idióta fölemelte ŐT a földről. A plüss farkasos mamuszba bújtatott kecses kis lábai a levegőben kalimpáltak. Miközben Lou nagy élvezettel köszörülgette a torkát. Bill irult- pirult. Az én szívem újra ezer sebből vérzett.

Hálát adtam az Úrnak, amiért nekem nincsenek könnyeim. Hogy van bennem valami sötét, ami elnyomja ezt keserű érzést és helyette csak zsibbasztja a szemem és orrom környékét. Most elerednének ha volnának, szégyenemben és fájdalmamban. Letettem a gitárt, és lekullogtam a színpadról, a fejemet lehajtottam, és nem akartam látni, hogy most mit néz, vagy mit érez Ő. Immár nem tartozik rám.

-Ed – szólt utánam a föld leggyönyörűbb hangja. Megdermedtem a garázs ajtónál. Nagy volt a kísértés, hogy ránézzek, hogy szemem megfürödjön üdvözítő szépségében lényének ártatlan jóságában. De nem lehet. Mert ott volt a szörnyeteg, aki árnyékával elrejtette, az én egemnek legfényesebb csillagát, tiszta fehér galambját.

- Nincs baj – mondtam, de nem fordultam hátra.
Ne szomorítsd el – hallottam figyelmeztető hangját a fejemben Wrathnak.
- Nem fogom, taperolós barom! – morogtam vissza a válaszom, majd kisétáltam a garázsból.

Amint kiértem a házból rohanni kezdtem az erdő felé, magam mögött akartam hagyni ezt a házat, ezt sok régről ismert arcot, ezt a sok új és régi érzést, elfelejteni ŐT. A saját húgomat. Nekirohantam egy fának. Nagyot reccsent az, és én féltőn és óvón ahogy annak idején Őt is, most úgy öleltem át a hatalmas fát. Minden ki nem fejezhető érzelemmel és a legbelsőbb odaadással.

- Edmund – szólalt meg egy másik hang. Ez a hang nem volt olyan bűvös bájos, mint aprócska húgomé, de szép volt, akárcsak a hárfán a húrok játéka, és andalító, mint a jó vörösbor.
- Igen – mondtam mélye hangon, és továbbra is öleltem a fát.
- Nenay a húgod, és szeret téged! Ne menekülj előle – mondta. Karjaim neve hallatára összeroppantották a fát, és inaim kirajzolódtak izmaim között. Beth apró sikolyát halva jöttem csak rá, hogy mit tettem a hatalmas tölggyel, ami most a hóban pihent.
- Próbálkozom, de nem bírom sokáig a közelében – mondtam folytott hangon, és szememet legeltettem a kidőlt fán. Szégyelltem gyengeségem.

Halottam, hogy súrlódik a lépte a havon, és éreztem bársonyos kezét megfeszült hátizmomon. Gyengéd, szinte olyan meleg érzés fogott el, mint anno, amikor még a Ő ölelt.

- Én tudom, hogy nem vagy belé szerelmes. Csak nagyon ragaszkodsz hozzá. De el kell őt engedned – suttogta Beth.
- Így gondolod? – kérdeztem csöndbe, és teljes testemmel felé fordultam. Elmosolyodott, és barna tincsét a füle mögé tűrte.
- Így – biccentett.
- Neked elhiszem – mondtam. Szívemet a régi bizsergés kerítette hatalmába, valahányszor láttam Bethtet. Régen nem szerettem a közelségét, mert színte égette a belsőmet röntgen pillantása, mellyel mintha belátott volna degenerált agyamba. Úgy éreztem, tudja mit érzek, hogy miért vagyok zavarodott. De a legrosszabb az nem ez volt. Hanem a fájdalom Bill szemében. A keserűség… Amellyel én is néztem, ahogy Nenay esténként forró csókot ad annak BAROMNAK!
- Kö…Köszönöm – rebegte, megrémült a közelségemtől. De én élveztem törékeny alakjának meg, megrándulását. Egészen közel akartam érezni magamhoz ezeket az apró rángásokat. Így a kezem óvatosan a derekára tettem. Gyöngéd vonásai arcának, egy pillanatra szinte tündöklöttek.
- Nincs kedved vadászni velem? – kérdeztem. Minden keserűség messze szállt. Beth jobban illet a kezembe, mint Nenay. Pedig ez szinte képtelenség volt. De igaz.

Meghatódott. Mert önkéntelenül hunyta be egy hosszú percre a szemét. Ő nem azért nem tudott sírni mert sötét lett volna, mint én. Ő egyszerűen csak elfelejtett.

- Igen. Köszönöm – mondta. Elmosolyodtam.

Mire visszatértünk a vadászatból, már minden Drak és Wolf a nappalit rakta rendbe. Nenay és Wrath bohóckodva takarított (megjegyzem nenay ötéves kora óta nem csinált ilyet), Lou feszült volt, és össze- vissza hablatyolt. Csak Wrath vigyorgott rá néha. Lujza nem volt feszült, ezért furcsállottam az egészet. Bill, Arnolddal együtt szedték fel a szilánkokat, a porszívóval el nem érhető helyekről, Ian maga elémeredt, és éppen a lépcsőt tervezte újra. A lapon szinte láthatatlanul mozgott a keze. Reid és Florete a falat festetették újra. Anyu és Apa új bútorokat néztek a neten. Apa ült a gép előtt, anya meg a szék háttámláján dőlve mutogatta a számára tetszetős bútorokat. Coleen segített virágokat ültetni Maryonak. Ahhoz képest, hogy lányok, eléggé nem értették a dolgukat, de amikor anya segíteni akart nekik, hevesen tiltakoztak. Jack és Victor éppen a csillárt szerelték föl újra.

- Figyeljetek – szólalt meg idegesen Lou. Mind rámeredtünk, és ekkor már Wrath teljesen vigyorgott. El sem tudtam képzelni, hogy mi mondani valója lehet testvéremnek… Így hát feszülten vártam, miközben kezem meglepő módon, Beth derekára siklott – Kérdezni szeretnék valamit – mondta, és hangja egy kicsit megremegett. Ki ez? Ez biztos nem az én nagyképű öcsém.

- Hallgatunk – mondta Reid.

- A kérdésem két embernek szól – szögezte le Lou, és a földet nézte.

- Kezdj már bele… - türelmetlenkedett Lujza.

- Reid, megkérhetem a… lányod kezét? Biztosítalak róla, hogy vigyázni, és becsülni fogom, míg… azaz nem… szóval örökké! – a szeme lázasan csillogott, Reid arcán jóságos szerettet teljes mosoly jelent meg. Majd Floretével összenéztek, és a nő ragyogó mosolyt követő bólintása után Reid is bólintott.

- Tőlem megkapod Lujza Tschusingan Dark kezét. Biztos vagyok benne, hogy jó kezekbe lesz – majd ezzel lányára pillantott. Lujza ledermedve állt, és úgy meredt Loura, mintha az éppen most közölte volna azt, hogy Ő a Klán új feje.

- Nos akkor cicám… khm… kedvesem – kezdte Lou és letérdelt Lujza elé, aki zavarában a hajába túrt – Te vagy a legtökéletesebb lány, és azóta szeretlek amióta először megpillantottalak. Helyesebben akkor még nem szerettelek, mert egy gyilkosnak tartottalak… de aztán megismertelek, és te vagy az a legelragadóbb tünemény, akihez évtizedek óta nem volt szerencsém. Hozzám jönnél, hogy engem tegyél a legboldogabb izé… - zavartan Warthra pillantott.

- Férfivá- mondta Wrath, Nenay rájuk mosolygott.

- Igen, férfivá – mondta Lou és elővette a gyűrűs dobozt. Beth keze az én kezemre siklott. Összerezzentem, de nem azért, mert kellemetlen volt, hanem mert azért mert túlságosan is kellemes.

- Én… - suttogta Lujza, de Lou felpattintotta az ékszeres doboz tetejét, és benne egy gyönyörű fehérarany gyűrű volt, a közepén meg egy közepes méretű gyémánt. Valamint betűk voltak karcolva a gyűrűbe. Az volt oda gravírozva, hogy : „Fordítsd az arcodat a nap felé és minden árnyék mögéd kerül!” – Ez - suttogta Lujza, amint elolvasta a gyűrűbe írtakat – gyönyörű.

- Te vagy az én fényem, cicám akire ha ránézek minden sötétség a hátam mögé kerül, vagy végérvényesen eltűnik. – mondta Lou és végre ránézett Lujzára. Aki zavarodottan nyújtogatta a melegítő nadrágját. És fehér rövid ujjú pólóján keresztül látszott, hogy remeg a felső teste. Az ajkát harapdálta, és hosszú idő után megszólalt.

- Szeretlek! Oké és… szeretek a fényed lenni… – mondta, és remegve nyújtotta ki a kezét Lou felé. Az elvigyorogódott és megkönnyebbülten felhúzta a lány ujjára a gyűrűt. Miután ez megtörtén, Lou felkapta Lujzát aki még mindig tőle szokatlanul zavarban volt, de miután már leküzdötte kezdeti zavarát önfeledten csókolózni kezdtek. Mindenki gratulált nekik, anyu meghatottan, apa pedig elismerően nézett fiára. Bill szokatlanul udvarias volt, majd elnézést kérve lement járőrözni. Nenay pedig Wrathtal együtt gratulált. Aztán fene meghitten csókolóztak ők is. Felfordul a gyomrom. Gratuláltam az ikremnek, aki megveregette a hátamat.

- Fene se hitte volna, hogy iker talál ikret – mondta átölelve engem Lou.

- Hát nem – mosolyodtam el.


Aznap este én voltam a soros, hogy járőrözzek a ház körül. Nem volt semmi szokatlan, a Klán inyalogatta a sebeit. Ezért benéztem az ablakokon, hogy meglássam, hogy bent mi a helyzet. Az utolsó ablakra vártam a legjobban, bár mindig ezt hagytam utoljára. Nenay szobájának ablakát.

Amint benéztem, úgy éjfél táját elcsodálkoztam. Nenay feje Wrath mellkasán pihent, és kezével átölelte a fiú testét. Nenay hajába fúrta a fejét a fiú és becsukta a szemét, de mosolygott, és valószínűleg a húgom édes illatát élvezte. Nenay, már mélyen aludt, de kezében azért szorította a tőlem kapott Mr. Morcost. Gyönyörű volt. Helyesebben voltak együtt, nem éreztem haragot, pedig délelőtt megtudtam volna ölni őket. De most… Olyanok voltak, mint két szerelmes virág. A fehér rózsa és egy másik virág, aminek még nem tudom a nevét. De tökéletesen kiegészítettek egymást. Akár a sarki fény. Nenay illet a karjaiba, és amilyen szerelem sütött Wrath minden porcikájából, rá kellett jönnöm, hogy Nenay az ő fehér rózsája, és az övé is marad örökké…

38 fejezet - Az éjszaka

( A viking)

Kint zuhogott a hó, csend volt és béke. Legalább is vihar előtti csend, és harcot megelőző béke. Anyuékkal rengeteget beszéltem arról, mire számíthatunk a közel jövőben és felvázoltuk a helyzetemet. Beszéltünk sok olyan dologról, mint például, hogy meneküljük-e, vagy mi lesz Louval és Lujzával, vagy egyáltalán maradhatunk e ezen a földrészen. A nagy családi kupaktanácson nem vettek részt a Darkék, kifejezett kérésünkre. Megkértük őket, hogy legyenek tekintettel a most fel állt helyzetre, hiszen anyuékat roppantul felzaklatta a majdnem balesetem. De nem csak őket. Mr. Ford bá is hozzánk költözött, és közölte velünk, hogy számára nagyon fontos, hogy ezt a csatát velünk élje át, számomra ez roppant megható volt és mégis nőttön-nőt a rossz érzésem, egyre többen kockáztatták miattam az életüket. Számomra ez megható és félelmetes lett…

Ott volt először is Reid. Reid egy okos, értelmes, nagylelkű férfi, annyi jót tesz az emberekkel, lévén, hogy orvos. Egy makulátlan jellem, és miattam képes lenne, meggyilkolni egyet, saját, ám kevésbé nemes fajából.

Aztán Florete, a bájos, tüneményes, jólelkű nő, egész életében másokat szolgált ki a szeretetével, a kezét soha nem emelte ütésre, és miattam mégis megtenné, pedig tudom, hogy még a legcsúfabb lénynek se tud ártani.

Ott volt persze Lujza is, őt soha sem kedveltem, de amikor elém állt és azt mondta : - Figyelj mi sose fogjuk különös képen bírni egymást, de sose hagynám, hogy bántsanak téged! Jó fej csaj vagy, de, nem tudnám elviselni, sem Wrath sem Lou nyávogását ha elveszítenénk.
Lujzának hálás voltam, hogy két számomra fontos ember miatt vállalta miattam a kockázatot.

Coleen nem mondott semmit, csak segített bekötni a sebemet a lábamon, és közben végig támogatta Wrath-ot. Ez olyan sokat jelentett nekem. A mindig hideg és távolság tartó Coleen, egypár helyzet kedvéért, képes volt egy szeretetteljes személlyé változni.

Ian természetesen nagyon kiakadt, ő ott volt akkor amikor Wrath majdnem letépte az egyik Klán tag fejét, és azt mondta nekem, hogy Wrathot még sohase látta ennyire dühösnek. És azt mondta, neki se sok kellett volna… A nagy, hatalmas fogadott bratyó, annyi érzelmet fejezet ki, kemény két perc alatt, hogy magam is elpityeredtem.

Ha már a fogadott bratyónál tartok, akkor mindenképpen meg kell említsem Jackket, aki, mint utóbb kiderül, három Klán tagot intézett el, és… Itt is sírtam.

Maryon végig velem volt, fogta a kezemet, Wrathttal nagyon sokszor vonultak félre. Maryon gyakran simogatta kedvesem karját, mikor Wrath hosszú ideig meredt maga elé.

Victor, csak állt, és azt hajtogatta, hogy ő megmondta…

Beth… Ő Edmunddal volt, Edmund viselte a legrosszabbul azt ami velem történt. Bethet pedig még jobban foglalkozott Edmunddal, ami szintén sokat jelentett nekem.

Lou persze próbált elpoénkodni, de annyira igyekezett, hogy a végén csak ült és fogta a fejét.

Edmund kiakadt, ordibált, nekiment a falnak, és teljesen feladta a józanész határait… Nagyon aggódtam érte.

Bill velem volt, ha nem Wrath volt velem akkor Bill. És ez szintén nagyszámba ment nálam.
Anyu sokat sírt. Még ha nem is tudott, úgy is tudtam, hogy azt tenné, órákig ült apával a szobájukba, és tudtam, hogy ennek a fájdalomnak is én vagyok az oka.

Apa próbált vigasztalni mindkettőnket, de csak azt érte el, hogy ő maga is elkeseredett, teljesen.

És akkor még ott volt Ő! Wrath úgy viselkedett velem, mintha a férjem lett volna, a kezéből etetet, éjjel velem virrasztott, kimosta a ruháimat, megfőzte a kajámat, segített átöltözni, felvidított, és mindezt zokszó nélkül tette.


Egyedül sírtam a szobámban, ahogy ezt végig gondoltam, neki keseredtem, a könnyeim megállíthatatlanul törtek elő szememből, és párnámnak sírtam el bánatomat. Most sem tartott sokáig, Wrath rontott be a szobámba, és azonnal az neki kezdett.

- Szerelmem, jól vagy? – kérdezte – Mi bánt? Fáj valamid? Kincsem… - olyan gyengéd, gondoltam és a könnyeim tovább csordogáltak. Arcomat simogatta hüvelykujjával, rózsaszín ajka elnyílt.
- N…em. Nem – szipogtam. Majd fejemet az apró díszpárnába fúrtam.
- Nézz rám, életem – mondta és próbált állam alá nyúlni, de nem engedtem neki – Haragszol rám? – kérdezte meg félve. És kérdő tekintete csak tovább keserítette a belsőmet. Hogy én haragszom rá?! Viccnek is rossz…
- Istenem, dehogy – néztem rá. Arca annyira ellágyult, a szeme karamell színű lett, és láttam magam a tekintetében. És gyönyörűnek tűntem a karamell színű megvilágításban. Olyannak amilyen valójában nem vagyok.
- Ki bántott? – kérdezte, és letörölte a könnyeimet.
- Én bántottam magamat! – mondtam. És elhúzódtam tőle, de ő velem együtt mozgott – Szörny vagyok, mindent tönkre teszek, már akkor szörnyű voltam, amikor megszülettem.
- SSSSSSSSSSSS – mondta majd ujját ajkamra csúsztatta. Nagy levegőt vett, és látszott hogy szavakat, és érveket gyűjt állításom ellen.
- Nem! – mondtam és neki estem.

- Annyi rosszat tettem veletek. Hiszen, nézz csak magadra! Megbántottalak, ráadásul ok nélkül, nem viselkedtem rendesen, amikor nekem adtad a gyűrűt, gonosz voltam veled, amikor kockára tettem az életedet, és még azt is elvártam utána, hogy továbbra is szeress. Szeretlek, mindennél jobban. Ha újra nekem adnád a gyűrűmet, akkor mindent másképp csinálnék, és ha most találkoznánk először, akkor sokkal rendesebb lennék hozzád. Bármit megadnék neked, hiszen már most úgy viselkedsz velem, mintha én lennék a legdrágább kincsed, és mégis úgy bántam veled… ahogy nem kellet volna.

Fehér garbós pulóver volt rajta, gyönyörűnek hatott benne, fekete farmerja, tökéletesen vázolta izmos lábát, ajka cseresznyepiros volt, a szeme olvadt karamell. Fekete, hosszú szempillái mesteri koronái voltak szemének. Bronzos haján csillogott az asztali lámpa fénye. A lelke pedig még ezt az eszmei összhatást is fölülmúlta. Jó volt, édes, kedves, szeretett, megbocsátott. Újra sírni kezdtem, és magamhoz szorítottam Mr. Morcost, miközben a könnyeim a kezemre hulltak.

- Hozzám jössz? – kérdezte. Komoly volt az arca, és a kezét a kezemre simította.
- Megkérsz? Rendesen? – kerekedett el a szemem. A levegő hirtelen a tüdőmbe szorult, és csak hangos szisszenéssel sikerült kitörnie.
- Bármit megtennék érted, amit az előbb mondtál számomra egyértelművé tette, hogy kellesz nekem, soha senki mást nem fogok szeretni – mondta komolyan, és állam alá nyúlt, lecsókolta a könnyeket az arcomról, majd két centire eltávolodott tőlem.
- Szeretlek – mondtam, kezem mellkasára csúsztattam, de lesütöttem a szemeimet, majd halkan folytattam – 17 éves vagyok, de már sokat láttam a világból, sok mindent nem tudok, sok mindent nem értek, és nem vagyok méltó arra, amire kérsz –továbbra sem emeltem fel a fejemet. Ez volt az igazság. Jobbat kell kapnia nálam…
- Hallod magadat ilyenkor? – kérdezte meg, és kényszerített, hogy lágy pillantását élvezzem.
- Igen, hallom. Szerelmem, ez korai még. Legalábbis gyűrűre még ne költs, és tartsuk titokban. De szeretlek, és a feleséged akarok lenni. IGEN! – mondtam. Ajkát az ajkamra szorította, és eldőlt velem az ágyon, hosszan csókolóztunk, egymásba gabajodva. Simogattuk egymást, és szenvedélyesen suttogtunk szavakat egymás fülébe.

- A feleségem leszel… Olyan jó, hogy vagy nekem, édes bolondom! – mondta és nyakamra forró csókot adott. Majd szívdöglesztően rám mosolygott.
- Szeress, mindig! – suttogtam, és mellkasát kezdtem el csókolni. Készen álltam arra, hogy együtt legyek vele úgy… de ő megállított.

Kedvesen eltolt magától, majd a nyakamra simította a kezét. Rájött a szándékomra…

- Kedvesem. Ha tudnád, hogy mennyire sokat jelent nekem az, amit mondtál, és az, amit tenni szeretnél, én is, annyira szeretném, sőt még jobban mint te! De értsd meg! Minden csókod, minden érintésed azt jelzi számomra, hogy egyre jobban szeretsz, de még mindig én szeretlek jobban – elmosolyodott, mikor megpillantotta vérig sértett képemet - De csak akkor tenném meg ezt veled, ha már a feleségem leszel. Ugye megérted? – kérdezte.

- Mindjárt karácsony van. Szeretném neked adni magam – mondtam és éreztem, hogy egy újabb könyv folyik le a szememen.

Kifújta a levegőt, és becsukta a szemét, a keze lejjebb siklott a nyakamról, alig ért hozzá a keze az oldalamhoz, majd karomra tette a hosszú, finom ujjait.

- Hmmm. Ez a mondat örökké a fejemben lesz – mondta majd elmosolyodott és ajkát megsimogatta az ujjával – Én is szeretném ha az enyém lennél, de ki kell bírnunk odáig.
- Nehéz lesz – mondtam, és megcsókoltam.
- Nekem mondod? – nyögte a számba, majd nyelve átvette az irányítást felettünk.

Úgy aludtam el, hogy az ajkam az ajkára forrt, és el sem eresztettem azt. Erős karjai ölelték a derekamat, és légzése cirógatta az orrom hegyét.

- Szeretlek- suttogtam, álmosan.
- Nincs rá szó, hogy én mit érzek irántad. Imádlak? Szeretlek? Kívánlak? Egyik sem túl jó szó arra, amit éppen most érzek...
- Mondd mind a hármat! – kértem mohón. Bólintott, majd nézte a szemem csillogást és elkezdte.
- Szeretlek – suttogta lágyan – Imádlak – villant meg a szeme, és csalfa mosoly jelent meg az ajkán. Majd kifújta levegőt és komoly lett. Elektromosság cikázott a levegőben amikor kinyitotta a szemét, amivel perzselni lehetett, és mély, morgó hangon megszólalt – Kívánlak – a szemem elkerekedett, a testem magától kúszott a testéhez. Szaporán szedtem a levegőt, ő nagyokat szippantott de egyenletesen. Innen tudtam meg, hogy mit jelentek számára én… Mindent.
- Kívánlak – súgtam vissza, mire behunyta a szemét, és erősen összeszorította az állkapcsát.
- Tudom, látom a szemedben – szűrte a fogai között. Arca kemény lett az erőlködéstől – Szeretlek – mondta, majd még jobban megfeszült saját vágyaitól és az enyémektől.
- Ne haragudj, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak – pirultam el.

Hirtelen ellazult, és hangosan felnevetett.

- Milyen… hmm… figyelmes vagy – mosolyodott el. Felém hajolt, de abban a pillanatban meg is fagyott. Ledermedt és gyönyörű tekintete a szemembe mélyedt. Először azt hittem, hogy hülyéskedik. De amikor karom megérintette a bőrét, jéghideg tűz kapott a bőröm után. Olyan hideg volt, hogy az már szinte égetett.

- Wrath! – sikítottam föl. Néztem szemének megfagyott huncut fényét – Wrath! – ordítottam, meg sem mozdult. Most valóban ő volt a Föld legtökéletesebb szobra.

- Fölösleges nyávognod – hallottam meg egy nő doromboló hangját. Kipattantam az ágyból, de persze úgy, hogy a testemmel tudjam védeni ŐT. Egy fekete bőrű, alacsony nő állt előttem, piros és fekete cuccokban, a szeme vörös volt. Az arca kétségkívül olyan volt mint a modelleké, számomra mégis az volt inkább elképzelhető, hogy egyszer jól fejbe vágták egy serpenyővel.

- Klán – sziszegtem. A nő felkacagott. A kétségbeesés elfogott, lentről dulakodás hangjait lehetett hallani. A nő rám mosolygott, és kivillantotta fehér fogsorát.

- Dögölj meg! – suttogtam. Miközben legszívesebben kétfelé szakadtam volna. Egyik felem Wrathot védte, a másik pedig a családomnak segített volna.

- Már megtörtént – mondta, majd ebben a pillanatban az ablakom betört, és belibbent rajta Tybalt. Ijedtemben felsikoltottam, és azonnal a férfi felé fordultam.

- Nocsak, a kis szerelmes pár – mosolyodott el. – Szép volt Tia, megfagyasztottad Rómeót? – ironizált, és hátra dobta szőke haját. Ironikus mosoly jelent meg arcán.

Lentről elfojtott sikolyok és csattanások hallatszottak. A ház is beleremegett, mikor egy hangos csattanást halottam lent. Kezdeti kétségbeesésem, páni félelemmé alakult.

- Nenay! – hallottam meg egy elkeseredett nyögést. A két vámpír lassan körözni kezdett köztem és Wrath között. Jobbra balra forgattam a fejemet, és apám szavai jutottak eszembe. Keresd a gyenge pontokat!

A lány vámpír fölvette a támadóállást, én pedig tudtam, hogy ha elugrok előle, Wrathra esik… És akkor Tybalt meg rám támad. És esélyem se lesz megmenti Wrathot. Egy könnycsepp gyűlt a szemembe. Sakk – matt. Nincs menekvés… Ekkor valaki lent elordította magát. Azt hiszem Ed. Harag lobbant rettegő szívembe, és a ravaszság már oly régen érzett lángja egy szót sugallt. Beszélj!

- Tybalt! – szóltam élesen. Kedvesemet pásztázó vörös szempár egyből a torkomra szegeződött. Amennyire csak tudtam egy csábító mosolyt küldtem felé, majd Tia felé fordultam, és óvatosan léptem egyet előre. Tia felszisszent, de Tybalt már sóvárogva követett.
- Ugye szeretnéd megkóstolni a vérem? – kérdeztem lágyan, majd a bicskámat fölvettem az éjjeliszekrényemről, és szórakozottan dobáltam fel és le.
- Tybalt! Nehogy bedőlj… kezdte Tia, de tisztában voltam az előnyömmel. A bicskámat óvatosan a zsebembe csúsztattam, majd megnyaltam saját csuklómat, és minden rossz érzésemet f.élre tettem és beleharaptam a csuklómba. Tybalt itt már nem bírta tovább, felém vette magát, és én hatalmast rúgtam belé, a falnak zuhant kissé kábultan…

Tia is elhatározta magát, ekkor gyorsan megszívtam a csuklómat, és felnyögtem. A vérem íze volt a legandalítóbb vörösbor, a legmesésebb költemény, legjobb érzés amit valaha éreztem. A vámpír elvesztette az uralkodását saját maga fölött a szomjúságnak utat engedve a csuklóm felé kapott.

- Én is – kiabálta, de a zsebemben lapuló bicska hangos csattanással találta őt mellkasa közepén. Eleresztettem saját csuklóm, és a pengét kihúztam Tia porrá hulló testéből. Tybalt felé akartam hajítani, de ő már eltűnt. Ebben a pillanatban Wrath az ágyra roskadt, majd a fejére csúsztatta a kezét és feljajdult.
- A fejem! – mondta nyögve. Mámor öntött el, hogy hallhatom édes hangját.
- Wrath! – sikkantottam, és az ágyra vettem magam mellé, de csak egy röpke pillanatra, és már rántottam is föl őt!
- Mi… Mi történt? –kérdezte zavartan.
- Hibernáltak pár percre – mondta legyintve, de szememben öröm könnyek csillogtak, hogy újra látom mozogni, arcának feszes izmait.
- Mi van? – hördült fel. Ezt a mi vanozást is tőlem vette át.
- Gyere, megyünk Drakulákat ölni! – fogtam meg a kezét és elindultam le vele a lépcsőn. Az egész ház olyan romos volt, mintha egy villám vágott volna be. A harc továbbra is folyt.

A kár nem volt vészes, pr dolog hiányzott csak, egy nagy része a lépcsőnek, az ablak üveg, a kanapé. Gondolom azzal dobták ki az ablakot, egy betört monitorú számítógép, és stb… Szüleim keményen tartották a frontot. Apám egyszerre két vámpírral küzdött. Ahogy Victor és Ian is. Lou, éppen most nyársalt föl egy piócát. Wrath meghökkenve bámult le a nappaliba. Nem tudtam elrejteni derűs mosolyomat. Biztonságos érzés fogott el, pedig rettegnem kellet volna.

- Pár perc? – kérdezte zavarodottan kedvesem.
- Igen – mosolyogtam, majd levettem magam a lépcsőről egyenesen egy pióca nyakába. A harc a lakáson kívül is folyt. Lujza és Coleen együttes erővel küzdött egy nagy vámpír ellen, míg Edmund az egyiket éppen neki röpítette a fának. Reid csak hárított kint. Segített azoknak akiket veszélyeztetett a vereség esélye.
Majd egyszer csak a kör megfagyott. Egy tekintélyes méretű, szőke hajú vámpír lépett elő kinézetéhez képest hangja lágy és behízelgő volt.

- Nenay? – tette fel a kérdést, mire az áldozatom porrá vált a kezem között. Ránéztem, és megértettem az el nem hangzott kérdés többi részét.
- Igen – bólintottam. Minden harc abbamaradt. Senki nem mozdult. Mindenki a hatalmas szőke vámpírt figyelte. Akinek acélbetétes bakancsa a földön szétszórt cserép és csillár és váza maradványokat morzsolt szét.
- Te vagy hát a tiszta vérű – jegyezte meg, majd meghajolt. Felsőteste meztelen volt. Hatalmas izmok duzzadtak a karján, hasán mellkasán. Bőrnadrág feszült a combjára, és hosszú haja lófarokba volt kötve. Nagyon eltért Tybalttól, pedig annyira emlékeztet rá.
- És? – előző győzelmemen felbuzdulva vettem bátorságot a pimasz hangnem megütésére.
- Tudod ki vagyok? – mosolyodott el a monstrum.
- Nem – feleltem, de sejtettem, hogy a Klán bagázs feje. Minden vörös szempár félve tekintett rá.
- Egy viking voltam valaha – jegyezte meg, majd szórakozottan belerúgott egy szilánkba, ami egy centire a fejem mellett fúródott a falba.
- Menő – mondtam, de lábam megremegett, apát kereste a tekintetem. Ott állt pár méterre a viking mögött. Az arcán ijedtség suhant át.
- Figyeltelek – bökött fejével a lábam előtt lévő hamura.
- ÉS? – kérdeztem, és teljesen a falhoz simultam.
- Lenyűgöző – tette hozzá, és elmosolyodott. Wrath jellegzetes morgást azonnal kiszúrtam, ott állt közvetlenül, néhány centire a kitörött ablaktól.
- Áh – mosolya még szélesebb lett – Meg is feledkeztem rólad – bökött fejével Wrath felé – gondolat olvasó – tette hozzá. Az egész család megrökönyödött. De nem jobban, mint Wrath.
- Min csodálkoztok? – kérdezte – Hiszen már hosszú ideje vadászok rátok, legalább ennyit tudnotok kellett volna – küldött a viking szemrehányó pillantást Edmund felé.
- Oh! Bocsánat, biztos elfelejtkeztünk róla, miközben felgyújtottad a házunkat, vagy átüldöztél egy kontinensen. Ígérem bepótoljuk – vakkantottam felé, és a szemem furán vibrálni kezdett. Soha nem ismert erő vágott át rajtam.
- Mit merészelsz pimasz kis… - kezdte az egyik vámpír. De amint ránéztem a szája abba hagyta a mozgást, és arcán egyértelmű félelem tükröződött.

Arcomat újra a viking felé fordítottam. Az elnevette magát.

- Nocsak, nocsak – fonta karját keresztbe mellkasán.
- Takarodj! A mocskos fajtáddal együtt! – morogtam.
- Ezek szerint, nem lenne a következő kérdésemre a válaszod. Akkor nem maradt más. Küzdjünk meg.
A levegő megfagyott a szobában. A szívem egyenletesen vert, de a félelem már folytogató bilincsként szorult a nyakamra. Öntudatlanul is de tudtam, ez már nem babra megy. De mégis bólintottam. A vámpír elégedetten elmosolyodott, majd halkan megszólalt: - Hajrá, kislány! – s ezzel rám vette magát.

Hatalmas teste a padlóra nyomott, miközben a szilánkok vágták a hátamon a bőrt, és teljesen bele is fúródtak. A látásom és hallásom halványult, csak a légszomj erősödött. A szoba forogni kezdett, és apám elkeseredett ordítása csak tovább fokozta rettenetemet. Végem. Gondoltam homályosan. De erőm maradékával akkorát fejeltem a vámpír orrába amekkorát csak tudtam. A márvány megtörésének hangja volt, orrának reccsenése, és még két nagy fejelést vittem be, csak ekkor gördült le rólam. Hasba vágtam, majd tántorogva felálltam, de ekkor már a falba nyomtam a képem. Ágyékon rúgtam, mire hangos káromkodások millióival a hajamnál fogva kivágott az ablakon. A puha, nedves földbe ütközött az arcom szerencsére. Hátra pillantottam, és láttam, hogy Wrathot három vörös szemű tartja vissza, miközben apám és anyám is hadakozott vagy öt vörös szeművel.

- Talpra ifjú vámpír – mondta viking, és felrántott. Kihasználtam az alkalmat, és csuklójába mélyesztettem a fogaimat, és mellkasának feszítettem a fejemet. Hatalmas ütés ért, és engem hirtelen a zsibbadtság uralt. Semmit nem éreztem, csak az eleredő esőt, és ahogy egy villám megvilágítja sötét éjt.
- Gyerünk – hörögte. És a fejemhez vágott valami nagyon keményet.
- Az első pofon a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod – hörögtem, és elterültem. Szememet becsuktam és az utolsó tervet eszeltem ki. Nagy levegőt vettem, és nem mozdultam. Rémes sikolyok és hossza elnyújtottak jajok hangzottak fel három perc múlva. Valamint a viking nevetése.

Kezem lassan a zsebembe csúsztattam. A szememet résnyire nyitottam, a Klán feje, háttal állt nekem, és őt ünnepelték a vörös szeműek. Felhangzott az éljen, és a hipp- hipp hurrá is, amit eléggé dedósnak véltem.

- Győz… - kiáltott fel, de ekkor felpattantam és bicskámat a mellkasába dobtam. Az pontosan célba ért. Megfeszült az arca, a szeme elkerekedett és csak ennyit nyögött.
- Te…? – majd hamuvá vált…

Mindenkinek boldog Karácsonyt!

Nagyon örülök minden kedves Örökké olvasó kitartásának, és azért amiért nem neheztelnek rám, mert már régen nem írtam frisset! Most viszont, mindenkinek áldott és békés karácsonyt és sok - sok ajándékot kívánok.

Közérdekű!

Sajnos most nem igazán tudok a többi ficemmel foglalkozni, így őket leveszem egy időre a netről. De majd még fent lesznek. Van egy olyan ötletem, mait végre tudok kivitelezni, és most ahhoz kezdek neki, ill befejezem az Örökké első részét! Puszi
Arya

37 fejezet - Fordulópont

A szemfogát a nyakamon húzogatta. Hideg lehelete a bőrömet irritálta. Megannyi önvédelmi kép villant föl hirtelen, de egyiket sem volt erőm kivitelezni. Apával még nem jöttünk rá, hogy az én testemre, hogy hat a vámpírméreg. Mivel én tiszta vérű voltam, és sok tulajdonságom emberi volt, könnyen elképzelhető, hogy a vámpírméregre reagálna a szerveztem. Csak azt nem tudtuk, hogy hogyan. Saját szívem dobogása hallatszott csak, ekkor értettem meg, hogy Tybalt és Wrath fejben beszélnek. Fogalmam se volt arról, hogy miket mondhatnak egymásnak, de akkor és ott nem érdekelt. Tybalt acélozott testéből csak egy fajta módon lehetett megmenekülnöm. Ezt fel kellett mérnem, mielőtt még több Klán tag kerül elő. Ami perceken belül várható lesz. Fogát továbbra is a nyakamnak szegezte, de a szemével egyértelműen Wrath mozdulatait követte. Az egyik kezével a csípőmet ölelte át, a másikkal pedig keresztbe fogta a mellkasomat. A kezeim az oldalaim mellé szorultak, a fejemet pedig nem tudtam támadásra használni. Csak egy megoldás maradt… A lábam. Nem tűnt jó ötletnek ráállni a lábfejére, vagy valami hasonló filmbeli baklövés… Egy út maradt, el kell terelni a figyelmét. Lenéztem hát a lábamra. A hosszú farmer alja már vizes volt a hótól, a víz pedig jobban felerősíti a szagot. Megmozdítottam a csuklómat, de a fogva tartómnak ez nem tűnt föl, tudtam jól, hogy az a lényeg, hogy vérezzen, de nem fájjon annyira. Tehát megkellet „karmolnom” saját magam. A csuklómmal óvatosan a zsebembe nyúltam, a finom kissé nyirkos farmeranyag szorosan simult a lábamra, túl nagynak ígérkezett a lebukás veszélye, mivel a kezemet nem tudtam könnyedén a zsebembe csúsztatni, de mivel Wrath kellőképen elvonta, mindkettejük figyelmét a művelet sikerült. A bicska már a kezemben volt, itt az idő. A bicska kinyílt a kezemben, és én nagy levegőt vettem, bár a mellkasomnak feszülő kezek némiképp gátoltak ebben. Félelmetes volt, hogy felismertem az egyetlen lehetőséget, és tudtam, ezzel csak még nagyobb veszélynek teszem ki magamat. Wrath szeme már lassan kop fekete, a vérem pedig szerinte olyan édes és kívánni való, hogy nem hittem, hogy képes lesz ellenállni. Viszont a meglepetés ereje velem volt. Bátorságot kellett gyűjtenem, meg kellet bíznom magamban, és meg kellett szilárdítani a lelkemet, hogy képes legyek rá. Sose vágtam meg még maga. De a francba is, még sose haraptak meg, nem lenne jó most elkezdeni. Behunytam a szememet, és koncentráltam. Vártam a jelre. Hogy mi volt a jel? Fogalmam sincs, de éreztem, hogy a testem tudja, mikor kell megtennem. Vártam valami löketre.

Tybalt karjának szorítása, egy leheletnyivel enyhült. Ez volt a jel, a csuklómban lévő bicskával felszántottam a combomon a bőrt, és nem éreztem fájdalmat. A hideg! Persze, a hideg elzsibbasztja a testet. A vér persze azonnal megindult, és sötét csíkot hagyott maga mögött. A két férfinek még nem tűnt föl… És ekkor mind a ketten megmerevedtek. Ez volt az én végszóm.

Kitéptem magamat a Tybalt kezéből. Az ő megrökönyödése miatt sikerült viszonylag kis erőfeszítés árán megmenekülöm. Fuss! Gondoltam. És minden erőmmel neki lódultam, nem néztem azt, hogy merre futok, a fák zölden folytak össze. Az agyam kapcsolt, fenyők. Egyből tudtam tájékozódni, a vérem illata más vámpírokat is vonzhat. Azonnal emberek közé kell érnem. És a fenyőerdő után mindjárt ott a városhatár.

Valaki hirtelen elkapott – Maradj csöndben – suttogta a fülembe.

Megfagyott bennem a vér.

- Ford..
- Azt mondtam csönd! – mordult a hang, és berántott egy bokor alá.
- Megvágtad magad? A francba… - mordult föl. És ekkor bevillant. Ford bácsi évtizedek óta a család barátja, vagyis ő is vámpír! Hogy nem jutott ez idáig az eszembe?
- Mit csin… -
- Kuss – mordult föl, és magához szorított. Csöndben maradtam, ha másképp teszek még többet kockáztatok.
- Wrath – jutott eszemben.
- Mi? – morogta csöndben.
- Istenem Wrath! Megfeledkeztem róla – még sose féltem ennyire. A képek rólunk úgy peregtek le az agyamban, mintha vetítőtermben lennénk. A szívem megfacsarodott egyszer kétszer. És láttam magam előtt őt, a mozdulatait. A mosolyát. Aztán a fájdalmat, amit akkor okoztam neki. Kirontottam a bokorból. Ford bácsi utánam kapott.
- Hova mész!? –kapott el.
- Hozzá – mondtam, és elkeseredetten próbáltam kiszabadulni.
- Ki az a Wrath? – kérdezte meg dühösen.

Valóban ki is ő…? Néztem Ford bá’ arcát. Öreg volt, de rettentően jóképű. Ősz haja és fekete szemei voltak. Magas volt és roppant erős.

- Az a férfi, akit szeretek – mondtam. És megfordultam, hogy elinduljak, de földbe gyökerezett a lábam. Ott ált, az inge félig le volt szakadva. Áthatóan nézett rám. Wrath ajka fel volt repedve, de olyan szexi volt… És azt is tudtam, hogy megsértettem, de a karjai kinyíltak felém. Nem kellett szólnia, úgy vetettem a karjai közé magamat, hogy majdnem fellöktem.
- Wrath – mondta Fornak.
- Szólíts csak Ford bá’-nak, fiam – mondta Mr. Ford bácsi. Én pedig úgy préseltem magam a mellkasába, hogy ha nem lett volna halhatatlan, lyukat ütöttem volna a testébe. A fejemet kezdte el csókolgatni. Minden erőmmel szorítottam a derekát, jelezve, hogy kétségbe esetten akarom, hogy megvédjen. Átfutott az agyamon, hogy kettőnknek ezzel vége, hogy nem szeret többé, hogy elhagy és eltűnik. Ettől jobban féltem, mint a Klántól. És most értettem meg azt amit egykor ő mondott nekem: „Szívem el kell menned, hogy élhess, és ha te élsz akkor én is élek, és ha te és én is élünk akkor együtt tudunk maradni” (Nézz szembe a tényekkel (2/2)

Akkor szó szerint értettem, most azonban nem. Ha az én élek, ő sose fog elmenni, bármi is történik, mert addig ő is képes lesz élni, és mindent meg tesz majd azért, hogy újra együtt legyünk… Ez volt a lényeg, amit akkor nem értettem. Most igen. Most, hogy veszélyben voltam, ő jött és megvédett, ahogy egykor mondta… Wrath keze nem szorított, olyan gyengéden tartott, mint ahogy én tartanék, egy aprócska virágot. Felnéztem az arcába. Nyugodt volt, kegyetlenül szép, az ajkához nyúltam, hogy megérintsem a sérülést, mikor hozzá értem, óvatos csókot lehet az ujjamra.

- Gyerekek – köhögött néhányat – most éppen menekülnünk kéne.
- Annyira sajnálom – suttogtam, és a látásom homályosabb lett – Dühös és ingerült voltam, nem lett volna szabad olyanokat mondanom… de én… tudod – és nagyokat nyeltem, miközben apró sós cseppek folytak le az arcomon.
- Bolond vagy – mondta, majd lehajolt és nagyon gyöngéden hozzá ért az ajkamhoz az ajka, két röpke pillanat volt csak. Mégis, később erre a csókra emlékeztem vissza a legszívesebben.
- Hé turbékoló galambok, lennétek szívesek menekülni? – kérdezte meg ingerülten.
- Nincs rá szükség – mondta Wrath – A Klán háborúzni akar, de most egy ideig el lesznek foglalva, Maryon és a többiek, kirontottak, mert amíg te a foglya voltál annak a……. – morgása melengette a szívemet – üzentem nekik, utánunk jöttek, de persze a Klán tagok is megjelentek. Azt kérték, hogy adjunk ki téged – itt az arca olyan dühössé vált, hogy én is megijedtem tőle – Erre majdnem letéptem a fickó fejét. Olyan sérülést okoztam neki, hogy egy ideig nem lesz képes több ilyen meggondolatlanságot mondani.
- Kár hogy nem láttam – mosolyodtam el.
- Nem! Örülök, hogy nem voltál ott, azt hiszem mindenkit lemészároltam volna, ha meglátom, hogy csak egy valaki is csúnyán néz rád. Főleg azt a dög franciát…
- Tybalt? – húztam fel a szemöldökömet.
- Azt hát – túrt a hajába – Olyan gondolatai voltak rólad… - az állkapcsa akkorát csattant, hogy megijedtem, hogy eltört – Igazad volt, a Klán bántani akar.
- Nem számít! A többiek és te jól vagy? – kérdeztem meg aggódva.
- Most, hogy újra a karjaim között vagy, most már sokkal jobban. Sőt határozottan jól vagyok – mondta – Bár a szám kissé fáj – mondta és huncut mosoly jelent meg az arcán. Csábosan búgva megkérdezte: - Nem adsz rá, gyógyító puszit?

Nem kellett kétszer kérni. Olyan heves gyógyító „puszit kapott”, hogy Mr. Ford hangos fulladozós köhögésbe kezdett.

- Elnézést – vigyorogtam hátra – DE még nagyon-nagyon sokkal jövök neki – biccentettem Wrath felé a fejemmel.
- Hát zavartasd magad a jelenlétemben kérlek! – mondta, és éreztem, hogy ha ember lenne elpirulna.
- Nenay eléggé lehengerlő tud lenni – mondta Wrath és éreztem a hangján, hogy lassan kezd teljesen megnyugodni.
- És van valami ötlet… vagy ebből már biztos harc lesz? – kérdezte Forb bá.

Wrath izmai megfeszültek.

- Nenay kell nekik! De Nenay az enyém. Senki nem kapja meg. Ha valaki akarja őt akkor szembe kell néznie a Wolfokkal és a Darkokkal. DE én jobban félnék attól amit tőlem kap, ha hozzá ér az én szépségemhez. A Klán támadásba lendült, de mi sem vagyunk restek, fel kell készülni minden eshetőségre.
- Hogy érted ezt? – kérdeztem ábrándos hangon, annyira magával ragadott az amit, és ahogyan mondta.
- Úgy szerelmem, hogy a Klánt el kell intézni. VÉGLEG – mondta.

36 fejezet - Nem józan

( A képen Tybalt van)

Ajkaim képtelenek voltak elszakadni az övéitől, pedig Edmund őrült módjára
hadakozott mögöttünk, Wrath karjai erősek voltak. Túl erősek, ahhoz, hogy megrémisszen Edmund örjöngése.

- Hagyjátok már abba! – üvöltött Beth. Ez kijózanított. Idegesen, és bűnbánóan szakadtam el Wrath édes ajkától, és a szemébe néztem. A tekintete, mint mindig, ha rám nézett, gyöngéd volt és megértő.
- Beth – szólt halkan Lujza a háttérből. Nem fordultam meg, nem akartam látni a bátyám fájdalmasan sokat mondó arcát… Még nem, most nem! Wrath egy apró puszit nyomott a számra, majd Bethre nézett a vállam fölött.

Bokán rúgtam, de ő mosolyogva folytatta tovább… Nem szerettem, ha nem tudtam, hogy miket mond másoknak, főleg nem akkor, ha velem kapcsolatosak.

- Ez nem volt szép tőletek – jegyezte meg csendben Lujza, majd Wrathra kacsintott, amit Beth elfordult – Alaposan magadba bolondítottad, szép munka volt! – csapott Wrath bal kezébe, mert a jobb-bal még mindig engem ölelt.

Beth dühösen felmorgott a háttérben. Tudtam, hogy most őt is megbántottam, látnia kellett, hogy fivérem, még mindig túl sokat érez irántam, és nyílván iránta nem érzett ennyit, ha érez valamit egyáltalán…

Wrath lenyűgöző mosolyára grimaszt vágtam, mert eszembe jutott az ujjamon lévő gyűrű. Az ő jele! Fölényesen és nagyképűen vigyorgott le rám. Arcról sütött egy szó az én irányomba: -Enyém!

Nyílván még mindig az az őrült állati ösztön élhet benne, ami minden pasiban. Védeni azt ami az övé… És elégedett volt ha az amit sajátjának vallott, lelkesen csókolgatta, és ámulattal bámulta, a nap minden percében.

- Maryonnak látomása volt – tette hozzá mellékesen.
- Mi? – kerekedett el a szemem.
- Az információcserében benne vagyok, ellenszolgáltatás fejében – mondta vigyorogva.
- Mi? – mondtam döbbenten.
- Én mondok neked valamit, te pedig meghálálod – somolygott.

Jack hangosan nevetett Louval együtt, már ők is mind kint voltak az udvaron. Csak apámék ne jöjjenek ki!

- Jack – morogtam. Ezt biztos ő javasolta neki.
- Ugyan már cicus, nem olyan rossz az az ellenszolgáltatás, igaz Coleen? – kérdezte nevetve Jack. Coleen éppen ekkor bukkant fel, és rohant át a kosárpályán. Meglepetésemre mosolygott.
- Tényleg nem rossz – vetette oda.

Csak én hallottam ki belőle, hogy ebben valami szexuális ígéret volt Jack felé? Nyílván Jack is, mert egyből morogni kezdett, és szemével éhesen követte Coleen minden mozdulatát.

- Szövetkeztetek ellenem? – vettem fel mérgesen, és lerángattam magamról Wrath kezét – Ha te nem mondod meg, majd Lou megmondja – dugtam ki a nyelvemet.
- Rám ne számíts hugi… Sajnos én már fogadtam Jackkel – mondta bűnbánóan kiskutya szemekkel. Dühösen rámeresztettem a szememet.

Remek! Toppantottam egyet! Majd apáék elmondják. Döntöttem el, de amit megfordultam Wrath szomorú arcát pillantottam meg, és a megacélozott AC/DC-s és Nivánás szívem egyből meglágyult. Lebiggyesztette az alsó ajkát, és az én arcom is egyből fájdalmas lett, tudtam, hogy győzött… MEGINT!

- Légy szíves…. Ígérem jó lesz – fogta meg a kezemet
Felnyögtem…

- Oké. Ez van – morogtam magamnak, és hagytam, hogy Wrath magával rángasson.


Rábandzsítottam, amikor vidáman nekidőlt az egyik fának. Nem titkoltam, hogy most kicsit bepöccentem rá.

- Szóval, mi az a nagy dolog? – morogtam.
- Ára van…
- Hülye Jack…. Elkapom és akkor úgy de úgy……….. – dühöngtem, és belerúgtam egy kavicsba. Az felpörgött a levegőben, és olyan erővel vágódott neki egy fának, hogy a kérge is leszakadt. Bólogatott, de ajkáról nem tűnt el a hamis mosoly.
- Nos érdekel az alku? – kérdezte.
- Mond! – adtam fel, és a földre huppantam bele a hóba.
- Előleg – makacskodott.
- Az az előleg, hogy most rögtön nem váglak neki egy fának… megfelel? – kérdeztem. Utálom ha zsarolnak.

Wrath megint kiválóan elvolt…

Mellém lépett, és leguggolt, így egy szintbe került az arcunk.

- Szerencsénk van, Maryon látta a Klán szándékait, és nem szerepelt köztük semmilyen ártó, vagy bántó szándék, egyikük sem akar bántani téged. Ergo nincs szükség Victor tervére – mondta megkönnyebbülten – kicsit kiakadt mondjuk, de szerintem kiheveri.

- Wrath, a Klánban nem lehet megbízni, ők olyanok… szóval, mióta csak élek vadásznak rám és családomra, nem éppen ők azok akik hirtelen megváltoznak, és… - ideges lettem a gyomrom görcsbe rándult, a félelem kezdett elhatalmasodni rajtam.

- Kincsem – simította meg az arcomat – nem kell tőlük félned – mondta és megsimogatta a hajamat.

- De! – suttogtam, és a szemembe könnyek tődültek, agyamat emlékek lepték el.

- Css – mondta, és ajkát enyémre szorította, kétségbe esetten viszonoztam, mert vágytam védelmező erejére, karjának biztonságára, testének melegére. Szükségem van rá – Nenay – nyögött fel, és még vadabbul csókolt vissza.

A fának vetettem a hátamat, és hátába kapaszkodtam.
Eldőltünk a hóban, de ajkai egyből csitultak. Bár éreztem ez hatalmas erőfeszítést jelent számára, mostanában gyakran elöntötte őt a szenvedély, és ilyenkor kiszabadult a fenevad a ketrecből… Ám bármily fura, ha én is elsodródtam vele, ő azonnal kontrolálta magát.

A telefonom kiváló pillanatban üvöltött föl. A félelmetes ordítás és gitár szóló jelezte, hogy még sem vagyok olyan őrült nyálgép, mint gondoltam. Wrath továbbra is csókolt, de én a telefonomért nyúltam. A kijelzőre pillantva a szívem túl nagyot dobbantam. Wrath is abba hagyta a csókolást.

A szájába sikítottam.

- Mi a… ? – döbbent meg de én azonnal eltoltam magamtól és felvettem a telefont.
- Na a mi a szituáció tökmag? – kérdezte meg a mély rekedtes hang.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Mr. Ford bácsi – kiabáltam.
- Talált szépségem – mondta a rekedtes hang.
- Ford bácsi, hogy-hogy? – mondtam döbbentem. Arcomba az izgalomtól vérszökött, és el is felejtkeztem Wrathról.
- Gondoltam felhívom az én kis tündérkémet, mielőtt betoppanok a lakásukba! – mondta nevetve.
- Idejön? – visítottam fel, mint a kismalac, és ugrálni kezdtem.
- Látom, még mindig nagy hatással vagyok rád – mondta Ford bácsi, majd halkan hozzá tette – Ugye még szingli vagy?
- Öhm… - Wrathra néztem – Hát már nem annyira – mondtam, és a lábujjamat kezdtem el vizsgálni.
- Szégyen és gyalázat! Beálltál a sorba – sopánkodott Ford bácsi.
- Az nem úgy van ám! – mondtam mentegetőzve.
- Van pasid? – kérdezte.
- Van – morogtam.
- És… az már volt? – kérdezte meg Ford bácsi.
- DEHOGY IS! FÚJ! – mondtam szinte kiabálva.
- Helyes – recsegett meg a vonal.
- És mikorra jön? Tudja elfoglaltak vagyunk mostanában, sok a gond itt – motyogtam.
- Azért megyek, hogy megoldjak mindent – mondta Ford bácsi, majd hallottam, ahogy a motor felbőg a vonalon keresztül.
- Hát izé – motyogtam.
- Nincs semmi választásod – mondta nyugodt hangon.
- Hát köszönöm – mondtam gúnyosan.
- Nyugalom, csak szólj apádéknak, hogy egy óra és ott vagyok – mondta Ford bá’ majd megszűnt a vétel.


Wrath kérdő tekintete kissé bosszantó volt.

- Ki az a Mr. Ford bácsi? – kérdezte meg.
- Öhm… Egy régi barátom – mondtam, majd elnéztem a feje fölött.
- Hány éves? – tette csípőre a kezét.
- Közöd? – vontam fel a szemöldökömet.
- Sok – vágta rá mérgesen.
- Nem hinném – mondtam fitymálva, majd kikerültem őt.
- Héj – kapott utánam.
- Mi van? – morogtam, és kitéptem a kezemből a kezét.
- Kérdeztem valamit… - mondta fájdalmas arccal.
- Én meg válaszoltam – mondtam, majd nem néztem rá.
- Nenay – mondta csöndben.
- Elegem van! – mondtam dühösen – Elegem van ebből a hülye szövegből, elegem van, abból, hogy mindenki az én javamat akarja, meg, hogy holmi vak jövőbelátásnak hisztek. Elegem van Edmundból, aki folyton nyavalyog! És Coleenből, aki nem győzi elégszer közölni velem, milyen kis ócskaság vagyok. És elegem van belőled!!!!!!!!!!!! – kiabáltam rá - Úgy kezelsz, mintha a tulajdonod lennék, hát közlöm nem vagyok az – ordítottam.
- Én… - mondta elhűlve.
- Nincs te! Nem tartozom elszámolással a dolgaimról érted? – mondtam, majd a nagyot dobbantottam a lábammal.
- Nem akartalak… - nagyot nyelt – kellemetlen helyzetbe hozni – motyogta csöndben.
- Pedig megtetted! – mordultam rá.
- Jobb ha én… - mondta lesütött szemekkel, arca annyi fájdalmat tükrözött, hogy a szívem sajdult belé.
- Istenem! Ne haragudj! – suttogtam, felé akartam nyúlni, de elfutott, eltűnt…

Elszúrtam. Naná, hogy megcsináltam!

- Wrath – kiabáltam és futni kezdtem utána teljes erőmből – Wrath… Kérlek – kiabáltam kétségbe esetten, miközben rohangáltam.
- Kérlek… - suttogtam.

De nem jött válasz! Istenem, miket vágtam ott hirtelen a fejéhez… Pedig csak ideges voltam. Ó ne! Wrath, ne ne ne nenenenenenenenenenenenenenenenene!

- Wrath, szerelmem – suttogtam csöndben, majdnem összecsuklottam a hirtelen jött ütéstől ami a szívemet érte.
- Hol vagy? – mondtam magam elé – miközben egy fának dőlve csúsztam vissza a hóba.
Ekkor hirtelen egy kárörvendő kacajra lettem figyelmes.

- Ni csak, ni csak… Csak nem a mi kis vámpír hercegnőnk? – mondta nevetve egy vámpír.
Ott állt magas volt, izmos, hosszú, szőke, göndör haja volt. A szeme pedig fekete. Feket köpeny volt rajta alatta azonban piros bőr ruha.

Azonnal felpattantam. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, miközben igyekeztem nyugodt lenni.

- Haha… Nenay – nevetett fel – és hangja gúnyos volt.
- Ki… ki vagy? – kérdeztem. Bár tudtam a választ.
- Tybalt – mondta majd meghajolt.
- Klán – mordultam föl.
- Talált – termett mögöttem, és rántott magához hátulról, és a fülembe kacagott. Hasba könyököltem.
Felnevetett és elkapta a hajamat, megrántotta, és a nyakamat az ajkához emelte.

- ERESZD EL – hallottam egy morgást. Wrath ugrott le az egyik faágról.
- Érdekes kis műsor lesz – mosolygott Tybalt, majd csak egy szúrást érzetem, és fájdalmat…

35 fejezet - Edmund

A nappaliban ültem Maryon mellett. Ő az apró kis kezecskéivel valami bonyolult virágot hajtogatott egy papírlapból. Figyeltem ahogy az ujjai elképesztő tempóban formázzák meg a papírt. Coleen váltogatta a csatornákat a TV-n. Jack pedig kint bunyózott Iannal. Nem bírtam ezt a feszültséget, fölálltam és kisétáltam az udvarra. Leültem a hintámba, és löködni kezdtem magamat.

- Nenay – hallottam meg Edmund hangját. Mögöttem állt, a tekintetét az enyémbe fúrta.
- Edmund – suttogtam, és megfordultam a hintában.
- Hugi – a szavakat úgy ejtette ki, hogy az emlékek milliói rohamoztak meg.
- Nagy tesó – mosolyodtam el, de nem mertem közelebb menni, féltem, hogy Edmundban, még mindig dúlnak azok a fura érzések, amikről anno Wrath mesélt nekem.
- Annyira sajnálom – lépett tétován közelebb.
- Nem kell – mondtam, és a szememből kigördült egy könnycsepp.
- De igen, Nenay, én… - de a hangja elhalt.
- Ed – suttogtam, és a kezem tétován nyúlt felé, de nem jött közelebb.
- Mi, már, többé nem lehetünk úgy – mondta, majd súlyos kezével végig simított fekete haján.
- Miről beszélsz? – pattantam föl a hintából, és értetlenség vegyült a fájdalommal a bensőmben.
- Arya én a bátyád vagyok, és az utóbbi időben sajnos inkább úgy viselkedtem, mintha nem a bátyád, hanem valaki más lennék – mondta majd hátra lépett egyet – Sokat jelent nekem, hogy Beth megjelent, és ezt a zűrzavart amit okoztál helyre hozta.

Fájdalom kúszott végig a testemben, nem akartam a saját testvéremnek szenvedést, vagy kínt okozni, szeretni és védeni akartam, nem pedig bántani, akármit is érez.

- Sajnálom – mondtam, majd léptem egyet felé.
- Arya… Már nem az én karjaim jelentik a világot, ezt te is tudod, már nem én vagyok a menedék, amire vágysz! Ezt is tudod – mondta, majd fájón elmosolyodott.
- De a testvéred vagyok! – mondtam, és érthetetlen düh uralta a tetteimet.
- Már egy ideje, máshogy gondoltam rád – mondta nagyokat nyelve.
- Felejtsük el. Most már itt van neked Beth – mondtam, és a könnyek egymás után kóboroltak az arcomon.
- Nem! Beth jó és kedves, de nem tudom, hogy lesz e ebből még valami… - mondta, majd rám nézett.
- Edmund – mondtam, és sóvárogva utána megszaporáztam a lépéseimet.

Elhátrált, és elfordult, háttal állva nekem folytatta a beszédét.

- Amit én tettem az megbocsáthatatlan, és amit elkövettem ellened az is, Wrath nagyon jó hozzám, hogy ezek után is a közeledben mert hagyni. Nem bírtam volna ki, ha távol kell lennem tőled, amikor már 17 éve te vagy az életem. Minden egyes nap, minden perce miattad volt jó, szép, és élet. Most pedig választás elé sodort téged az élet, és te… Te nem engem akarsz. Persze ez így helyes, felnősz, elmész otthonról, és új család vár. Egy másik kar – éreztem, hogy összeszorított állkapcsa tiltakozik az erősebb szorítás ellen.

- Ezt nem jól látod Ed – mondtam, de megpördült, és a tekintete gyilkos haraggal volt teli.
- Azt hiszem nem vagy tudatában annak amit mondok neked, kicsi Nenay – mondta, majd gyöngéden elmosolyodott.
- Te nem vagy tudatában annak, hogy én megakarlak ölelni, és elfelejteni ezt az egész szamárságot! – csattantam fel, a kelleténél hangosabban.

Az arcán a döbbenet és az áhítat váltották egymást és olvadtak eggyé. Végül vívódva felemelte a kezét és védekezően a válla fölé emelte.

- Kérlek ne tedd. Nem akarom érezni, hogy a puha, meleg tested, hozzám ér. Nincs szükségem további szenvedésre. Bár megérdemlem, ez nem vitatható… Beth majd meggyógyít, ha még meglehet gyógyítani ilyen kaliberű lelki sérülést – mondta majd, óvatosan rám mosolyogott – Jó kezekben leszel, Wrath majd helyettem is megölel, és majd megcsókol és vigyázza az álmod, majd simogat amikor te sem vagy tudatában – mondta és nem lehetett kihallani a szavaiból a vágyódást.

- Csak egy ölelést… Kérlek – suttogtam.

- Ne adj okot… Okot, hogy mesékkel ringassam magam, sötét, gyerekes illúziókba.

- De… - dadogtam.

- Csss! Hadd nézzelek még egy kicsit. Apró hugocskám… - mondta, és tudtam, hogyha tudna akkor sírna.

- Ne fog fájni – mondtam és megöleltem kérése ellenére, szorosan hozzá simultam, és erősen szorítottam magamhoz. Ő lecövekelve állt, zihálva vette a levegőt, majd morogni kezdett.


- Nenay – szólalt meg Wrath – Engedd el, ha jót akarsz neki – motyogta gyilkos indulattal.
- Nem . mondtam, és a fejemet, úgy, mint rég mellkasába fúrtam.
- Arya – lihegte Ed… - Nem bírom Wrath – mondta kétségbe esetten.

És aztán megtörtént, Wrath kirántott Ed kezei közül, aki kétségbe esetten akart utánam kapni, és magához rántani, a szemében beteges rajongás tükröződött. Megijedtem, olyan volt hirtelen, mint egy mániákus őrült. Beth ekkor jelent meg. A haja copfba volt, melegítő volt rajta, és villámgyorsan vetette közénk magát, és Edmund mellkasára tette a kezét, és megnyugtató szavakat suttogott neki, míg a szeméből el nem tűnt az őrült fény.

Félve simultam Wrathoz, de amint felnéztem az arcába, már tőlem is elakartam menekülni, gyilkos indulat volt az arcán, olyan ősi harag, amelyet én képtelen lettem volna táplálni, olyan ösztön volt, ami azt mondta neki, hogy ez a lány tiéd, nem lehet másé, ne hagyd, hogy másé legyen. Furcsán volt megnyugtató, és rémisztő a kettős érzés, Wrath hirtelen rám nézett, majd tekintete lágyan izzani kezdett, amely fekete volt, mint az éj.

- Csókolj meg – kérte csöndben. Nem tudtam nemet mondani. Ágaskodtam, és ajkamat az ajkára szorítottam. Bár hallottam Edmund fájdalmas üvöltést. De tudtam, hogy tudnia kell. Igaza volt, én már máshoz tartozom. Én és Wrath összetartozunk.

34 fejezet - Csupa szerelem

( A fejezetben többször idézem mesit, ő sokat segített nekem, mint mindig, ő az én nagy pártfogóm. Köszönöm ezúttal is neki, hogy megint kihúzott az alkotói válságból)


Arra ébredtem, hogy valaki lepkeszárny finomsággal simogatja a hátam. Nem akartam elárulni, hogy ébren vagyok, így hunyorogva néztem körül. Még hajnal lehetett, mivel a szobában koromsötét uralkodott. Az ablakon sem szűrődött be semmilyen jellegű fény, így már biztos voltam az időbeli tájékozottságomban.

Hátra néztem, és végig simítottam az arcán. Becsukta a szemét majd halkan megszólalt.

- Ne gyere el velünk… Kérlek… Nenay….! – suttogta, és láttam az arcán a fájdalmat.
- Ez az én, és nem a ti harcotok – mondtam, majd levettem az arcáról a kezemet, és a hátamra fordultam.
- Állj! Tisztázzunk valamit! – mondta, majd hirtelen felrántott magára, pont úgy, hogy én hason feküdtem rajta.
- Mit? – hebegtem.
- Nos, először is. Most már nincs olyan, hogy te – itt rám mutatott – és olyan sincs, hogy én – aztán magára – Csak olyan létezik – feljebb csúszott az ágyon - , hogy mi!

A testem megremegett, miközben mélyen belenéztem a szemébe. Arca fájdalomban úszott és volt egy belső késztetésem, arra, hogy megnyugtassam. A szavai boldogsággal töltötték meg, elkínzott szívemet, és a szememet mosolygósan legeltettem az arcán. A szemem a nyakára siklott és a szívem hangosan kezdett el verni a bordáim között, ahogy megpillantottam a nyakán a tegnap esti kérésének nyomát…

- Nos én már megjelöltelek – mondta, miközben az ujjamat végig húztam a „jelen”.
A tekintete átható volt, és a szívembe fájdalom mart. Láttam, hogy nézz rám, tudtam, hogy azt akarja, hogy az övé legyek… Csakis kizárólag az ő tulajdona…

Nem mondhatom, hogy nekem lett volna valami nagy ellenvetésem, de azért mégis igyekeztem, nem állandóan vele lenni. De ez nem ment, ha nem volt velem, akkor a világ zűrös és kusza lett… Így viszont meg, túlságosan is édes…

- Igen – suttogta és az ajkához húzott, majd szinte az ajkamba suttogta – Csak kérned kell, és hordhatod az én jelemet… - mondta.

Megállt bennem az ütő. A szívem gyorsabban vert, és a hidegség vett körül. Ugye nem?! Ugye?!

- Mi… milyen… jel? – habogtam.

Lassan kibújt alólam, és felállított, majd letérdelt elém.

Jaj ne!

- Istenem! Wrath azonnal állj onnan fel! Csak azért mert ma… - de megszakította a szóáradatomat azzal, hogy a zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy ékszerdobozt.
- Nenay Wolf – kezdet ünnepélyesen.
- Wrath – mondtam elkínzottan, miközben visszahuppantam az ágyra, mert a lábaim nem bírtak megtartani.
- Nyugalom, tudom, hogy nem jönnél hozzám egy hónap után – vigyorodott el – ezt tekintsd „ ugye egyszer majd hozzám jössz, ha megkérlek”gyűrűnek – mondta majd felpattintotta az ékszeres doboz tetejét.
- Ez – suttogtam, amikor megláttam. A gyűrű gyönyörű fehér arany volt és közepén egy kékkő volt, aminek a belsejébe egy W- betű volt kivehető.

Beharapta az alsó ajkát. Csak néztem őt! Tökéletes volt, mint egy álom. És a legszebb az egészben az volt, hogy nem tudtam, hogy mit válaszoljak a kérdésére. Mert ilyen az én debil és felháborító agyam. A jó dolgokat taszítja magától… Mi van, ha egyszer már ő is… emlék lesz Vagy az amit most érzek iránta. Eltűnik, mint ahogy a köd is… Nem akartam… Belegondolni is fájt… de mi van akkor Ha az a bizonyos "örökre" nem is tart addig, míg mi hisszük…

Szerettem volna neki elmondani, hogy nincsen senki akit nála jobban tudnék most szeretni, hogy sose éreztem még ezt mint most. Hogy nem csábított egy tekintet sem ennyire mint az övé most. De a most rányomta mindenre keserű bélyegét. Minden csakis a mostról szólt…

- Nem tetszik? – kérdezte, és láttam, hogy ez fáj neki…
- De… - mondta és hirtelen megértettem… Ő már tudta a választ. Ő akart ennyi idő után is.

- Kicsim, ha ez gyors neked… - kezdte de megállítottam, az arca rémült volt, piros ajka reszketett a tenyeremben, miközben befogtam a száját.

- Szeretlek… ez nehéz, mert nincs olyan dolog ami az ellen szólna, hogy mi örökké mi legyünk… Csak tudod itt a Klán, és én félek. Félek a jövőtől az új dolgoktól. És attól is félek – nagy levegőt vettem – amit most érzek.

A szeme ellágyult.

- Mitől félsz? – kérdezte.
- Tőled… Attól, hogy mindig rád gondolok, hogy nincsen egy olyan pillanat amikor ne jutna eszembe, az hogy megcsókolsz vagy átölelsz… Nem is ismerlek… És már… - most ő állított meg.

- Gyors voltam, és nem voltam tekintettel rád… igazán sajnálom – kezdte.

- Kérlek ne Wrath… Olyan sokat jelent ez nekem, még ha félek is… Nekem kellesz… Öhm – elpirultam – szükségem van rád… de én nem tudom megígérni neked, hogy egy évszázad múlva is így lesz – suttogtam, és majdnem elbőgtem magam. Hogy lehetek ilyen marha? Ilyen csökönyös hülye szamár! Ha most elhagy megérdemlem.

- Hé! SSSSSSSSSSS! – mondta, majd apró puszikat nyomott az arcomra – Gyáva kukac – mosolyodott el – Ilyenkor már nem vagy vagány? – kérdezte, majd megölelt oltalmazóan.

- Nem – hüppögtem.

- Nenay, én nem azt mondtam, hogy… - de megállítottam.

- Arról van szó, hogy teljesen kifordultam magamból. Mi lett az egykori rockker lánnyal? Már nem is ismerek magamra Tudod milyen rég hallgattam már Nirvánát vagy Papa Roach? Bele gondolni is félek, ehelyett csak arra tudok gondolni, hogy mikor látlak újra..És félek, hogy vagyok akkor idióta, és elhagysz…

- Bolond – mosolyodott el, majd megcsókolt egyszer, kétszer, százszor – Nincs olyan dolog amit ne imádnék benned, tudom, hogy zakkant vagy, de valamitől kell, hogy izgalmas legyen az élet… Plusz, tudom, mióta nem hallgatsz Nirvánát… Már éppen itt volt az ideje, hogy én legyek az első a ranglistádon – vigyorgott.

- Ez nem fair …. A Nirváná dühös lesz! – motyogta a mellkasába.

- Majd elintézem vele, tudod, mint férfi a rock cd-vel – mosolyogott.

- Lehet, hogy mondjak egy igent, de mégsem vesszük úgy? – kérdeztem félénken.

- Na add a kezed – mondta vigyorogva – Nos?

- Nah jó, egyszer talán igen! – nyögtem és nagy szenvedő fejet vágtam hozzá.

- Helyes – mosolygott, és a gyűrűt felhúzta az ujjamra.

- Jelet jelért – mosolyogtam.

- Az én jelem szexibb – mondta, majd végig húzta a „ jelén „ az ujját, de kegyetlenül szexin…

- Ez van… - mosolyogtam. És vártam, a mai nap további izéit… Vuá.

33 fejezet - A haditerv

Nem aludtam nyugodtan, folyton dobáltam magamat egyik oldalról, a másikra. Azt hiszen a hideg veríték is kivert, mert vacogtam, és egyre szaporábban vettem a levegőt. Láttam magam előtt Edmund gonddal telt arcát, és ahogy megjelenik a Klán. Ahogy a sok fekete csuklya mögül a vörös szempárok egységesen rám szegeződnek, és anyám sikolyát is hallottam. Egy pillanat alatt felültem az ágyban, és zakatoló szívemhez kaptam.

- Jól vagy? – hallottam Wrath aggódó hangját. Megráztam a fejemet, hogy a rémképektől torzított gondolataim kitisztuljanak.
- Nem tudom – mondtam szaggatottan, miközben a hidegtől összerándultam.

Wrath súlyos kezét a homlokomra tette.

- Tűz forró vagy! Szólok Reid-nek, szoktál beteg lenni? Mármint, egy vámpír… - habozott és féltett. Megráztam a fejemet, és a mellkasát átölelve, visszadőltem vele az ágyra.
- Nem kell, jól vagyok, csak rosszat álmodtam, ez minden! – mormoltam bele megfeszült felsőtestébe.

A kezével magához szorított és erősen tartott maga mellett. Majd az állam alá tette Mr. Morcos-t.

- Nem szeretem ha rosszat álmodsz – motyogta a hajamba.
- Ezek nem a te álmaid – mondtam, majd méltatlankodva, ránéztem. A tekintete már nagyon sötét volt. Miattam kínozza magát ennyire?
A keze megmozdult. Rég nem dobogó szívéhez húzta a kezemet, és rárakta. Majd ujjaival szórakozottan játszott a kezemen.

- Tudod, valahogy olyan, mintha mégis az én álmaim lennének. Persze ezt te nem értheted – mondta, de a hangjából kihallottam a keserűséget.
- Akkor mondd el, hogy megértsem – mondtam, és tekintetemben őszinte kíváncsisággal néztem rá. Az arca sápadt volt, a szemöldöke mesteri vonalú, a pillantása lágy és gyöngéd, a haja pedig selymes és jó illatú. Nehéz volt elképzelni, hogy valaha is féltem vagy irtóztam tőle.

Felsóhajtott, és megérzetem édes leheletét. Közelebb csúsztam az ajkához, majd figyelmesen néztem tovább a szemébe.

- Látom nem adod fel – mondta, majd elfordította rólam a tekintetét, de az ujjainkat összefűzte, és kinézett az ablakon. A hold besütött megvilágította sápadt mesteri arcát.

- Kérlek – suttogtam neki – Mesélj nekem – mondtam, majd a fejemet olyan szögben tartottam, hogy mindent lássak az arcából.

- Tudod, én… - kezdte de hangja elakadt. Olyan volt mintha nem találná a szavakat, vagy zavarban lenne, majd a kezünkre nézett, és alig érezhetően megszorította a kezemet.

- Nekem elmondhatod – mondtam majd visszaszorítottam a kezét.

- Régen éreztem már magam ilyen… természetesnek…jónak…boldognak… - mondta halkan – Egyszerűen amikor veled vagyok akkor nem Wrath Dark vagyok, hanem Wrath Lightning…

- Lightning volt az eredeti neved? – kérdeztem, de továbbra sem nézett rám.

- Ühüm. Tudod, amíg nem ismertelek, tipikusan olyan lehettem, mint egy lutsa, önsajnáló kandúr… Aztán amikor már úgy gondoltam, hogy az életem soha nem lesz már olyan, mint régen, egyszer csak jöttél te. Egy kiszámíthatatlan kislány… és teljesen elvetted az öreg kandúr eszét – mosolyodott el a saját hasonlatát – A világ megszűnt olyannak lenni, mint volt, nem volt több keserűség, nem voltak unalmas percek, egyszerűen fényt és színeket hoztál sötétségbe, és rajtad keresztül, újra tudtam élni… - keserűen felnevetett – Rémesen hangzik mi?

- Nem – mondtam áhítatosan, és megsimogattam az arcát, lassan felém fordította a fejét.

- Elképzelni, hogy van valami, amitől te félsz, vagy rosszul érzed magad, számomra elviselhetetlen – az arca megrándult a fájdalomtól. Szenvedett, mert nézte ahogy rosszat álmodok. Istenem vajon akkor mit érzett, amikor sírtam, vagy amikor Ed megütött?

A tekintete ellágyult, és halványan izzani kezdett.

- Szeretem, ha így nézel rám – mondta rekedten.
- Hogy nézek rád? – az én hangom, is rekedt volt.
- Úgy nézel rám, hogy az az érzésem, mintha imádnál, ennek sincs semmi értelme – mondta majd elfordította fejét.
- Pedig igaz – suttogtam. És a feje abban a pillanatban felém fordult.
Mohón bámult, és magához szorítva felnyögött.

- Ha tudnád, hogy mennyire szeretlek – mondta elgyötörten.
- Én meg nem szeretlek, hanem imádlak – mondtam vigyorogva és apró puszikat nyomtam a nyakára. Felmorogott az én kandúrom, és a mellkasára vont.
- Aludj szerelmem, aludj. Vigyázok rád! – mondta és én hittem neki.


Reggel azonban egyedül ébredtem. A nap nem sütött, a felhők túlságosa is vastag és áthatolhatatlan réteget képeztek előtte. Már megszoktam, hogy New Sunnyban sose lehet, egy rendes kis napos időt kifogni. Nem mintha zavarna. Az viszont igen is bántott, hogy nem találtam sehol Wrath-ot. Csak Mr. Morcos vicsorgott rám reggel.

Lentről viszont morajok hallatszottak fel. Nem késlekedtem, gyorsan felöltöztem és beágyaztam. Majd lesiettem a többiekhez. Apa éppen Victorral és Louval, valamint Jackkel társalgott. Bill magába zuhanva bámulta az aznapi újságot. Reid és Maryon nagyon halkan konzultáltak valamin. Arnold, Floretének és anyának segített, megtisztítani a titánium kardokat, tőröket. Ian egy térkép felett görnyedt Lujzával és valamint nagyon mutogatott. Wrath pedig mellettük állt, és figyelmesen hallgatta Ian alig halható szavait. Coleen pedig az ablakon bámult ki. Azonban a bátyám és Beth nem voltak sehol. A szívemben a kezdeti rémületet a nyugodt zsibbadás vette át. Talán Edmund végleg lemond rólam, és új életet kezd. Nagyon jó volt ebbe az illúzióba ringatni magamat.
- Nenay – szólalt meg Victor anélkül, hogy felém nézett volna – Ide jönnél egy pillanatra?
Gyorsan melléjük léptem. Apám rám mosolyogott de a szemei képtelenek voltak becsapni. Félt.

- Igen Victor? – kérdeztem.

Victor a kezében tartott egy valamit. Fogalmam se volt róla, hogy az mi…

- Ez itt egy adóvevő – mondta – Ezzel tudunk majd veled kapcsolatban maradni.
- És miért is kell ez nekem? – vettem el tőle, a miniatűr izét.
- Mert ha te leszel a csali, kapcsolatban kell lenned velünk, többiekkel – mondta azzal, elégedetten elmosolyodott. Nem volt kifogásom az ellen, hogy csali legyek, de valaki hangosan felszisszent. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam Wrath az. Nehéz teher lett hirtelen a kezemben tartott aprócska adóvevő. Olyan volt, mintha két szív és két lélek is lakna benne, az enyém és Wrathé. Ha fájdalmat okoztam neki, azt az egyik szívem máris jelezte a másiknak.
- Szóval elmondjam a tervet – kérdezte izgatottan Victor és összedörzsölte a kezét. Maryon szélesen elmosolyodott látva szerelme lelkesedését, és olyan” el van a gyerek ha játszik” pillantást vetette rá.

A két család Victorra figyelt. Wrath pedig mellém sétált, légies mozgásával, és magához szorított.

- Szóval. Elmegyünk az erdő keleti részére. Ami éppen eléggé távol van New Sunnytól, hogy ne ártsunk az ott élő embereknek. Mivel vihar lesz, ezért a verekedés is megoldható. Mivel Maryon szerint tárgyalni jönnek, könnyen meglehet, hogy az egésznek békés kivitele lesz, de erre nem vehetünk mérget, ezért gyorsan elkészítettem, a legmegfelelőbb hadi tervet.

Elmosolyodtam a lelkesedésén, Wrath pedig valami olyasmit mormolt a nyakamba, hogy „ Nah halljuk a két órás kis előadást!” Könyökömmel, óvatosan hasba böktem, mire a nyakamba kuncogott.

- Nenay te egyedül mész majd a főcsapáson. Mögötted pedig majd én megyek, mivel engem ismernek, és ha tárgyalni kell hozzám vagy Reidhez fordulnak. Reid majd előtted megy. Ha közlik, hogy békés szándékkal jöttek, akkor te vissz futsz egy mellék ösvényen a családodhoz. Ekkor vesszük igénybe az adóvevőt. Wrath és Maryon megpróbálnak majd a Klán mögé kerülni, ellentétesen a szélirányával. Maryon folyton figyelni fogja a jövődet, Wrath pedig a gondolatban tartja velünk a kommunikációt. Az adó-vevő másik része nála lesz. Florete és Arnold meg Ian, itt lesznek, az erdő hataránál, és őrzik, nehogy valamelyik Klán tag elinduljon a város felé. Jack, Coleen valamint Lujza és Beth a fákon lesznek, hogyha jelet adok, akkor leugorjanak és minket erősítsenek. A tervem kikezdhetetlen és bomba biztos – mondta elégedetten Victor és rám majd szerelmére vigyorgott. Maryon könnyen a karjai közé szökkent és apró csókot adott Victor ajkára. A terv számomra is tökéletes volt. Apa aki szintén nagy katonai múlttal rendelkezett tökéletesen egyet értett vele, és elismerte a terve tökéletességét.
Aznap kétszer el is próbáltuk az adott helyszínen a gyakorlatot, és mind a kétszer tökéletes időt futottunk le.
Némi félelem ugyan még maradt bennem de már valóban kevés volt és eltörpült a remény hatalmas édessége mellette. Úgy gondoltam, jó kedvemet megosztom Ruperttel és fel is hívtam őt. A telefonja kicsöngött ő azonban nem vette fel. Megrántottam a vállamat, aztán nekiláttam becsomagolni a maradék karácsonyi ajándékokat. Mondhatni, szörnyen néztek ki becsomagolva, de azért a szándék a fontos nem? A nap folyamán egyszer láttam Bethet aki boldogan mosolyogva ment el, mellettem, sejtettem, hogy öröme oka bátyám Edmund. Viszont Bill összezuhant. Sejtettem, hogy nem lehet, minden teljes. Láttam, ahogy Bethre nézett és most tudtam, hogy részben én okoztam fájdalmat neki… Jaj, sehogy se jó mindez!

Este hamar elindultam lefeküdni, még kinéztem egyszer az ablakon, aztán bemásztam az ágyamba. Két három óra múlva mellém csúszott Wrath is. Lábamat a lábai közé csúsztattam, és mosolyogva fúrtam a fejem a mellkasába.

A keze eltűnt a pizsoma felsőm alatt, és óvatosan cirógatta a hátamat.
- Megőrjítesz – morogta rekedten, mikor halkan újra nyögdécseltem a kezéhez bújva. Jó érzés volt, ahogy érzetem, hogy nagyon akar engem. Vigyorogtam egyet, és beleharaptam óvatosan a nyakába.

- Kiakarod szívni a nyakam? – nevetett fel.
- Szeretnéd? – suttogtam álmosan a fülébe.
- El sem tudod hinni, hogy mennyire – mondta. Én készségesen teljesítettem a kívánságát, majd elnyomott az álom.

32 fejezet - Egy békés este... Vajon lesz még ilyen?

Wrathoz bújtam, miközben a szavai újra és újra ismétlődtek a fejemben. Megrázkódtam, miközben a takaró alatt még jobban hozzá simultam.

- Tudod nem éppen ez a legjobb pillanat, de jobb ha most megtudod. Edmundnak olyan vagy, mint… nos mint mondjuk neked Mr. Morcos – és az orrom alá dugta a plüss kutyusomat, amely mindig olyan vicsorgó ábrázata volt – Mint ahogy te nem tudsz nélküle, aludni, úgy ő sem tud létezni nélküled! – itt vicsorgott, láthatólag bosszantotta a dolog, és erős karja megfeszült a derekamon. Mindez egy másod perc műve volt – Szóval kellesz neki, de nem úgy és nem annyira, mint nekem – nyomatékosította a szavait azzal, hogy már szinte magához préselt.

Megfordultam és így szembe kerültünk egymással, engem figyelt, miközben az arca nyugodt volt, de a szemén látszott, hogy ideges, és bosszantja valami.

- Láttam pár apró dolgot a fejében, hogy szerinte meseszép vagy, ami nem mellékesen igaz, és hogy te vagy a gyöngédség és a bájos tündöklés… - mondta áhítatosan, mintha csak a saját gondolatait osztaná meg velem.

Óvatosan feljebb csúsztam az ágyon és ajkamat az övére szorítottam.

- Mióta… - kérdeztem meg remegve.
- Már egy tartalmas ideje. Ne érts félre, nem tudom elmondani az érzéseit, mert eléggé bonyolultak, olyan mint az ovis szerelem összekötve a legmélyebb ragaszkodással… - mondta majd, hallottam, ahogy a hangja megremeg – Különös…

Ajakai mohók lettek, és vadul becézgették fáradt és remegő ajkaimat. Rám feküdt és a matrachoz szegezett.

- Amikor meglátott minket… Akkor? Akkor mi történt? – kérdeztem meg a legnagyobb félelmemet. Az Ő csodás arca rémült barázdák színhelye lett.
- Düh… Olyan, mint amit én érzek akkor amikor bánt téged – suttogta megvetéssel a sötétbe.

Leszorította a kezemet a két oldalamra, miközben továbbra is vadul játszadozott az ő szája az enyémmel. Kéjes, mély, rekedt sóhaj hagyta el a torkát mire minden porcikám bizseregni kezdett.

- Ne utáld őt… - kértem halkan.
- Nem utálom, csak … - morogta, majd az ölébe vont, és az arcomat kezdte el simogatni. Csak úgy dörzsöltem magam a finom tenyeréhez, és ajkamat is doromboló hangok hagyták el.

- Szeretlek – sóhajtottam fel, az ajkába. Mire ledermedt, és gyönyörű szemeit kinyitotta, és engem pásztázott vele. Lassan lefordult rólam, és szomorkásan elmosolyodott.

- Nem állt szándékomban letámadni téged – mondta lágyan, és kisimított egy tincset az arcomból. A keze nyomán felforrósodott a bőröm.

- Engem nem zavar – suttogtam buján, és hozzá simultam. Halk kuncogása elűzte a keserves kínokat, és örömöt csempészett fáradt, fagyos szívembe.

- Butus kis tigris – mondta, majd játékosan megpöckölte az orrom hegyét.

- Sajnálom, hogy megütöttelek – bukott ki hirtelen belőlem, az igazság, amelyet eddig nem osztottam meg szívem szerelmével.

- Nem fáj az annyira, mint amennyire te gondolod –mormolta mosolyogva, és csábítóan közelebb húzódott hozzám.

Durcásan ránéztem, és kidugtam a nyelvemet. Felháborító! Meglepődtem a reakción. Lassan és engem kínozva, csókolt, szó szerint nyammogott az ajkamon és nyelvemen.

- De tudd, hogy bármi lesz is, a bátyád szeret, és most már nem akar közénk állni, eddig akart, de most már látta a fejemben, hogy elmondtad nekem, hogy szeretsz, és nem tartja valószínűnek, hogy ezek után mekockáztassa, hogy fájdalmat – megállt és helyesbített – ennél is több keserűséget okozzon neked.

- Wrath – szakadtam el hirtelen édes ajkától.

- Igen? – kérdezte, és a szemében nem lehetett nem észre venni a szikrázó vágyat.

- Holnap után jön a Klán… Maryon, tudd valamit konkrétat mondani? – na jó ezzel elrontottam a pillanat varázsát… Jobb lenne időnként, ha befognám!

- Nem sokat, de verekedést nem lát! Bízunk benne, hogy csak tárgyalni jöttek – mondta majd az arcomat fürkészte.

- Velem nem fognak tárgyalni – mondtam mérgesen, és a kezem máris ökölbe szorult.

Elmosolyodott.

- Mérges kis tigris, még a végén megtanulsz karmolni meg fújni is – mosolygott, és sötéten felkuncogott.
- Haha… - nagyon vicces.

- Egy a lényeg én itt leszek neked, soha többé nem engedem, hogy bántson se így se úgy! Se ő se más. Én túlságosan szeretlek ahhoz, hogy még egy ilyet eltűrjek!

31 fejezet -Wrath vs Edmund

Wrath csókja nagyon elmélyült észre sem vettem, hogy mikor történt az egész. Hozzá simultam az izmokkal megáldott felsőtestéhez, míg egyik karja oltalmazóan ölelt át. A másik kezét, az ülésem fejtámlájára rakta. Így kissé kicsavarodva feszült nekem, de nekem ez így éppen, hogy tökéletes volt. Az én jobb kezem, belekapaszkodott a balkarjába, míg bal kezemmel a kócos tincsei közé túrtam. Hallottam, ahogy a fejtámla huzata megadja magát Wrath kezének, mint ahogy én is megadtam magam neki… Az ajka ott hagyta az enyémet, és a nyakamat kezdte csókolgatni, miközben hátra dőltem. Hogy dőlhetek hátra? Ja igen, azzal a kezével, amivel támaszkodott elkezdte hátra felé nyomni az ülést. Az egyik majd a másik lábát is áthelyezte, így már mondhatni, hogy teljesen összesimultunk. A hátát kezdtem elsimogatni, miközben ő, készségesen csókolgatta a kulcscsontomat. Egyre jobban akartam. Akartam most! Eddig csak támaszkodott, most viszont magamra rántottam és vadul az ajkai után kaptam, mintha ez kiverte volna nála a biztosítékot. A pulcsim aljához nyúlt és elkezdte lehúzni rólam, a szívem vadul vert a bordáim között, durván olyan ritmusban nyomta, mint a Nirvana dobosa, a lábamat széttártam, hogy még jobban elférjünk, és ő megszabadítson a pulcsimtól. Egész acélozott teste, az én kis puha bőrömet ölelte körül, és nyugalom amely eddig a csókjai miatt mindig kellemesen elbódított, most teljesen felhergelt, az ő pulcsijáért nyultam, és egy gyors mozdulattal megszabadítottam tőle, és még már inkább csak tessék- lássék módjára tornázta föl rajtam a pulóvert, én már vadul estem az inge gombjainak, elnevette magát. Ami furán jött ki a számba, nagyon élvezte, a mohóságomat, de kit érdekel ez, három gomb kigombolása után a csodálatosan kidolgozott mellkasa volt terítéken felszolgálva az én farkas éhes ajkaimnak. Erre viszont ő adott morgó hangot, és lerántotta rólam pulcsit, eddig ezen keresztül csókolta a kulcscsontomat, most viszont már semmi nem állt ajkai és bőröm közé, lábammal átkulcsoltam a derekát, és belenyögdécseltem a fülébe, miközben már a nyakamat szívta, mikor kivágódott a kocsija ajtaja.

Add uram, hogy ne apa legyen, gondoltam kábultan.

Wrath leröpült rólam, és egy vaskos tölgynek csapódott az erdőben, észre se vettem, hogy ide vezetett…

Edmund állati dühös képpel rángatta rám a fölsőmet. De ciki… Az arcomat a paradicsom is megirigyelhette volna. Edmund arca csalódott volt és legszívesebben kipofozta volna Wrathot a világból. Támadóállásba vágta magát, és az immár álló kedvesem felé fordult. Torkát morgó, gyilkos hangok hagyták el, amelyektől a hideg futkározott a hátamon.

- Most megdöglesz, te féreg! – ordította a bátyám, és a hatalmas villám végig hasított az égen. Edmund nekirohant a szerelmemnek, és nekivágta egy újabb fának.

- Edmund! – kiabáltam, és utánuk rohantam. Nem hagyhatom, hogy kinyírják egymást. Ideges lettem, és a félelem miatt remegett a térdem.

- Maradj ki ebből szépségem – mondta Wrath, és úgy vágta a földhöz a bátyámat, hogy szinte nekem fájt.

- Wrath! – kiabáltam, és elkeseredetten, a saját hajamat téptem – Hagyjátok abba! – kiabáltam, és könnyek utat törtek maguknak macskaszerű szememhez.

- Tűnj a kocsiba! – ordította Ed és felugorva, úgy arcon rúgta Wrathot, hogy a menydörgés hangjai sem tudták elnyomni a reccsenés hangját. Wrath morogva állon vágta Edmundot, aki két lépésnyire előttem terült el. Nem voltam rest. Kettőjük közé ugrottam.

- ÁLJ! – kiabáltam. Mind a ketten ziháltak, pedig nem lett volna rá okuk. Dühösen meredtem a bátyámra, és Wrahtra is.

- Állj el az útból Arya! – morogta Edmud.

- NEM! – mondtam, és felé pördültem. A szememben még égett a szégyen fénye, hogy a saját tesóm éppen egy kamatyolás elején kapott rajta a pasimmal, akiért most is olvadoztam…

- Kicsim, ezt nem kéne látnod – mondta halkan Wrath, és a vállamra tette erős karját.

Lelöktem a kezét, és nem fordultam felé. Farkasszemet néztem a báytjámal, akinek az arca immár a fájdalomban úszott, lelki és nem fizikai fájdalmak okoztak barázdákat, számomra az egyik legkedvesebb arcon.

- Edmund! – mondtam és megpróbáltam lenyugtatni zakatoló szívem hangját.

- Nem érdekel! – morogta, és az arca újra a düh hevében lángolt. Szinte füstölt a füle.

- Menj Nenay – utasított Wrath. De nem tettem.

- Nem hallottad, mit mondott ez a féreg? – ordított rám az imádott bátyjám, mire kissé elvesztettem az egyensúlyomat és meginogtam.

- Hogy mersz így beszélni vele? – morogta fenyegetően Wrath és éreztem, ahogy a keze lágyan, mégis határozottan maga mögé húz.

- Neked csak ne járjon a pofád! – morogta Edmund és újra egymásnak estek. A dörgés ugyan minden zajt elnyomott, de látni annyira szörnyű volt. Mind a kettő vámpír az életem legmeghatározóbb része volt. Edmund volt az én nagy tesóm, aki mindig megvédett és vigyázott rám kicsiként, a felnőtt énemnél viszont ez a pozíciót Wrath birtokolta.

Nem hagyhatom, hogy megöljék egymást, kettejük közé furakodtam újfent, és mind a kettőnek két-két nagypofont adtam. De csak egyikük ütött vissza. Edmund. Olyan erővel, mint múltkor a garázsban. Az álkapcsom hangosan reccsent, miközben a zuhogó esőben elterültem a földön.

- Most véged- sziszegte Wrath, de én már semmit nem láttam, még sose sírtam ilyen keservesen, a saját bátyám.

- Ne bántsátok… egymást – suttogtam, de annyira fájt a szám, hogy minden egyes hang kimondása fizikai lehetetlenségnek hatott.

Amikor fölemeletem a fejemet, azt láttam, hogy a szerelmem, egy centire van a bátyjámtól, és most nagyon is emlékeztetett egy vámpírra.

- Ha mégegyszer megütöd, akkor a kezedet a vérfarkasoknak dobom, hogy játszhassanak vele.

- Ha hozzá érsz, az volt az utolsó örömöd az életben – sziszegte válaszul Ed és elengedték egymást.

A kezemmel megkapaszkodtam az egyik fa törzsében, és felhúztam magamat. Ed már eltűnt, csak Wrath maradt ott, hozzám sietett és a karjába kapva vitt a kocsiig, miután beszíjazott az ülésbe, max sebességgel haladt a földúton a házunk felé. Semmi kérdésnélkül vitt fel a szobámba, ahol már vártak a tenni valók, a tervrajzok stb, amikkel még foglalkoznom kelett volna, ráadásul mindjárt itt vannak a Klán tagok…

Felnyögtem és kínok újra elborították az agyamat, az én szerelmem és az én bátyjám halálos ellenségek…

Nem elég a közelgő harc? Nem elég, hogy Coleen is ellenem van? Ezek meg a szemem láttára fenyegetik meg egymást?! A könnyek súlyosak voltak. Mert erős gyötrelmek keveredtek bennük. Wrath nem simogatott meg, csak némán állt tőlem két lépésnyire, leguggolt, majd furcsa vágyódással a szemében felém nyúlt. Engedélyt kért.

Megráztam a fejem, mert a könnyek is elhomályosították a szépséges, imádni való arcát.

- Nenay, nagyon sajnálom – mondta de nem ért hozzám.

- Tudom – motyogtam, és bőgni kezdtem, összeroskadtam a fájdalom alatt és most nagyon szerettem volna, ha jön Rupert és megvigasztal. Összegörnyedtem és tenyerembe hajtva a fejem sírdogáltam. Felszisszent. És átölelt oltalmazóan és védelmezően.

- Nem szerettek? – kérdeztem miközben oda simultam a karjaiba.

- Biztosíthatlak róla, hogy én imádlak, és Edmund is ugyan így van ezzel, túlságosan is – az utolsó szót szinte vicsorogta, mint egy féltékeny vadállat.

- Ezt nem értem! – szipogtam, felemeltem a fejemet, és belemélyedtem a sötétedő szemekbe.

- Nem akarod tudni életem – mondta, majd letörölte a könnyemet, de nem tágítottam. Lemondóan megrázta fejét.

- Szerintem Edmund úgy szeret téged… - elakadtam a lélegzetem.

- Szerelemmel? – szökött fel a szemöldököm, és majdnem elájultam.

- Gyakorlatilag majdnem igen… - mondta majd apró csókot adott az ajkamra – nem úgy szerelmes beléd, mint én… de valami… - nagyon figyeltem miközben úgy érzetem a régi Nenay megfagy a szívemben…