37 fejezet - Fordulópont

A szemfogát a nyakamon húzogatta. Hideg lehelete a bőrömet irritálta. Megannyi önvédelmi kép villant föl hirtelen, de egyiket sem volt erőm kivitelezni. Apával még nem jöttünk rá, hogy az én testemre, hogy hat a vámpírméreg. Mivel én tiszta vérű voltam, és sok tulajdonságom emberi volt, könnyen elképzelhető, hogy a vámpírméregre reagálna a szerveztem. Csak azt nem tudtuk, hogy hogyan. Saját szívem dobogása hallatszott csak, ekkor értettem meg, hogy Tybalt és Wrath fejben beszélnek. Fogalmam se volt arról, hogy miket mondhatnak egymásnak, de akkor és ott nem érdekelt. Tybalt acélozott testéből csak egy fajta módon lehetett megmenekülnöm. Ezt fel kellett mérnem, mielőtt még több Klán tag kerül elő. Ami perceken belül várható lesz. Fogát továbbra is a nyakamnak szegezte, de a szemével egyértelműen Wrath mozdulatait követte. Az egyik kezével a csípőmet ölelte át, a másikkal pedig keresztbe fogta a mellkasomat. A kezeim az oldalaim mellé szorultak, a fejemet pedig nem tudtam támadásra használni. Csak egy megoldás maradt… A lábam. Nem tűnt jó ötletnek ráállni a lábfejére, vagy valami hasonló filmbeli baklövés… Egy út maradt, el kell terelni a figyelmét. Lenéztem hát a lábamra. A hosszú farmer alja már vizes volt a hótól, a víz pedig jobban felerősíti a szagot. Megmozdítottam a csuklómat, de a fogva tartómnak ez nem tűnt föl, tudtam jól, hogy az a lényeg, hogy vérezzen, de nem fájjon annyira. Tehát megkellet „karmolnom” saját magam. A csuklómmal óvatosan a zsebembe nyúltam, a finom kissé nyirkos farmeranyag szorosan simult a lábamra, túl nagynak ígérkezett a lebukás veszélye, mivel a kezemet nem tudtam könnyedén a zsebembe csúsztatni, de mivel Wrath kellőképen elvonta, mindkettejük figyelmét a művelet sikerült. A bicska már a kezemben volt, itt az idő. A bicska kinyílt a kezemben, és én nagy levegőt vettem, bár a mellkasomnak feszülő kezek némiképp gátoltak ebben. Félelmetes volt, hogy felismertem az egyetlen lehetőséget, és tudtam, ezzel csak még nagyobb veszélynek teszem ki magamat. Wrath szeme már lassan kop fekete, a vérem pedig szerinte olyan édes és kívánni való, hogy nem hittem, hogy képes lesz ellenállni. Viszont a meglepetés ereje velem volt. Bátorságot kellett gyűjtenem, meg kellet bíznom magamban, és meg kellett szilárdítani a lelkemet, hogy képes legyek rá. Sose vágtam meg még maga. De a francba is, még sose haraptak meg, nem lenne jó most elkezdeni. Behunytam a szememet, és koncentráltam. Vártam a jelre. Hogy mi volt a jel? Fogalmam sincs, de éreztem, hogy a testem tudja, mikor kell megtennem. Vártam valami löketre.

Tybalt karjának szorítása, egy leheletnyivel enyhült. Ez volt a jel, a csuklómban lévő bicskával felszántottam a combomon a bőrt, és nem éreztem fájdalmat. A hideg! Persze, a hideg elzsibbasztja a testet. A vér persze azonnal megindult, és sötét csíkot hagyott maga mögött. A két férfinek még nem tűnt föl… És ekkor mind a ketten megmerevedtek. Ez volt az én végszóm.

Kitéptem magamat a Tybalt kezéből. Az ő megrökönyödése miatt sikerült viszonylag kis erőfeszítés árán megmenekülöm. Fuss! Gondoltam. És minden erőmmel neki lódultam, nem néztem azt, hogy merre futok, a fák zölden folytak össze. Az agyam kapcsolt, fenyők. Egyből tudtam tájékozódni, a vérem illata más vámpírokat is vonzhat. Azonnal emberek közé kell érnem. És a fenyőerdő után mindjárt ott a városhatár.

Valaki hirtelen elkapott – Maradj csöndben – suttogta a fülembe.

Megfagyott bennem a vér.

- Ford..
- Azt mondtam csönd! – mordult a hang, és berántott egy bokor alá.
- Megvágtad magad? A francba… - mordult föl. És ekkor bevillant. Ford bácsi évtizedek óta a család barátja, vagyis ő is vámpír! Hogy nem jutott ez idáig az eszembe?
- Mit csin… -
- Kuss – mordult föl, és magához szorított. Csöndben maradtam, ha másképp teszek még többet kockáztatok.
- Wrath – jutott eszemben.
- Mi? – morogta csöndben.
- Istenem Wrath! Megfeledkeztem róla – még sose féltem ennyire. A képek rólunk úgy peregtek le az agyamban, mintha vetítőtermben lennénk. A szívem megfacsarodott egyszer kétszer. És láttam magam előtt őt, a mozdulatait. A mosolyát. Aztán a fájdalmat, amit akkor okoztam neki. Kirontottam a bokorból. Ford bácsi utánam kapott.
- Hova mész!? –kapott el.
- Hozzá – mondtam, és elkeseredetten próbáltam kiszabadulni.
- Ki az a Wrath? – kérdezte meg dühösen.

Valóban ki is ő…? Néztem Ford bá’ arcát. Öreg volt, de rettentően jóképű. Ősz haja és fekete szemei voltak. Magas volt és roppant erős.

- Az a férfi, akit szeretek – mondtam. És megfordultam, hogy elinduljak, de földbe gyökerezett a lábam. Ott ált, az inge félig le volt szakadva. Áthatóan nézett rám. Wrath ajka fel volt repedve, de olyan szexi volt… És azt is tudtam, hogy megsértettem, de a karjai kinyíltak felém. Nem kellett szólnia, úgy vetettem a karjai közé magamat, hogy majdnem fellöktem.
- Wrath – mondta Fornak.
- Szólíts csak Ford bá’-nak, fiam – mondta Mr. Ford bácsi. Én pedig úgy préseltem magam a mellkasába, hogy ha nem lett volna halhatatlan, lyukat ütöttem volna a testébe. A fejemet kezdte el csókolgatni. Minden erőmmel szorítottam a derekát, jelezve, hogy kétségbe esetten akarom, hogy megvédjen. Átfutott az agyamon, hogy kettőnknek ezzel vége, hogy nem szeret többé, hogy elhagy és eltűnik. Ettől jobban féltem, mint a Klántól. És most értettem meg azt amit egykor ő mondott nekem: „Szívem el kell menned, hogy élhess, és ha te élsz akkor én is élek, és ha te és én is élünk akkor együtt tudunk maradni” (Nézz szembe a tényekkel (2/2)

Akkor szó szerint értettem, most azonban nem. Ha az én élek, ő sose fog elmenni, bármi is történik, mert addig ő is képes lesz élni, és mindent meg tesz majd azért, hogy újra együtt legyünk… Ez volt a lényeg, amit akkor nem értettem. Most igen. Most, hogy veszélyben voltam, ő jött és megvédett, ahogy egykor mondta… Wrath keze nem szorított, olyan gyengéden tartott, mint ahogy én tartanék, egy aprócska virágot. Felnéztem az arcába. Nyugodt volt, kegyetlenül szép, az ajkához nyúltam, hogy megérintsem a sérülést, mikor hozzá értem, óvatos csókot lehet az ujjamra.

- Gyerekek – köhögött néhányat – most éppen menekülnünk kéne.
- Annyira sajnálom – suttogtam, és a látásom homályosabb lett – Dühös és ingerült voltam, nem lett volna szabad olyanokat mondanom… de én… tudod – és nagyokat nyeltem, miközben apró sós cseppek folytak le az arcomon.
- Bolond vagy – mondta, majd lehajolt és nagyon gyöngéden hozzá ért az ajkamhoz az ajka, két röpke pillanat volt csak. Mégis, később erre a csókra emlékeztem vissza a legszívesebben.
- Hé turbékoló galambok, lennétek szívesek menekülni? – kérdezte meg ingerülten.
- Nincs rá szükség – mondta Wrath – A Klán háborúzni akar, de most egy ideig el lesznek foglalva, Maryon és a többiek, kirontottak, mert amíg te a foglya voltál annak a……. – morgása melengette a szívemet – üzentem nekik, utánunk jöttek, de persze a Klán tagok is megjelentek. Azt kérték, hogy adjunk ki téged – itt az arca olyan dühössé vált, hogy én is megijedtem tőle – Erre majdnem letéptem a fickó fejét. Olyan sérülést okoztam neki, hogy egy ideig nem lesz képes több ilyen meggondolatlanságot mondani.
- Kár hogy nem láttam – mosolyodtam el.
- Nem! Örülök, hogy nem voltál ott, azt hiszem mindenkit lemészároltam volna, ha meglátom, hogy csak egy valaki is csúnyán néz rád. Főleg azt a dög franciát…
- Tybalt? – húztam fel a szemöldökömet.
- Azt hát – túrt a hajába – Olyan gondolatai voltak rólad… - az állkapcsa akkorát csattant, hogy megijedtem, hogy eltört – Igazad volt, a Klán bántani akar.
- Nem számít! A többiek és te jól vagy? – kérdeztem meg aggódva.
- Most, hogy újra a karjaim között vagy, most már sokkal jobban. Sőt határozottan jól vagyok – mondta – Bár a szám kissé fáj – mondta és huncut mosoly jelent meg az arcán. Csábosan búgva megkérdezte: - Nem adsz rá, gyógyító puszit?

Nem kellett kétszer kérni. Olyan heves gyógyító „puszit kapott”, hogy Mr. Ford hangos fulladozós köhögésbe kezdett.

- Elnézést – vigyorogtam hátra – DE még nagyon-nagyon sokkal jövök neki – biccentettem Wrath felé a fejemmel.
- Hát zavartasd magad a jelenlétemben kérlek! – mondta, és éreztem, hogy ha ember lenne elpirulna.
- Nenay eléggé lehengerlő tud lenni – mondta Wrath és éreztem a hangján, hogy lassan kezd teljesen megnyugodni.
- És van valami ötlet… vagy ebből már biztos harc lesz? – kérdezte Forb bá.

Wrath izmai megfeszültek.

- Nenay kell nekik! De Nenay az enyém. Senki nem kapja meg. Ha valaki akarja őt akkor szembe kell néznie a Wolfokkal és a Darkokkal. DE én jobban félnék attól amit tőlem kap, ha hozzá ér az én szépségemhez. A Klán támadásba lendült, de mi sem vagyunk restek, fel kell készülni minden eshetőségre.
- Hogy érted ezt? – kérdeztem ábrándos hangon, annyira magával ragadott az amit, és ahogyan mondta.
- Úgy szerelmem, hogy a Klánt el kell intézni. VÉGLEG – mondta.