34 fejezet - Csupa szerelem

( A fejezetben többször idézem mesit, ő sokat segített nekem, mint mindig, ő az én nagy pártfogóm. Köszönöm ezúttal is neki, hogy megint kihúzott az alkotói válságból)


Arra ébredtem, hogy valaki lepkeszárny finomsággal simogatja a hátam. Nem akartam elárulni, hogy ébren vagyok, így hunyorogva néztem körül. Még hajnal lehetett, mivel a szobában koromsötét uralkodott. Az ablakon sem szűrődött be semmilyen jellegű fény, így már biztos voltam az időbeli tájékozottságomban.

Hátra néztem, és végig simítottam az arcán. Becsukta a szemét majd halkan megszólalt.

- Ne gyere el velünk… Kérlek… Nenay….! – suttogta, és láttam az arcán a fájdalmat.
- Ez az én, és nem a ti harcotok – mondtam, majd levettem az arcáról a kezemet, és a hátamra fordultam.
- Állj! Tisztázzunk valamit! – mondta, majd hirtelen felrántott magára, pont úgy, hogy én hason feküdtem rajta.
- Mit? – hebegtem.
- Nos, először is. Most már nincs olyan, hogy te – itt rám mutatott – és olyan sincs, hogy én – aztán magára – Csak olyan létezik – feljebb csúszott az ágyon - , hogy mi!

A testem megremegett, miközben mélyen belenéztem a szemébe. Arca fájdalomban úszott és volt egy belső késztetésem, arra, hogy megnyugtassam. A szavai boldogsággal töltötték meg, elkínzott szívemet, és a szememet mosolygósan legeltettem az arcán. A szemem a nyakára siklott és a szívem hangosan kezdett el verni a bordáim között, ahogy megpillantottam a nyakán a tegnap esti kérésének nyomát…

- Nos én már megjelöltelek – mondta, miközben az ujjamat végig húztam a „jelen”.
A tekintete átható volt, és a szívembe fájdalom mart. Láttam, hogy nézz rám, tudtam, hogy azt akarja, hogy az övé legyek… Csakis kizárólag az ő tulajdona…

Nem mondhatom, hogy nekem lett volna valami nagy ellenvetésem, de azért mégis igyekeztem, nem állandóan vele lenni. De ez nem ment, ha nem volt velem, akkor a világ zűrös és kusza lett… Így viszont meg, túlságosan is édes…

- Igen – suttogta és az ajkához húzott, majd szinte az ajkamba suttogta – Csak kérned kell, és hordhatod az én jelemet… - mondta.

Megállt bennem az ütő. A szívem gyorsabban vert, és a hidegség vett körül. Ugye nem?! Ugye?!

- Mi… milyen… jel? – habogtam.

Lassan kibújt alólam, és felállított, majd letérdelt elém.

Jaj ne!

- Istenem! Wrath azonnal állj onnan fel! Csak azért mert ma… - de megszakította a szóáradatomat azzal, hogy a zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy ékszerdobozt.
- Nenay Wolf – kezdet ünnepélyesen.
- Wrath – mondtam elkínzottan, miközben visszahuppantam az ágyra, mert a lábaim nem bírtak megtartani.
- Nyugalom, tudom, hogy nem jönnél hozzám egy hónap után – vigyorodott el – ezt tekintsd „ ugye egyszer majd hozzám jössz, ha megkérlek”gyűrűnek – mondta majd felpattintotta az ékszeres doboz tetejét.
- Ez – suttogtam, amikor megláttam. A gyűrű gyönyörű fehér arany volt és közepén egy kékkő volt, aminek a belsejébe egy W- betű volt kivehető.

Beharapta az alsó ajkát. Csak néztem őt! Tökéletes volt, mint egy álom. És a legszebb az egészben az volt, hogy nem tudtam, hogy mit válaszoljak a kérdésére. Mert ilyen az én debil és felháborító agyam. A jó dolgokat taszítja magától… Mi van, ha egyszer már ő is… emlék lesz Vagy az amit most érzek iránta. Eltűnik, mint ahogy a köd is… Nem akartam… Belegondolni is fájt… de mi van akkor Ha az a bizonyos "örökre" nem is tart addig, míg mi hisszük…

Szerettem volna neki elmondani, hogy nincsen senki akit nála jobban tudnék most szeretni, hogy sose éreztem még ezt mint most. Hogy nem csábított egy tekintet sem ennyire mint az övé most. De a most rányomta mindenre keserű bélyegét. Minden csakis a mostról szólt…

- Nem tetszik? – kérdezte, és láttam, hogy ez fáj neki…
- De… - mondta és hirtelen megértettem… Ő már tudta a választ. Ő akart ennyi idő után is.

- Kicsim, ha ez gyors neked… - kezdte de megállítottam, az arca rémült volt, piros ajka reszketett a tenyeremben, miközben befogtam a száját.

- Szeretlek… ez nehéz, mert nincs olyan dolog ami az ellen szólna, hogy mi örökké mi legyünk… Csak tudod itt a Klán, és én félek. Félek a jövőtől az új dolgoktól. És attól is félek – nagy levegőt vettem – amit most érzek.

A szeme ellágyult.

- Mitől félsz? – kérdezte.
- Tőled… Attól, hogy mindig rád gondolok, hogy nincsen egy olyan pillanat amikor ne jutna eszembe, az hogy megcsókolsz vagy átölelsz… Nem is ismerlek… És már… - most ő állított meg.

- Gyors voltam, és nem voltam tekintettel rád… igazán sajnálom – kezdte.

- Kérlek ne Wrath… Olyan sokat jelent ez nekem, még ha félek is… Nekem kellesz… Öhm – elpirultam – szükségem van rád… de én nem tudom megígérni neked, hogy egy évszázad múlva is így lesz – suttogtam, és majdnem elbőgtem magam. Hogy lehetek ilyen marha? Ilyen csökönyös hülye szamár! Ha most elhagy megérdemlem.

- Hé! SSSSSSSSSSS! – mondta, majd apró puszikat nyomott az arcomra – Gyáva kukac – mosolyodott el – Ilyenkor már nem vagy vagány? – kérdezte, majd megölelt oltalmazóan.

- Nem – hüppögtem.

- Nenay, én nem azt mondtam, hogy… - de megállítottam.

- Arról van szó, hogy teljesen kifordultam magamból. Mi lett az egykori rockker lánnyal? Már nem is ismerek magamra Tudod milyen rég hallgattam már Nirvánát vagy Papa Roach? Bele gondolni is félek, ehelyett csak arra tudok gondolni, hogy mikor látlak újra..És félek, hogy vagyok akkor idióta, és elhagysz…

- Bolond – mosolyodott el, majd megcsókolt egyszer, kétszer, százszor – Nincs olyan dolog amit ne imádnék benned, tudom, hogy zakkant vagy, de valamitől kell, hogy izgalmas legyen az élet… Plusz, tudom, mióta nem hallgatsz Nirvánát… Már éppen itt volt az ideje, hogy én legyek az első a ranglistádon – vigyorgott.

- Ez nem fair …. A Nirváná dühös lesz! – motyogta a mellkasába.

- Majd elintézem vele, tudod, mint férfi a rock cd-vel – mosolyogott.

- Lehet, hogy mondjak egy igent, de mégsem vesszük úgy? – kérdeztem félénken.

- Na add a kezed – mondta vigyorogva – Nos?

- Nah jó, egyszer talán igen! – nyögtem és nagy szenvedő fejet vágtam hozzá.

- Helyes – mosolygott, és a gyűrűt felhúzta az ujjamra.

- Jelet jelért – mosolyogtam.

- Az én jelem szexibb – mondta, majd végig húzta a „ jelén „ az ujját, de kegyetlenül szexin…

- Ez van… - mosolyogtam. És vártam, a mai nap további izéit… Vuá.

33 fejezet - A haditerv

Nem aludtam nyugodtan, folyton dobáltam magamat egyik oldalról, a másikra. Azt hiszen a hideg veríték is kivert, mert vacogtam, és egyre szaporábban vettem a levegőt. Láttam magam előtt Edmund gonddal telt arcát, és ahogy megjelenik a Klán. Ahogy a sok fekete csuklya mögül a vörös szempárok egységesen rám szegeződnek, és anyám sikolyát is hallottam. Egy pillanat alatt felültem az ágyban, és zakatoló szívemhez kaptam.

- Jól vagy? – hallottam Wrath aggódó hangját. Megráztam a fejemet, hogy a rémképektől torzított gondolataim kitisztuljanak.
- Nem tudom – mondtam szaggatottan, miközben a hidegtől összerándultam.

Wrath súlyos kezét a homlokomra tette.

- Tűz forró vagy! Szólok Reid-nek, szoktál beteg lenni? Mármint, egy vámpír… - habozott és féltett. Megráztam a fejemet, és a mellkasát átölelve, visszadőltem vele az ágyra.
- Nem kell, jól vagyok, csak rosszat álmodtam, ez minden! – mormoltam bele megfeszült felsőtestébe.

A kezével magához szorított és erősen tartott maga mellett. Majd az állam alá tette Mr. Morcos-t.

- Nem szeretem ha rosszat álmodsz – motyogta a hajamba.
- Ezek nem a te álmaid – mondtam, majd méltatlankodva, ránéztem. A tekintete már nagyon sötét volt. Miattam kínozza magát ennyire?
A keze megmozdult. Rég nem dobogó szívéhez húzta a kezemet, és rárakta. Majd ujjaival szórakozottan játszott a kezemen.

- Tudod, valahogy olyan, mintha mégis az én álmaim lennének. Persze ezt te nem értheted – mondta, de a hangjából kihallottam a keserűséget.
- Akkor mondd el, hogy megértsem – mondtam, és tekintetemben őszinte kíváncsisággal néztem rá. Az arca sápadt volt, a szemöldöke mesteri vonalú, a pillantása lágy és gyöngéd, a haja pedig selymes és jó illatú. Nehéz volt elképzelni, hogy valaha is féltem vagy irtóztam tőle.

Felsóhajtott, és megérzetem édes leheletét. Közelebb csúsztam az ajkához, majd figyelmesen néztem tovább a szemébe.

- Látom nem adod fel – mondta, majd elfordította rólam a tekintetét, de az ujjainkat összefűzte, és kinézett az ablakon. A hold besütött megvilágította sápadt mesteri arcát.

- Kérlek – suttogtam neki – Mesélj nekem – mondtam, majd a fejemet olyan szögben tartottam, hogy mindent lássak az arcából.

- Tudod, én… - kezdte de hangja elakadt. Olyan volt mintha nem találná a szavakat, vagy zavarban lenne, majd a kezünkre nézett, és alig érezhetően megszorította a kezemet.

- Nekem elmondhatod – mondtam majd visszaszorítottam a kezét.

- Régen éreztem már magam ilyen… természetesnek…jónak…boldognak… - mondta halkan – Egyszerűen amikor veled vagyok akkor nem Wrath Dark vagyok, hanem Wrath Lightning…

- Lightning volt az eredeti neved? – kérdeztem, de továbbra sem nézett rám.

- Ühüm. Tudod, amíg nem ismertelek, tipikusan olyan lehettem, mint egy lutsa, önsajnáló kandúr… Aztán amikor már úgy gondoltam, hogy az életem soha nem lesz már olyan, mint régen, egyszer csak jöttél te. Egy kiszámíthatatlan kislány… és teljesen elvetted az öreg kandúr eszét – mosolyodott el a saját hasonlatát – A világ megszűnt olyannak lenni, mint volt, nem volt több keserűség, nem voltak unalmas percek, egyszerűen fényt és színeket hoztál sötétségbe, és rajtad keresztül, újra tudtam élni… - keserűen felnevetett – Rémesen hangzik mi?

- Nem – mondtam áhítatosan, és megsimogattam az arcát, lassan felém fordította a fejét.

- Elképzelni, hogy van valami, amitől te félsz, vagy rosszul érzed magad, számomra elviselhetetlen – az arca megrándult a fájdalomtól. Szenvedett, mert nézte ahogy rosszat álmodok. Istenem vajon akkor mit érzett, amikor sírtam, vagy amikor Ed megütött?

A tekintete ellágyult, és halványan izzani kezdett.

- Szeretem, ha így nézel rám – mondta rekedten.
- Hogy nézek rád? – az én hangom, is rekedt volt.
- Úgy nézel rám, hogy az az érzésem, mintha imádnál, ennek sincs semmi értelme – mondta majd elfordította fejét.
- Pedig igaz – suttogtam. És a feje abban a pillanatban felém fordult.
Mohón bámult, és magához szorítva felnyögött.

- Ha tudnád, hogy mennyire szeretlek – mondta elgyötörten.
- Én meg nem szeretlek, hanem imádlak – mondtam vigyorogva és apró puszikat nyomtam a nyakára. Felmorogott az én kandúrom, és a mellkasára vont.
- Aludj szerelmem, aludj. Vigyázok rád! – mondta és én hittem neki.


Reggel azonban egyedül ébredtem. A nap nem sütött, a felhők túlságosa is vastag és áthatolhatatlan réteget képeztek előtte. Már megszoktam, hogy New Sunnyban sose lehet, egy rendes kis napos időt kifogni. Nem mintha zavarna. Az viszont igen is bántott, hogy nem találtam sehol Wrath-ot. Csak Mr. Morcos vicsorgott rám reggel.

Lentről viszont morajok hallatszottak fel. Nem késlekedtem, gyorsan felöltöztem és beágyaztam. Majd lesiettem a többiekhez. Apa éppen Victorral és Louval, valamint Jackkel társalgott. Bill magába zuhanva bámulta az aznapi újságot. Reid és Maryon nagyon halkan konzultáltak valamin. Arnold, Floretének és anyának segített, megtisztítani a titánium kardokat, tőröket. Ian egy térkép felett görnyedt Lujzával és valamint nagyon mutogatott. Wrath pedig mellettük állt, és figyelmesen hallgatta Ian alig halható szavait. Coleen pedig az ablakon bámult ki. Azonban a bátyám és Beth nem voltak sehol. A szívemben a kezdeti rémületet a nyugodt zsibbadás vette át. Talán Edmund végleg lemond rólam, és új életet kezd. Nagyon jó volt ebbe az illúzióba ringatni magamat.
- Nenay – szólalt meg Victor anélkül, hogy felém nézett volna – Ide jönnél egy pillanatra?
Gyorsan melléjük léptem. Apám rám mosolyogott de a szemei képtelenek voltak becsapni. Félt.

- Igen Victor? – kérdeztem.

Victor a kezében tartott egy valamit. Fogalmam se volt róla, hogy az mi…

- Ez itt egy adóvevő – mondta – Ezzel tudunk majd veled kapcsolatban maradni.
- És miért is kell ez nekem? – vettem el tőle, a miniatűr izét.
- Mert ha te leszel a csali, kapcsolatban kell lenned velünk, többiekkel – mondta azzal, elégedetten elmosolyodott. Nem volt kifogásom az ellen, hogy csali legyek, de valaki hangosan felszisszent. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam Wrath az. Nehéz teher lett hirtelen a kezemben tartott aprócska adóvevő. Olyan volt, mintha két szív és két lélek is lakna benne, az enyém és Wrathé. Ha fájdalmat okoztam neki, azt az egyik szívem máris jelezte a másiknak.
- Szóval elmondjam a tervet – kérdezte izgatottan Victor és összedörzsölte a kezét. Maryon szélesen elmosolyodott látva szerelme lelkesedését, és olyan” el van a gyerek ha játszik” pillantást vetette rá.

A két család Victorra figyelt. Wrath pedig mellém sétált, légies mozgásával, és magához szorított.

- Szóval. Elmegyünk az erdő keleti részére. Ami éppen eléggé távol van New Sunnytól, hogy ne ártsunk az ott élő embereknek. Mivel vihar lesz, ezért a verekedés is megoldható. Mivel Maryon szerint tárgyalni jönnek, könnyen meglehet, hogy az egésznek békés kivitele lesz, de erre nem vehetünk mérget, ezért gyorsan elkészítettem, a legmegfelelőbb hadi tervet.

Elmosolyodtam a lelkesedésén, Wrath pedig valami olyasmit mormolt a nyakamba, hogy „ Nah halljuk a két órás kis előadást!” Könyökömmel, óvatosan hasba böktem, mire a nyakamba kuncogott.

- Nenay te egyedül mész majd a főcsapáson. Mögötted pedig majd én megyek, mivel engem ismernek, és ha tárgyalni kell hozzám vagy Reidhez fordulnak. Reid majd előtted megy. Ha közlik, hogy békés szándékkal jöttek, akkor te vissz futsz egy mellék ösvényen a családodhoz. Ekkor vesszük igénybe az adóvevőt. Wrath és Maryon megpróbálnak majd a Klán mögé kerülni, ellentétesen a szélirányával. Maryon folyton figyelni fogja a jövődet, Wrath pedig a gondolatban tartja velünk a kommunikációt. Az adó-vevő másik része nála lesz. Florete és Arnold meg Ian, itt lesznek, az erdő hataránál, és őrzik, nehogy valamelyik Klán tag elinduljon a város felé. Jack, Coleen valamint Lujza és Beth a fákon lesznek, hogyha jelet adok, akkor leugorjanak és minket erősítsenek. A tervem kikezdhetetlen és bomba biztos – mondta elégedetten Victor és rám majd szerelmére vigyorgott. Maryon könnyen a karjai közé szökkent és apró csókot adott Victor ajkára. A terv számomra is tökéletes volt. Apa aki szintén nagy katonai múlttal rendelkezett tökéletesen egyet értett vele, és elismerte a terve tökéletességét.
Aznap kétszer el is próbáltuk az adott helyszínen a gyakorlatot, és mind a kétszer tökéletes időt futottunk le.
Némi félelem ugyan még maradt bennem de már valóban kevés volt és eltörpült a remény hatalmas édessége mellette. Úgy gondoltam, jó kedvemet megosztom Ruperttel és fel is hívtam őt. A telefonja kicsöngött ő azonban nem vette fel. Megrántottam a vállamat, aztán nekiláttam becsomagolni a maradék karácsonyi ajándékokat. Mondhatni, szörnyen néztek ki becsomagolva, de azért a szándék a fontos nem? A nap folyamán egyszer láttam Bethet aki boldogan mosolyogva ment el, mellettem, sejtettem, hogy öröme oka bátyám Edmund. Viszont Bill összezuhant. Sejtettem, hogy nem lehet, minden teljes. Láttam, ahogy Bethre nézett és most tudtam, hogy részben én okoztam fájdalmat neki… Jaj, sehogy se jó mindez!

Este hamar elindultam lefeküdni, még kinéztem egyszer az ablakon, aztán bemásztam az ágyamba. Két három óra múlva mellém csúszott Wrath is. Lábamat a lábai közé csúsztattam, és mosolyogva fúrtam a fejem a mellkasába.

A keze eltűnt a pizsoma felsőm alatt, és óvatosan cirógatta a hátamat.
- Megőrjítesz – morogta rekedten, mikor halkan újra nyögdécseltem a kezéhez bújva. Jó érzés volt, ahogy érzetem, hogy nagyon akar engem. Vigyorogtam egyet, és beleharaptam óvatosan a nyakába.

- Kiakarod szívni a nyakam? – nevetett fel.
- Szeretnéd? – suttogtam álmosan a fülébe.
- El sem tudod hinni, hogy mennyire – mondta. Én készségesen teljesítettem a kívánságát, majd elnyomott az álom.

32 fejezet - Egy békés este... Vajon lesz még ilyen?

Wrathoz bújtam, miközben a szavai újra és újra ismétlődtek a fejemben. Megrázkódtam, miközben a takaró alatt még jobban hozzá simultam.

- Tudod nem éppen ez a legjobb pillanat, de jobb ha most megtudod. Edmundnak olyan vagy, mint… nos mint mondjuk neked Mr. Morcos – és az orrom alá dugta a plüss kutyusomat, amely mindig olyan vicsorgó ábrázata volt – Mint ahogy te nem tudsz nélküle, aludni, úgy ő sem tud létezni nélküled! – itt vicsorgott, láthatólag bosszantotta a dolog, és erős karja megfeszült a derekamon. Mindez egy másod perc műve volt – Szóval kellesz neki, de nem úgy és nem annyira, mint nekem – nyomatékosította a szavait azzal, hogy már szinte magához préselt.

Megfordultam és így szembe kerültünk egymással, engem figyelt, miközben az arca nyugodt volt, de a szemén látszott, hogy ideges, és bosszantja valami.

- Láttam pár apró dolgot a fejében, hogy szerinte meseszép vagy, ami nem mellékesen igaz, és hogy te vagy a gyöngédség és a bájos tündöklés… - mondta áhítatosan, mintha csak a saját gondolatait osztaná meg velem.

Óvatosan feljebb csúsztam az ágyon és ajkamat az övére szorítottam.

- Mióta… - kérdeztem meg remegve.
- Már egy tartalmas ideje. Ne érts félre, nem tudom elmondani az érzéseit, mert eléggé bonyolultak, olyan mint az ovis szerelem összekötve a legmélyebb ragaszkodással… - mondta majd, hallottam, ahogy a hangja megremeg – Különös…

Ajakai mohók lettek, és vadul becézgették fáradt és remegő ajkaimat. Rám feküdt és a matrachoz szegezett.

- Amikor meglátott minket… Akkor? Akkor mi történt? – kérdeztem meg a legnagyobb félelmemet. Az Ő csodás arca rémült barázdák színhelye lett.
- Düh… Olyan, mint amit én érzek akkor amikor bánt téged – suttogta megvetéssel a sötétbe.

Leszorította a kezemet a két oldalamra, miközben továbbra is vadul játszadozott az ő szája az enyémmel. Kéjes, mély, rekedt sóhaj hagyta el a torkát mire minden porcikám bizseregni kezdett.

- Ne utáld őt… - kértem halkan.
- Nem utálom, csak … - morogta, majd az ölébe vont, és az arcomat kezdte el simogatni. Csak úgy dörzsöltem magam a finom tenyeréhez, és ajkamat is doromboló hangok hagyták el.

- Szeretlek – sóhajtottam fel, az ajkába. Mire ledermedt, és gyönyörű szemeit kinyitotta, és engem pásztázott vele. Lassan lefordult rólam, és szomorkásan elmosolyodott.

- Nem állt szándékomban letámadni téged – mondta lágyan, és kisimított egy tincset az arcomból. A keze nyomán felforrósodott a bőröm.

- Engem nem zavar – suttogtam buján, és hozzá simultam. Halk kuncogása elűzte a keserves kínokat, és örömöt csempészett fáradt, fagyos szívembe.

- Butus kis tigris – mondta, majd játékosan megpöckölte az orrom hegyét.

- Sajnálom, hogy megütöttelek – bukott ki hirtelen belőlem, az igazság, amelyet eddig nem osztottam meg szívem szerelmével.

- Nem fáj az annyira, mint amennyire te gondolod –mormolta mosolyogva, és csábítóan közelebb húzódott hozzám.

Durcásan ránéztem, és kidugtam a nyelvemet. Felháborító! Meglepődtem a reakción. Lassan és engem kínozva, csókolt, szó szerint nyammogott az ajkamon és nyelvemen.

- De tudd, hogy bármi lesz is, a bátyád szeret, és most már nem akar közénk állni, eddig akart, de most már látta a fejemben, hogy elmondtad nekem, hogy szeretsz, és nem tartja valószínűnek, hogy ezek után mekockáztassa, hogy fájdalmat – megállt és helyesbített – ennél is több keserűséget okozzon neked.

- Wrath – szakadtam el hirtelen édes ajkától.

- Igen? – kérdezte, és a szemében nem lehetett nem észre venni a szikrázó vágyat.

- Holnap után jön a Klán… Maryon, tudd valamit konkrétat mondani? – na jó ezzel elrontottam a pillanat varázsát… Jobb lenne időnként, ha befognám!

- Nem sokat, de verekedést nem lát! Bízunk benne, hogy csak tárgyalni jöttek – mondta majd az arcomat fürkészte.

- Velem nem fognak tárgyalni – mondtam mérgesen, és a kezem máris ökölbe szorult.

Elmosolyodott.

- Mérges kis tigris, még a végén megtanulsz karmolni meg fújni is – mosolygott, és sötéten felkuncogott.
- Haha… - nagyon vicces.

- Egy a lényeg én itt leszek neked, soha többé nem engedem, hogy bántson se így se úgy! Se ő se más. Én túlságosan szeretlek ahhoz, hogy még egy ilyet eltűrjek!

31 fejezet -Wrath vs Edmund

Wrath csókja nagyon elmélyült észre sem vettem, hogy mikor történt az egész. Hozzá simultam az izmokkal megáldott felsőtestéhez, míg egyik karja oltalmazóan ölelt át. A másik kezét, az ülésem fejtámlájára rakta. Így kissé kicsavarodva feszült nekem, de nekem ez így éppen, hogy tökéletes volt. Az én jobb kezem, belekapaszkodott a balkarjába, míg bal kezemmel a kócos tincsei közé túrtam. Hallottam, ahogy a fejtámla huzata megadja magát Wrath kezének, mint ahogy én is megadtam magam neki… Az ajka ott hagyta az enyémet, és a nyakamat kezdte csókolgatni, miközben hátra dőltem. Hogy dőlhetek hátra? Ja igen, azzal a kezével, amivel támaszkodott elkezdte hátra felé nyomni az ülést. Az egyik majd a másik lábát is áthelyezte, így már mondhatni, hogy teljesen összesimultunk. A hátát kezdtem elsimogatni, miközben ő, készségesen csókolgatta a kulcscsontomat. Egyre jobban akartam. Akartam most! Eddig csak támaszkodott, most viszont magamra rántottam és vadul az ajkai után kaptam, mintha ez kiverte volna nála a biztosítékot. A pulcsim aljához nyúlt és elkezdte lehúzni rólam, a szívem vadul vert a bordáim között, durván olyan ritmusban nyomta, mint a Nirvana dobosa, a lábamat széttártam, hogy még jobban elférjünk, és ő megszabadítson a pulcsimtól. Egész acélozott teste, az én kis puha bőrömet ölelte körül, és nyugalom amely eddig a csókjai miatt mindig kellemesen elbódított, most teljesen felhergelt, az ő pulcsijáért nyultam, és egy gyors mozdulattal megszabadítottam tőle, és még már inkább csak tessék- lássék módjára tornázta föl rajtam a pulóvert, én már vadul estem az inge gombjainak, elnevette magát. Ami furán jött ki a számba, nagyon élvezte, a mohóságomat, de kit érdekel ez, három gomb kigombolása után a csodálatosan kidolgozott mellkasa volt terítéken felszolgálva az én farkas éhes ajkaimnak. Erre viszont ő adott morgó hangot, és lerántotta rólam pulcsit, eddig ezen keresztül csókolta a kulcscsontomat, most viszont már semmi nem állt ajkai és bőröm közé, lábammal átkulcsoltam a derekát, és belenyögdécseltem a fülébe, miközben már a nyakamat szívta, mikor kivágódott a kocsija ajtaja.

Add uram, hogy ne apa legyen, gondoltam kábultan.

Wrath leröpült rólam, és egy vaskos tölgynek csapódott az erdőben, észre se vettem, hogy ide vezetett…

Edmund állati dühös képpel rángatta rám a fölsőmet. De ciki… Az arcomat a paradicsom is megirigyelhette volna. Edmund arca csalódott volt és legszívesebben kipofozta volna Wrathot a világból. Támadóállásba vágta magát, és az immár álló kedvesem felé fordult. Torkát morgó, gyilkos hangok hagyták el, amelyektől a hideg futkározott a hátamon.

- Most megdöglesz, te féreg! – ordította a bátyám, és a hatalmas villám végig hasított az égen. Edmund nekirohant a szerelmemnek, és nekivágta egy újabb fának.

- Edmund! – kiabáltam, és utánuk rohantam. Nem hagyhatom, hogy kinyírják egymást. Ideges lettem, és a félelem miatt remegett a térdem.

- Maradj ki ebből szépségem – mondta Wrath, és úgy vágta a földhöz a bátyámat, hogy szinte nekem fájt.

- Wrath! – kiabáltam, és elkeseredetten, a saját hajamat téptem – Hagyjátok abba! – kiabáltam, és könnyek utat törtek maguknak macskaszerű szememhez.

- Tűnj a kocsiba! – ordította Ed és felugorva, úgy arcon rúgta Wrathot, hogy a menydörgés hangjai sem tudták elnyomni a reccsenés hangját. Wrath morogva állon vágta Edmundot, aki két lépésnyire előttem terült el. Nem voltam rest. Kettőjük közé ugrottam.

- ÁLJ! – kiabáltam. Mind a ketten ziháltak, pedig nem lett volna rá okuk. Dühösen meredtem a bátyámra, és Wrahtra is.

- Állj el az útból Arya! – morogta Edmud.

- NEM! – mondtam, és felé pördültem. A szememben még égett a szégyen fénye, hogy a saját tesóm éppen egy kamatyolás elején kapott rajta a pasimmal, akiért most is olvadoztam…

- Kicsim, ezt nem kéne látnod – mondta halkan Wrath, és a vállamra tette erős karját.

Lelöktem a kezét, és nem fordultam felé. Farkasszemet néztem a báytjámal, akinek az arca immár a fájdalomban úszott, lelki és nem fizikai fájdalmak okoztak barázdákat, számomra az egyik legkedvesebb arcon.

- Edmund! – mondtam és megpróbáltam lenyugtatni zakatoló szívem hangját.

- Nem érdekel! – morogta, és az arca újra a düh hevében lángolt. Szinte füstölt a füle.

- Menj Nenay – utasított Wrath. De nem tettem.

- Nem hallottad, mit mondott ez a féreg? – ordított rám az imádott bátyjám, mire kissé elvesztettem az egyensúlyomat és meginogtam.

- Hogy mersz így beszélni vele? – morogta fenyegetően Wrath és éreztem, ahogy a keze lágyan, mégis határozottan maga mögé húz.

- Neked csak ne járjon a pofád! – morogta Edmund és újra egymásnak estek. A dörgés ugyan minden zajt elnyomott, de látni annyira szörnyű volt. Mind a kettő vámpír az életem legmeghatározóbb része volt. Edmund volt az én nagy tesóm, aki mindig megvédett és vigyázott rám kicsiként, a felnőtt énemnél viszont ez a pozíciót Wrath birtokolta.

Nem hagyhatom, hogy megöljék egymást, kettejük közé furakodtam újfent, és mind a kettőnek két-két nagypofont adtam. De csak egyikük ütött vissza. Edmund. Olyan erővel, mint múltkor a garázsban. Az álkapcsom hangosan reccsent, miközben a zuhogó esőben elterültem a földön.

- Most véged- sziszegte Wrath, de én már semmit nem láttam, még sose sírtam ilyen keservesen, a saját bátyám.

- Ne bántsátok… egymást – suttogtam, de annyira fájt a szám, hogy minden egyes hang kimondása fizikai lehetetlenségnek hatott.

Amikor fölemeletem a fejemet, azt láttam, hogy a szerelmem, egy centire van a bátyjámtól, és most nagyon is emlékeztetett egy vámpírra.

- Ha mégegyszer megütöd, akkor a kezedet a vérfarkasoknak dobom, hogy játszhassanak vele.

- Ha hozzá érsz, az volt az utolsó örömöd az életben – sziszegte válaszul Ed és elengedték egymást.

A kezemmel megkapaszkodtam az egyik fa törzsében, és felhúztam magamat. Ed már eltűnt, csak Wrath maradt ott, hozzám sietett és a karjába kapva vitt a kocsiig, miután beszíjazott az ülésbe, max sebességgel haladt a földúton a házunk felé. Semmi kérdésnélkül vitt fel a szobámba, ahol már vártak a tenni valók, a tervrajzok stb, amikkel még foglalkoznom kelett volna, ráadásul mindjárt itt vannak a Klán tagok…

Felnyögtem és kínok újra elborították az agyamat, az én szerelmem és az én bátyjám halálos ellenségek…

Nem elég a közelgő harc? Nem elég, hogy Coleen is ellenem van? Ezek meg a szemem láttára fenyegetik meg egymást?! A könnyek súlyosak voltak. Mert erős gyötrelmek keveredtek bennük. Wrath nem simogatott meg, csak némán állt tőlem két lépésnyire, leguggolt, majd furcsa vágyódással a szemében felém nyúlt. Engedélyt kért.

Megráztam a fejem, mert a könnyek is elhomályosították a szépséges, imádni való arcát.

- Nenay, nagyon sajnálom – mondta de nem ért hozzám.

- Tudom – motyogtam, és bőgni kezdtem, összeroskadtam a fájdalom alatt és most nagyon szerettem volna, ha jön Rupert és megvigasztal. Összegörnyedtem és tenyerembe hajtva a fejem sírdogáltam. Felszisszent. És átölelt oltalmazóan és védelmezően.

- Nem szerettek? – kérdeztem miközben oda simultam a karjaiba.

- Biztosíthatlak róla, hogy én imádlak, és Edmund is ugyan így van ezzel, túlságosan is – az utolsó szót szinte vicsorogta, mint egy féltékeny vadállat.

- Ezt nem értem! – szipogtam, felemeltem a fejemet, és belemélyedtem a sötétedő szemekbe.

- Nem akarod tudni életem – mondta, majd letörölte a könnyemet, de nem tágítottam. Lemondóan megrázta fejét.

- Szerintem Edmund úgy szeret téged… - elakadtam a lélegzetem.

- Szerelemmel? – szökött fel a szemöldököm, és majdnem elájultam.

- Gyakorlatilag majdnem igen… - mondta majd apró csókot adott az ajkamra – nem úgy szerelmes beléd, mint én… de valami… - nagyon figyeltem miközben úgy érzetem a régi Nenay megfagy a szívemben…

30 fejezet - Érzelmek csapdája

A lépcsőn lefele menet Victor arca elkomorult, akár mennyire is oldotta fel a bennem rejlő ősi félelmeket, az ő kétségei, a többiek közelébe érve felerősödtek. Az érzések lent viharosak voltak. Én is tisztán érzetem, pár lépcsőfokkal lejjebb, az ellenséges hangulat volt a legrosszabb, Wrath nem figyelt, vagy szándékosan a rám való tekintettel, nem nézett Edmund gyilkos tekintetébe, és helyette apám mondani valójára koncentrált. Edmund tekintete elszomorított, tudata velem, hogy nem fogadja el őt. Pedig az időmúlásával egyre és egyre biztosabb lettem abban, hogy Wrath-hoz tartozom. Vagy valami hasonló marhaság…

Coleenből is gyűlölet áradt de az csak felém, és Edmund felé. Engem magam miatt gyűlölt Edmundot meg azért, mert számára én voltam az egyetlen. Jack és Reid éppen arról vitáztak, hogy mennyire fontos végezni, egy Klán taggal. Még Reid azt hangoztatta, hogy a békésebb megoldás a célra vezetőbb addig Jack a mészárlás elkötelezett híve volt. Akárcsak Lou… Lujzával igyekeztük elviselni egymást, mivel Lou akkor volt boldog ha mind a ketten jóba voltunk, így Lujza egy halvány mosolyt küldött felém, amikor meglátott. Beth mellette ült, és Edmundot figyelte. Bethtet pedig Bill. Ez a zavaros szerelmi háromszög sose hagyott nyugodni, Maryon Wrath mellett ült, és a szeme, hol Jack és Reid cikázott vagy pedig apámat figyelte, aki valami bonyolult technikát mutatott be nekik. Florete és anya nem jó szemmel nézte az ölést kivitelező mozdulatokat, mint ahogy Arnold sem aki éppen valami tervrajz fölött gubbasztott Ian-nal.

Amint leértünk Victorral, apám egyből szélesen rám mosolygott és intett, hogy álljak mellé.

A szemöldököm az egekbe szaladt, de megtettem, oda álltam apám mellé, aki egy félbe hagyott mondatát ekképp: - Nos akkor nézzük, hogyan kell valakit hatásosan elintézni – mondta apám, és helyet csinált nekünk. Victor lelkesen bólogatott és váltott pár szakszót apámmal. Wrath egyből fölállt és apámhoz intézte a szavait.

- Nem lehetne, hogy inkább én végezzem el – ez annyira jellemző rá, még sohase látott verekedni igazán. Rámosolyogtam aggódó arcára, amely megfeszült az idegességtől, utálta még csak a gondolatát is, hogy én harcolni menjek.

- Ne félj, ne olyan gyámoltalan, mint amilyennek látszik – mondta nevetve Lou.

Egy halk morgással felelt rá Wrath.

- Most figyeljetek – szólt apa a többiekre – Nenay csak tégy úgy ahogy szoktunk edzésekkor. Tegyük föl, hogy én jövök rád hátulról, mondjuk fél takarásba. Mi a teendő? – kérdezte apa.

- GyOÁ – mondtam.

- Mi? – húzta fel a szemöldökét Arnold, és végre fölnézett a térképről.

- Gyomorszáj, orr, ágyék – mondtam, majd a levegőbe ütve jelképesen megmutattam, hogy mit kell tenni.

Wrath rám meredt, mint aki erre totál nem számított, Maryonnak és Reidnek is leesett az álla. Jack jól hátba veregetett, és egy elismerőet füttyentett.

- Ez szép volt bébi – mondta majd Coleenre vigyorgott – Tisztára, terminátor – mondta nevetve.

- Ja – morogta Coleen, és megigazította a fülbe valóját.

Ezek után még hosszan néztük és elemeztük a különböző felvetéseket, hogy minkét, és hogyan kéne támadnunk felállnunk, és hogy kinek milyen képességei fontosak.

Nagyon jó volt belemerülni a harcba… legalábbis így fejben, Arnold kiválóan felmérte a legjobb ütközési helyeket, ahol nyugodtan bunyózhatunk ha arra kerül a sor. Maryon megmondta, hogy vihar lesz amikor jönnek, úgyhogy ezzel sem lesz gond. Reid mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy előbb beszéljünk a Klánnal, amivel én személy szerint nagyon nem értettem egyet. Este felé anyu meglepő ötlettel hozakodott elő.

- Nem maradnátok itt? – mondta, majd a Dark familíára nézett. A levegőben éreztem a feszültség jellegzetes illatát, de aztán öröm és megkönnyebbülés lett az úr.

- Nem nagy gond – mondta mosolyogva Reid – szívesen vagyunk itt, hiszen Lujza és Wrath is szinte meg mostanában Beth is folyton itt vannak – mondta majd magához húzta Floretét.

- Szívesen ideköltözünk arra a kis időre amíg kell – mondta Florete, és a férjéhez simult.

- Hű de klasz – csattant fel Coleen és felpattant a kanapéból – Van saját lakásunk, nem kell mindenben ennek a kis vámpír sztárnak… - de mielőtt még mondott volna valamit, három eltérő morgást hallottam. Wrath előttem állt támadó állásban. Ian fenyegetően Coleentől három lépésnyire és Edmund az asztal tetején guggolva.

- Hé! – szólalt meg békítő hangon Reid, Coleen ha te nem akarsz itt lenni, neked nem muszáj!

- De igen – huppant vissza sértődötten Coleen, és megigazította a rózsaszín garbós pulcsiját.

Némán meredtem rá, és olyan utálatot még soha nem éreztem, csak a Klán iránt. Azt mondta vámpír sztár? Én sose akartam ilyen lenni nem az én hibám.

- Már bocsánat, de mi bajod van azzal, hogy én ilyen vagyok? – kérdeztem meg nyugodtan, és a lány elé léptem.

- Semmi – felelte pökhendien. És más fele nézett.

- Válaszolj – vicsorogtam, és dühömben lehunytam a szememet. Apám morgását tökéletesen felismertem.

- Nem értem, mi van benned! Egy ócska kis elkényeztett liba vagy, aki mániákus őrült, plusz mindenki kedvence. Egy felvágós kis ribanc, aki mindenkit az ujja köré csavar! Wrath ezerszer különbb lányt érdemelne nálad! Nálad aki még azt se hajlandó kimondani neki, hogy szereti, akinek a testvére megfenyegeti Wrathot, hogy megöli, ha hozzád ér! Te nem vagy senki, egy kis utánzata vagy az embernek, semmi több, azt sem értem, hogy miért vagy olyan különleges a Klánnak, egy ilyen elcseszett kis mutáció! – ledöbbentem az éles és sértő kritikáktól. Wrath felordított, és apámat visszakellet fogni, nehogy a szőke fejét tépje.

- Colee takarodj! – ordított anyám, miközben Wrath ott állt, és láttam, hogy megölné a lányt. De a legszörnyűbb az volt, hogy Coleenek igaza volt. Nem vagyok senki, és legfőképpen nem az, aki megérdemli Wrathot. Ott álltam némán, és éreztem ahogy egy könnycsepp összegyűlik a szememben, mindenki Coleent szídta, én meg lassan elindultam a garázs felé, hogy megkeressem Rup-ot.

( egy órával később)

Rupert szobájában ültem Ruppal, aki lelkesen vigasztalt.

- Ez Coleen pofázott be neked? Az a csaj, akinek jó hogy nyuszi farka nem nőtt? – kérdezte és átnyújtott nekem egy zsepit.

- Igaza volt – mondtam halkan, és a szememhez emeltem a zsepimet.

- Dehogy volt igaza! Rád sem ismerek! – morogta Rup – Az egy hülye baba, aki sokat hisz magáról – mondta majd látványosan elköpött a fejem fölött.

- Rupert, én… én azt hiszem… szóval tudod – motyogtam.

- Bírod a Mr. Jégcsapot – mondta majd rám vigyorgott.

- Hmm – durcásan kidugtam a nyelvemet.

- Nyugi, figyelj, megértem ha bírod őt… Nézd nem szerethet mindenki engem… - mondta majd lerúgta a cipőjét.

- Óh! A kis egoista – mosolyogtam rá – Én téged is szeretlek – mondtam majd megdobtam az egyik párnával.

Ruperten egy bézsszínű izompóló volt. És egy ócska farmer.

Ő is hozzám vágott egy párnát, így az én hülye pityergésem nevetős párna csatába ment át.

A zsebemben ekkor megcsörrent a mobilom. Vonakodtam érte nyúlni, de nem tehettem mást.

Rupert is megállt, mintha tudta volna, hogy ez most már a búcsú perce lesz.

- Halo? – szóltam bele félénken.

- Két perc és ott vagyok Cole-ék háznál – mondta Wrath szenvtelen hangon majd letette.

- Ki volt az – kérdezte Rup, miközben én a telefonom képernyőjére meredtem értetlenül.

- Wrath – motyogtam, majd leszálltam az ágyról, éreztem, hogy nagy vita előtt állunk…

- És ha füttyent te már mész is? – kérdezte kicsit dühösen.

- Ezt tisztáznunk kell Rup, és különben is, tudod, hogy most lehet, hogy kidob – motyogtam, és újra rám tört a sírhatnék.

Megrázta a fejét.

- Nem olyan hülye, hogy téged dobjon – mondta, majd lekísért a kijárathoz, ahol meghallottam Wrath kocsijának duduáját.

- Megyek – mondtam, majd kezet ráztam Rupertel, és kifutottam a szakadó esőbe.

Beültem a kocsiba. Wrath bent ült, és csak az utat nézte, én meg integettem Rupertnek, majd az én vámpírom felé fordultam.

- Wrath én… - kezdtem, amikor felkanyarodott a fő útra.

- Kérlek, ne mondj semmit – mondta nyugodtan, és az utat figyelte, a jeges rémület a gyomromat szorongatta.

- Wrath beszélnünk kell.

- Miért ez Cole? – vágta a fejemhez – Ha valami bajod van, miért ő az első? Miért nem én? – kérdezte és hirtelen lefékezett, majdnem beveretem a fejemet, a kesztyűtartóba.

- Mi? – mondtam, mikor már kissé lenyugodott a hangom.

- Miért ő? Ő fontosabb neked mit én? – kérdezte és már feketedő szeme, egyenesen szúrta az én szememet.

- Nem – mondtam, majd megszólaltam – De ő is fontos.

- Nyílván – nevetett fel keserűen, és újra a gázra taposott.

- Most mi van? – kérdeztem meg félve, arcomra értetlenség ült.

- Bármi van, mindig csak Rupert… - mondta majd keserűen mosolygott.

- Ez butaság, én nem úgy… - kezdtem, de megakadályozott.

- Nehogy magyarázkodj! – mondta, majd még jobban a pedálra taposott.

- Nem magyarázkodom! Coleenek igaza volt! Te valaki sokkal jobbat érdemelsz nálam, én egy önző kis hülye vagyok és folyton megbántalak, pedig hidd el , hogy én szeretlek téged…-

- Állj! – kiáltotta – Mit mondtál? – fordult felém teljesen és lefékezett.

- Azt hogy egy önző kis…

- Nem, az után… - mondta és a szeme olyan mohón bámult. Nem értettem mire akar kilyukadni.

- Folyton megbántalak? – kérdeztem, mire az arca felhős lett.

- Ez badarság, de ezután mit mondtál? – kérdezte és arca lelágyult.

- Hogy szeretlek – mondtam. Majd nekem is leesett. Spontán kimondtam az Sz – betűs szót, amitől féltem… És a legszebb az egészben, hogy igaz volt.

- Most mondtad ki először – suttogta, és kikapcsolta az övét, és az arcomhoz hajolt, majd lágyan és szerelmesen csókolni kezdett. Olyan odaadással, hogy az egész testem elolvadt.

- Jobbat… kéne… kapnod… nálam – suttogtam a csókok között.

- Csak te kellesz – hadarta, és újra birtokolni kezdte az ajkamat – Rupert mindig összehoz minket – vigyorgott a csókba, majd tovább folytatta a játékot az ajkaimmal, miközben én hozzá simultam a SZERELMEMHEZ!

29 fejezet - Vannak szomrú és vicces mesék, de egy a lényeg, nem szabad félni!

Wrath még jobban szorított, miközben felsétáltam a szobámba a két vámpírral. Azaz hárommal. Azaz négyen vagyunk. Ezt nem lehet megszokni. Vajon hány vámpír van még ebben a nyomorult társadalmoban. Victorékat bekormányoztam a szobámba, és hellyel kínáltam őket, a hatalmas kupleráj közepén.

- Wrath takarítanál nála? – kérdezte meg vigyorogva Victor. Morogtam egy kösz inkább ne, de Wrath csak belecsókolt a nyakamba és elmosolyodott.

- Bármikor – lehelte a fülembe, a hideg kirázott, és csak még jobban tapadtam az én vámpír hercegemhez.

- Nenay egy fontos dologról szeretnénk veled beszélni – vette át a szót Ian. Egy fehér ing volt rajta egy koptatott farmerrel, és szöges övvel. Hosszú, fekete haja ki volt engedve, és leért a háta közepéig. A kis kecske szakálla csak még jobban kihangsúlyozta fehér bőrét. Olyan volt, mint hófehérke. Mármint egy kosaras méretű izmos rocker hófehérke.

- Hallgatlak titeket – mondtam nekik. Majd hirtelen éreztem megfagyni a levegőt.

Victor összekulcsolta a kezét az ölében, és rámeredt, majd elkezdett valami merengős és mesélős hangon beszélni.

- Két történetet szeretnénk elmondani – fújta ki levegőt – Kettő olyan történet ami, nem olyan mint a mesékben.

- Nyugalom, hozzá vagyok szokva az ilyen mesékhez – szorult akaratlanul is ökölbe a kezem. A Klán egyből bevillant.

Wrath látva a reakcióm egyből mellém ült, és a karját olyan közel csúsztatta az enyémhez, hogy bármikor belekapaszkodjak, ha már nem bírom majd tovább. Hálásan rá mosolyogtam a kezére, adott egy puszit cserébe a fejem búbjára, majd már teljes figyelmemet a két barátomra szenteltem.

- Melyikünkét szeretnéd hallani? – kérdezte Victor – Mármint először? – fekete szemeit rám szegezte. Jóba voltam vele, és reméltem, hogy egyszer már tényleg sok kerül arra, hogy megtanítson az íjászatra.

Tanácstalanul néztem fel Wrathra. Ő mereven bámulta sötét arany szemét Iannak.

Hosszan nézték egymást, majd Wrath megborzongott, és még közelebb csúszott hozzám, majd tétován bólintott.

Ekkor mély hangján megszólalt Ian. Nem lehetett másra figyelni amikor ő kezdett el beszélni. Lebilincseltek a néma indulatok azon a komolyan ijesztő arcon, amelynek én ismertem a mosolyát is.

- Ha mondhatom én nem voltam sohasem az a férfi, akikhez az anyák szívesen adták volna a lányukat. Az én történetem 1895-ben kezdődik. Apám egy befolyásos politikus féle volt. Tökéletes úriember. Két bátyám és egy húgom volt. Anyu meg persze maga volt a megtestesült dáma… Csak én lógtam ki ebből a körből. Én voltam a fekete bárány. Egy olyan bárány, amit még a farkasok is elkerültek – erre a mondatra önkéntelenül is elmosolyodtam. Hát el is tudtam képzelni… ha már akkor is ilyen félelmetes volt mint most.

- 20 éves voltam és én voltam a lázadó a szabályokat áthágó, lógós tiszteletlen kölyök. Egész életemben, csak ezt hallgattam. A legidősebb bátyám persze a szárnyai alá vett, és elkezdett megvédeni apáékkal szemben, már amennyire tehette. És 1895 első napján botrány ütötte fel a fejét abban az aprócska kis városban, ahol laktunk. Egy szerencsétlen nőt megtámadt egy férfi. Én észre vettem, emlékszem, hogy milyen hideg volt – az emlék hatására megrázkódott – Azonnal a nő segítségére siettem. Nagyon ügyes mai szavakkal élve bunyós voltam. De sose emeltem kezet senkire, ha nem kényszerítette ki belőlem. Nyugodt voltam, annak ellenére, hogy szinte mindig mindennap megkaptam a magam verését apámtól. Vagy azoktól akiket rám küldött ha nem tetszett neki, ahogy megnyílvánulok közösségben – a tekintete fájdalmat tükrözött, és tudtam, hogy most jön majd még a fekete leves java – Elkaptam a támadót és szerencsétlenségére a férfi rám fogta a bicskáját, a verekedés hevében megöltem – a hangjából nem érződött sem megbánás sem káröröm - A nő hálás volt nekem, a többiek viszont akik látták egy aljas gyilkosnak ítéltek meg engem. Ebben az időben terjedt el a hír a városban, hogy megérkezett egy idegen nagyúr. Sokan vámpírnak csúfolták. Apám persze nem nekem hanem a közönsségnek hitt, miszerint én brutálisan legyilkoltam egy férfit. Itt telt be nála a pohár, azt mondta megfizetek még ezért – a szeme összeszűkült – a családom kikerült az akkori kegyből, és földön futók lettek, ahol csak meghallották a nevünket bezárultak az ajtók. Végül apám kétségbe esésében az idegen úrhoz fordult segítségért. Azt kérte tőle, hogy helyezzen minket vissza a régi rangunkba, ha van még rá mód. Hát volt. Ha én meghalok. Az idegen úr azt mondta, van valami ami eltüntethet engem a földszínéről, és apám mindent visszanyerhet, ha ezután is fenn tartja kitagadásomat, és nem is temet el. Nos az én apám belement.

Hozzásimultam Wrath kezéhez, és szinte láttam magam előtt az ijesztő múltat, és mindennél jobban féltem attól, hogy ezek után mit fog mondani. Wrath izmos karja, egy pillanat alatt az oldalához láncolt.

- Volt egy megérzésem, hogy az ami rám vár mindennél rosszabb lesz. 20 évesen ott álltam az életem legvégén, amikor apa elküldött az idegen úrhoz vigyorogva mentem, és büszkén, hogy mindenki lássa semmit sem bántam meg. De belül rettegtem, attól, hogy miért nem végeznek ki rendesen, és miért kell magának annak az embernek személyesen végeznie velem. A bátyám mindent megtett, hogy kiszabadítson, ő hitt abban, hogy azaz ember egy vámpír. Kinevettem, mondtam neki, hogy ne féljen én ezt már úgyse élem túl.

Wrath megmarkolta a vállamat, és éreztem, hogy ő is olyan feszült, mint én. Talán ő is most hallja először ezt a történet.

- Elmentem tehát a kijelölt helyre, ahol az idegen úr várt rám. Ő volt a legférfiasabb férfi akit valaha is láttam, túlságosan is hasonlított valami földöntúli lényre. És hát ott abban az elhagyatott erdőben közölte velem, hogy nem kell félnem, nem fog fájni, úgy csinálja, hogy a családom mindenképpen jól kerüljön ki belőle. Nem értettem mire jó ez a közjáték, később ingen. A szeme nem volt vörös, mint az te vártad volna. Olyan fekete volt, mint most Victoré. Azt mondta, hogy tudja mi történt, és hogy látta, hogy én jól cselekedtem, és a gyilkolás nem szántszándékkal történt, azt mondta megérdemeljem, hogy éljek. De nem lehetek többé az aki most. Felajánlotta, hogy ő engem választ a fiának, ha olyan válok, mint ő. Soha nem volt családom. Érted Nenay. Olyan lehetőséget kaptam, mint még soha. Az idegen nagyúr hosszan mesélt nekem arról, hogy milyen remek gyerek lehetne belőlem, hogy lát bennem lehetőséget, hogy úgy véli lenne esélyem arra, hogy megbosszuljak mindent, ami történt velem. Mindössze csak a fiává kell válnom.

Feszültem figyeltem. Tudtam, hogy most jön a csattanó.

- Azt mondta nekem, hogy megölhetem az apámat, ha úgy döntök, a fiává válok. És bár tudtam, hogy apám mit tett velem, nemet feleltem, nem fogom bántani a saját családomat. De ekkor megtörtént. Ordítozott, megmutatta félelmetes erejét, csak hogy még jobban rettegjek attól, ahogy végez majd velem, elmondta, hogy most egy vámpír foga által fogok távozni. Próbáltam védekezni de megharapott és ez lett a vége az emberi létemnek. Nagyon erősen szívott, valószínűleg megölt volna, ha valami nem jön közbe, így ott hagyott egyedül az erdőben. Kiszolgáltatva mindennek. Őríjtő fájdalmaim voltak három napig haldokoltam, miközben folyt a nyakamból a vérem, sejtettem, hogy oda fogja hívni a ragadozókat egy idő után hozzám. A harmadik napon aztán jött is egy grizly. Már annyira szenvedtem, hogy nem bántam ha megesz csak tegye gyorsan. De amikor leakart csapni rám, és megütött a hatalmas mancsával egyszerűen nem fájt, azt hittem sokkot kaptam. A fájdalom kezdett elmúlni, a végén pedig nem történt más, minthogy valami égni kezdett a torkomban és megöltem a medvét… - itt elhallgatott és rám nézett, most már értettem miért ez a lázadó és rocker külső, és annyira sajnáltam. Mindenki tudta, hogy mennyire utálom kimutatni az érzelmeimet, de itt nem tehettem mást. Föl álltam és oda sétáltam Ianhoz. A kezemet úgy nyitottam ki, ahogy anyu szokta amikor kicsi voltam, és megöleltem Ian-t. A hatalmas, izmos, „szörnyeteg” megdermedt, és megkövült a kezem között, miközben erősen szorítottam magamhoz. Azt akartam, hogy tudja, itt már fontos része valaminek.

- Khm… - morogta egy idő után, tudtam, hogy nehezére esik elfogadni egy ilyen hugicás megmozdulás, de tudtam, hogy jólesett neki, a látszat ellenére…

Amint elengedtem kirohant a szobából. Hátra pillantottam Wrathra. Megrázta a fejét jelezve, hogy nem haragból, vagy sértettség miatt ment el.

- Jólesett neki – mondta Victor – Köszönöm! – hálásan elmosolyodott – Az ahogy most érezzen nekem lassan 50 éve sem sikerül, neked pedig röpke négy hónap is elég volt - Victor tudta befolyásolni mások érzelmeit, persze az enyémeket nem.

- Most te következel – ültem le Victor mellé. Tudtam, hogy ő nem akarja, hogy Wrath öleljen közbe, mert sokkal jobban visszafogná a mondandóját az ő személye, mintha itt sem lenne. Tudtam, hogy Ian is sokat finomított Wrath aggódása miatt.

- Gondolom most szeretnétek négyszemközt lenni – motyogta, inkább csak magának – Lemegyek a többiekhez, és megnézem milyen taktikát dolgoznak ki. De ha megijeszted, és éjszaka miattad kell itt maradnom vele – mondta pajkosan fenyegetve Victort – azt megkeserülöd.

- Mintha annyira rossz lenne itt maradnod vele estéként – mondta gonoszul vigyorogva Victor. Victor nagyon jóképű férfi volt, csak savanyú, igazán megdöbbentett, hogy mennyit változnak szépülnek és lágyulnak a vonásai amikor mosolyog.

- Igazad van – mondta és rám kacsintott, de azért kicsit komolyabban oda nézett Victorra, aki bólintott egyet.

- Nem tudjátok, hogy társaságban nem illik ilyen fejből fejbe való kommunikációt csinálni? – mondtam durcásan.

- De, de kit izgat – rántotta meg a vállát vigyorogva Victor. Erre nekem is muszáj volt mosolyognom.

- Na jó, látom itt már nincs is rám szükség – mondta tetette sértettséggel a hangjában Wrath – Mindjárt én is elvonulok Maryonnal!

Egyszerre dugtuk ki rá nyelvünket Victorral. Mire ő olyan ovóbácsisan megcsóválta a fejét.

- Az úrtól nem vártam mást! De magától kisasszony! – mondta majd kifordult az ajtón.

Kicsit komolyabbra vettük a figurát Victorral.

- Most Nenay, elmondok neked valamit. Valamit ami merőben megváltoztatja a mostani szemszögeidet, és szempontjaidat. Én nem azt mesélem el, hogy hogyan lettem vámpír mint ahogy azt Wrath hiszi. Én másról akarok veled beszélni.

Félelem lopozótt a szívembe, valahogy nem sejtettem ettől a rejtélyes dologtól sem túl sok jót.

- Miről akarsz… beszélni? – tettem fel óvatosan a kérdést.

- Egy fiúról – mondta csöndben.

- Milyen fiúról? – kérdezgettem tovább.

- Egy átlagos fiú nem átlagos életéről – mondta majd, fölnézett rám.

- Ezt… nem értem – mondtam.

- Én ismerem a legszörnyűbb rémálmod egyikét – mondta majd a homlokomhoz ért egy rövid időre.

Ösztönösen húzódtam össze.

- Melyik álmomról akarsz beszélni – suttogtam.

- Ismerem a Klán egyik tagjának életét – mondta majd hosszan kifújta a levegőt. A klán szóra megdermedtem, és görcsösen belemarkoltam az ágyam matracába.

- Nem tudom, hogy akarom-e hallani – mondta suttogva.

- Nem kényszer, de szerintem tetszene neked a történet – mondta, majd elmosolyodott.

- Hát nem tudom… - mondtam félve.

- Hidd el, kissé komikus, és a legfontosabb az, hogy elmulasszam a félelmedet.

Nagyot sóhajtottam, majd beletörődően sorsomba ránéztem. Ő elvigyorodott és neki kezdett a meséjébe.

- A Klán egyik tagja egy fura gyerek. Az ő története ezzel az egyszerű mondattal indult, innen terjedt el, a mondája:

Az, hogy paranoiás vagy, nem jelenti azt, hogy senki sem akar kicsinálni.

Hangosan felnevettem a mondat után. És máris úgy éreztem, hogy Victor meséje még sem lesz olyan szörnyű, mint gondoltam.

- Mondtam, hogy tetszeni fog – mondta vigyorogva, majd belekezdett és elmesélte nekem a föld legütődöttebb vámpírjának humoros történetét.

Aki mindennap, miután vámpír lett megnézte magát a vízben, és a csillogó felületeken, hogy tényleg olyan szép-e mint eddig. És aki azt hitte, hogy áttud változni denevérré, ezért naphosszat lógót fejjel lefelé a fákon, hogy kiderítse neki is sikerül –e denevérré válnia. Valamint azt hitte magáról, hogy van neki egy harmadik szeme a tarkóján, ami bármikor kinyílhat, és lézer tekintetté válik, ezért mindig hátat fordít mindenkinek akitől fél. Csak száz év után derült ki számára, hogy valójában nincsen semmi a tarkóján…

Valahogy most, már nem is volt annyira ijesztő a Klán. Valamit elvesztett a különös hororisztikus varázsából. Olyan volt, mintha idáig, csak egy álomképtől féltem volna. De a történetnek még nem volt vége… Tudtam, hogy még hátra van a csattanó. De akármi is lesz az, többé már nem félhetek tőle… Többé Már Nem!

28 fejezet - Amikor a rémálom már a satrt vonalon áll!

- Jó reggelt szerelmem – hallottam Wrath édes hangját. Már csak róla tudok álmodni, mosolyodtam el. Ekkor egy kéz siklott végig az oldalamon, és gyengéden cirógatta a nyakamat.

Összerezzentem, és azonnal megfordultam. Egy féloldalas mosoly égette bele magát az emlékezetembe.

- Wrath – mondta szoprán magasságú hanggal.

- Most úgy mondod, mintha nem tűnt volna, hogy egész éjjel itt voltam – csóválta meg a fejét.

- Velem… aludtál… te? – grimasz jelent meg az arcomon, ennél csöpögősebbet el sem tudtam volna képzelni.

- Azért ez így nem teljesen igaz – mondta hamiskásan mosolyogva, de engem nem tévesztett meg, szemében ott bujkált a keserves kín maga.

- Nem vagy jól? – kérdeztem és megsimogattam az állát.

Lopva belecsókolt a kezembe és finoman hozzá is dörzsölte az arcát.

- Még mindig elmehetsz – mondta és a kezemet a szívére tette – Ne miattam maradj itt.

- Nem csak miattad maradok itt, ha ez megnyugtat – mondtam és finoman végighúztam az ujjam hegyét izmos mellkasán.

- Nem, abszolút nem nyugtat meg! – mondta – Az meg főleg nem, hogy más pasik miatt is itt akarsz maradni… - mondta és a hátára fordult. Most is fekete póló volt rajta, ami szorosan a felsőtestére simult. Féltékeny. Beharaptam az alsó ajkamat, hogy mosolyom ne legyen túl feltűnő.

- Wrath, féltékeny vagy? – mint egy kismacska úgy másztam fel a mellkasára.

- Nem – morogta, és elfordította a fejét.

- De – mondtam, és belevigyorogtam a képébe.

- Nem – makacskodott.

- De de – mondtam, és egy apró puszit adtam a nyakára, még sosem csókoltam meg az arcán kívül máshol, így érthető módon összerezzent.

- Te elakarsz csábítani? – húzta fel a szemöldökét, és annyira meg volt lepve, hogy az általam vár reakció elmaradt.

- Csak akartalak, és nem értsd félre – morogtam, és lemásztam róla. De nem hagyta, visszahúzott és lelkesen csókolt össze vissza.

- Féltékeny voltam – mormolta bele bűnbánóan a nyakamba, amikor nem viszonoztam azt amit tett, bár nagy erőfeszítések árán.

- Csakhogy beláttad! – morogtam, és óvatosan felemeltem a fejemet, és felkínáltam neki az ajkamat. Az előbbi vad és gyerekes szenvedély helyét, egy sokkal érzelmesebb csók váltotta fel. Hozzá bújtam.

Nem volt olyan hatalom ami meggyőzött volna arról, hogy én nem vagyok szörnyeteg, de amíg vele voltam, nem tűnt fel, hogy olyan szörnyű lennék, mint amilyen hirtelen lettem. Vele minden édes és könnyű volt, olyan kellemes borzongós érzéssel megsépkelve. Bár tisztában voltam vele, hogy Ő egy fellelőség. Számomra. Tudtam, hogy tartozom neki valamivel. Méghozzá magammal… Nehéz volt megérteni, de amikor rájöttem jeges rémület marat a gyomromba. Én nem akartam senkihez sem tartozni. Aztán jött Ő és olyan kétségbe esetten akartam Őt, hogy az maga volt a törvényszegés. Olyan törvények megszegése amelyet magam állítottam fel.

Kinyitottam a szememet. Csukott szemmel mosolyogott, aztán csöndben megjegyezte:

- Anyukád kedvel… engem – mondta.

- Tudja, hogy itt vagy? – majdnem felsikítottam. Erre nem álltam készen.

- Hmmm – mondta elkomolyodva – nem csak arra gondolt – majd kuncogásba kezdett. Jesszus nem biztos, hogy akarom tudni, hogy mire gondolt.

- Ne folytasd – mondtam, majd izmos karja alól kicsusszanva indultam el a fürdő felé.

- Arra gondolt, hogy: „ Nenay szereti ezt a fiút. Fura. Általában Nenay nem szeret senkit. Magán kívül… Mármint rajtunk és magán kívül” – itt már úgy nevetett, hogy plafon is belereszketett.

- Ennyit arról, hogy nem fogják megtudni, hogy itt vagy – morogtam, és jól bokán rúgtam.

Meg sem vártam mit reagál, mert annyira elvoltam foglalva egy új érzéssel, ha már anyu is azt gondolja, hogy szeretem őt, akkor csak van benne valami igazság…

Lou vidám hangja zökkentette ki az elmélyült gondolkodásomból.

- Na mi van Hugi, csak nem utolért az híres szere…

- Ki ne mondd! – ugrottam majdnem neki. Az arcomba szökött minden bennem kavargó vér szerű izé.

- Nyugalom kis G.I. Jane – mondta majd megborzolta a hajamat. Dühösen elkaptam a kezét, és kicsavartam. Apa csak úgy mellesleg oda kiáltott a kanapéról, hogy még inkább hülyén érezzem magam.

- Mióta alszol együtt Wrathttal? – közben fel sem nézett az újságból.

- Biztos, hogy csak alszanak? – kérdezte vigyorogva Lou.

Na itt jött el a pillant, hogy felrobbanjak. Utálom, hogyha az érzéseimről beszélnek.

- Nenay aludt, én meg vigyáztam rá, a tegnapi nap sok volt neki – mondta Wrath. Félelmetesen jól nézett ki. Magas, izmos, és az enyém… Az nem… Vagy igen? Rám mosolygott, és a mosolytól csak még vörösebb lettem. Ez apát nem derítette fel.

Föl állt, így pont megmutatta hatalmas fizikai erejét, és bazi nagy tekintélyét, szinte árnyékot vettet rám a nagysága. Abban a barna pólóban amit viselt tökéletesen látszott minden izma és ina egyesével megfeszülni. Hiába, az egyetlen kislányáról volt szó. Ami most hirtelen tök jó kibuvó lett arra, hogy apa megmondjam nekem, hogy menjek fel a szobámba, és nézek meg egy mesefilmet amíg ő beszél a pasimmal.

Lelkesen vártam az ilyen végszómat, de nem éppen akart jönni.

- Hálás lennék fiam, ha a lányom és közted lévő szere… - kezdet apa, de megállítottam.

- Ne mond ki az sz- betűs szót! – suttogtam, mégis érzetem, hogy hangomból fenyegetés árad.

- Nenay, te ne szólj bele – mondta apa, de nem mondta ki azt a szót! Hál’ égnek.

Wrath az égnek emelte csodálatos tekintetét, amelyben fürödni élvezet, ahogy néztem őt, a kezem automatikusan a hajamba túrt, és a számat kezdetem el csócsálni. Zavarba ejtő szituáció. Talán mégis csak szeret… NE MOND KI AZ SZ-BETŰS szót!!!!!!!!!!!

Lesütöttem hosszú pillámiat, és elindultam felöltözni.

( aznap délután)

Kicsit fáradt voltam, egész nap görcsöltem, másra sem tudtam gondolni, mint magamra meg a Klánra, és mivel Wrath haza ment nem tudta elterelni a figyelmemet. Bár mondta, hogy visszajön még ma, a családjával együtt mert megkell beszélnünk az ütközetek részeit.

Maryon mint harcos… hát az biztos viccesen nézhet ki gondoltam. Bezzeg Wrath, félmeztelenül… Ahogy az izmai megfeszülnek, az arca kemény és határozott a keze ökölbe szorulva. Oh istenem.

- Kicsim – majdnem levágódtam a székről úgy kaptam a szívemhez amikor Wraht bejött.

- Nem tudsz kopogni? – kérdeztem ingerülten, és totál elvörösödtem.

Arca fájdalmasan megvonaglott.

- Megzavartalak? Mehetek ha gondolod – mondta mellékesen. És már lassan fekete szeme szinte könyörgött azért, hogy marasztaljam.

- Igen megzavartál éppen elképzeltek és – hoppá. Tűnés ki ebből a szobából, azonnal az ablakom felé vettem magam. Szinte hallottam, ahogy leesik neki, hogy róla fantáziálgatok, és elégedetten szinte dorombolva, mint ahogy a hatalmas kandúr megy a félénk kismacskához. Gyűlöltem, hogy ilyen csöppnek érzem magam.

Gyorsan behuppantam a nappaliba, ahol már vártak Darkék. Hosszú sorban kígyóztak bennük ezernyi kérdés. Vajon mennyire kapnak majd választ. Vajon érdemes-e értem harcolni? Pont értem, aki annyira utálta őket.

Aki olyan szörnyeteg, hogy nem tartozik se hozzájuk se az emberekhez. Akinek a családja miatta él rettegésben tizenhét éve? Érdemes-e ilyenért kockázatni mindent? Coleen-re néztem. Hosszú, szőke haja, elegáns csigákba omlott le a vállára mögötte őt karolta Jack, arcán a szokásos nagy tesós mosoly.

Apa és a többiek még mindig hosszan beszéltek valami taktikai ügyet. Wrath, hirtelen magához húzott hátulról, mikor felköhögött Victor. Észre sem vettem, Ian mellett állt a sötétségben.

Wrath megmerevedett mögöttem. Majd halkan felmordult. Victor szeme könyörgően megcsillant. Wart összecsattintotta fogsorát, majd megadóan felnyögött.

- Még megbeszéljük ezeket a fantáziálásokat – duruzsolta lágyan a fülembe – De Ian és Victor szeretne valamit elmesélni neked. Külön – külön. – mondta haragosan.