35 fejezet - Edmund

A nappaliban ültem Maryon mellett. Ő az apró kis kezecskéivel valami bonyolult virágot hajtogatott egy papírlapból. Figyeltem ahogy az ujjai elképesztő tempóban formázzák meg a papírt. Coleen váltogatta a csatornákat a TV-n. Jack pedig kint bunyózott Iannal. Nem bírtam ezt a feszültséget, fölálltam és kisétáltam az udvarra. Leültem a hintámba, és löködni kezdtem magamat.

- Nenay – hallottam meg Edmund hangját. Mögöttem állt, a tekintetét az enyémbe fúrta.
- Edmund – suttogtam, és megfordultam a hintában.
- Hugi – a szavakat úgy ejtette ki, hogy az emlékek milliói rohamoztak meg.
- Nagy tesó – mosolyodtam el, de nem mertem közelebb menni, féltem, hogy Edmundban, még mindig dúlnak azok a fura érzések, amikről anno Wrath mesélt nekem.
- Annyira sajnálom – lépett tétován közelebb.
- Nem kell – mondtam, és a szememből kigördült egy könnycsepp.
- De igen, Nenay, én… - de a hangja elhalt.
- Ed – suttogtam, és a kezem tétován nyúlt felé, de nem jött közelebb.
- Mi, már, többé nem lehetünk úgy – mondta, majd súlyos kezével végig simított fekete haján.
- Miről beszélsz? – pattantam föl a hintából, és értetlenség vegyült a fájdalommal a bensőmben.
- Arya én a bátyád vagyok, és az utóbbi időben sajnos inkább úgy viselkedtem, mintha nem a bátyád, hanem valaki más lennék – mondta majd hátra lépett egyet – Sokat jelent nekem, hogy Beth megjelent, és ezt a zűrzavart amit okoztál helyre hozta.

Fájdalom kúszott végig a testemben, nem akartam a saját testvéremnek szenvedést, vagy kínt okozni, szeretni és védeni akartam, nem pedig bántani, akármit is érez.

- Sajnálom – mondtam, majd léptem egyet felé.
- Arya… Már nem az én karjaim jelentik a világot, ezt te is tudod, már nem én vagyok a menedék, amire vágysz! Ezt is tudod – mondta, majd fájón elmosolyodott.
- De a testvéred vagyok! – mondtam, és érthetetlen düh uralta a tetteimet.
- Már egy ideje, máshogy gondoltam rád – mondta nagyokat nyelve.
- Felejtsük el. Most már itt van neked Beth – mondtam, és a könnyek egymás után kóboroltak az arcomon.
- Nem! Beth jó és kedves, de nem tudom, hogy lesz e ebből még valami… - mondta, majd rám nézett.
- Edmund – mondtam, és sóvárogva utána megszaporáztam a lépéseimet.

Elhátrált, és elfordult, háttal állva nekem folytatta a beszédét.

- Amit én tettem az megbocsáthatatlan, és amit elkövettem ellened az is, Wrath nagyon jó hozzám, hogy ezek után is a közeledben mert hagyni. Nem bírtam volna ki, ha távol kell lennem tőled, amikor már 17 éve te vagy az életem. Minden egyes nap, minden perce miattad volt jó, szép, és élet. Most pedig választás elé sodort téged az élet, és te… Te nem engem akarsz. Persze ez így helyes, felnősz, elmész otthonról, és új család vár. Egy másik kar – éreztem, hogy összeszorított állkapcsa tiltakozik az erősebb szorítás ellen.

- Ezt nem jól látod Ed – mondtam, de megpördült, és a tekintete gyilkos haraggal volt teli.
- Azt hiszem nem vagy tudatában annak amit mondok neked, kicsi Nenay – mondta, majd gyöngéden elmosolyodott.
- Te nem vagy tudatában annak, hogy én megakarlak ölelni, és elfelejteni ezt az egész szamárságot! – csattantam fel, a kelleténél hangosabban.

Az arcán a döbbenet és az áhítat váltották egymást és olvadtak eggyé. Végül vívódva felemelte a kezét és védekezően a válla fölé emelte.

- Kérlek ne tedd. Nem akarom érezni, hogy a puha, meleg tested, hozzám ér. Nincs szükségem további szenvedésre. Bár megérdemlem, ez nem vitatható… Beth majd meggyógyít, ha még meglehet gyógyítani ilyen kaliberű lelki sérülést – mondta majd, óvatosan rám mosolyogott – Jó kezekben leszel, Wrath majd helyettem is megölel, és majd megcsókol és vigyázza az álmod, majd simogat amikor te sem vagy tudatában – mondta és nem lehetett kihallani a szavaiból a vágyódást.

- Csak egy ölelést… Kérlek – suttogtam.

- Ne adj okot… Okot, hogy mesékkel ringassam magam, sötét, gyerekes illúziókba.

- De… - dadogtam.

- Csss! Hadd nézzelek még egy kicsit. Apró hugocskám… - mondta, és tudtam, hogyha tudna akkor sírna.

- Ne fog fájni – mondtam és megöleltem kérése ellenére, szorosan hozzá simultam, és erősen szorítottam magamhoz. Ő lecövekelve állt, zihálva vette a levegőt, majd morogni kezdett.


- Nenay – szólalt meg Wrath – Engedd el, ha jót akarsz neki – motyogta gyilkos indulattal.
- Nem . mondtam, és a fejemet, úgy, mint rég mellkasába fúrtam.
- Arya – lihegte Ed… - Nem bírom Wrath – mondta kétségbe esetten.

És aztán megtörtént, Wrath kirántott Ed kezei közül, aki kétségbe esetten akart utánam kapni, és magához rántani, a szemében beteges rajongás tükröződött. Megijedtem, olyan volt hirtelen, mint egy mániákus őrült. Beth ekkor jelent meg. A haja copfba volt, melegítő volt rajta, és villámgyorsan vetette közénk magát, és Edmund mellkasára tette a kezét, és megnyugtató szavakat suttogott neki, míg a szeméből el nem tűnt az őrült fény.

Félve simultam Wrathoz, de amint felnéztem az arcába, már tőlem is elakartam menekülni, gyilkos indulat volt az arcán, olyan ősi harag, amelyet én képtelen lettem volna táplálni, olyan ösztön volt, ami azt mondta neki, hogy ez a lány tiéd, nem lehet másé, ne hagyd, hogy másé legyen. Furcsán volt megnyugtató, és rémisztő a kettős érzés, Wrath hirtelen rám nézett, majd tekintete lágyan izzani kezdett, amely fekete volt, mint az éj.

- Csókolj meg – kérte csöndben. Nem tudtam nemet mondani. Ágaskodtam, és ajkamat az ajkára szorítottam. Bár hallottam Edmund fájdalmas üvöltést. De tudtam, hogy tudnia kell. Igaza volt, én már máshoz tartozom. Én és Wrath összetartozunk.