38 fejezet - Az éjszaka

( A viking)

Kint zuhogott a hó, csend volt és béke. Legalább is vihar előtti csend, és harcot megelőző béke. Anyuékkal rengeteget beszéltem arról, mire számíthatunk a közel jövőben és felvázoltuk a helyzetemet. Beszéltünk sok olyan dologról, mint például, hogy meneküljük-e, vagy mi lesz Louval és Lujzával, vagy egyáltalán maradhatunk e ezen a földrészen. A nagy családi kupaktanácson nem vettek részt a Darkék, kifejezett kérésünkre. Megkértük őket, hogy legyenek tekintettel a most fel állt helyzetre, hiszen anyuékat roppantul felzaklatta a majdnem balesetem. De nem csak őket. Mr. Ford bá is hozzánk költözött, és közölte velünk, hogy számára nagyon fontos, hogy ezt a csatát velünk élje át, számomra ez roppant megható volt és mégis nőttön-nőt a rossz érzésem, egyre többen kockáztatták miattam az életüket. Számomra ez megható és félelmetes lett…

Ott volt először is Reid. Reid egy okos, értelmes, nagylelkű férfi, annyi jót tesz az emberekkel, lévén, hogy orvos. Egy makulátlan jellem, és miattam képes lenne, meggyilkolni egyet, saját, ám kevésbé nemes fajából.

Aztán Florete, a bájos, tüneményes, jólelkű nő, egész életében másokat szolgált ki a szeretetével, a kezét soha nem emelte ütésre, és miattam mégis megtenné, pedig tudom, hogy még a legcsúfabb lénynek se tud ártani.

Ott volt persze Lujza is, őt soha sem kedveltem, de amikor elém állt és azt mondta : - Figyelj mi sose fogjuk különös képen bírni egymást, de sose hagynám, hogy bántsanak téged! Jó fej csaj vagy, de, nem tudnám elviselni, sem Wrath sem Lou nyávogását ha elveszítenénk.
Lujzának hálás voltam, hogy két számomra fontos ember miatt vállalta miattam a kockázatot.

Coleen nem mondott semmit, csak segített bekötni a sebemet a lábamon, és közben végig támogatta Wrath-ot. Ez olyan sokat jelentett nekem. A mindig hideg és távolság tartó Coleen, egypár helyzet kedvéért, képes volt egy szeretetteljes személlyé változni.

Ian természetesen nagyon kiakadt, ő ott volt akkor amikor Wrath majdnem letépte az egyik Klán tag fejét, és azt mondta nekem, hogy Wrathot még sohase látta ennyire dühösnek. És azt mondta, neki se sok kellett volna… A nagy, hatalmas fogadott bratyó, annyi érzelmet fejezet ki, kemény két perc alatt, hogy magam is elpityeredtem.

Ha már a fogadott bratyónál tartok, akkor mindenképpen meg kell említsem Jackket, aki, mint utóbb kiderül, három Klán tagot intézett el, és… Itt is sírtam.

Maryon végig velem volt, fogta a kezemet, Wrathttal nagyon sokszor vonultak félre. Maryon gyakran simogatta kedvesem karját, mikor Wrath hosszú ideig meredt maga elé.

Victor, csak állt, és azt hajtogatta, hogy ő megmondta…

Beth… Ő Edmunddal volt, Edmund viselte a legrosszabbul azt ami velem történt. Bethet pedig még jobban foglalkozott Edmunddal, ami szintén sokat jelentett nekem.

Lou persze próbált elpoénkodni, de annyira igyekezett, hogy a végén csak ült és fogta a fejét.

Edmund kiakadt, ordibált, nekiment a falnak, és teljesen feladta a józanész határait… Nagyon aggódtam érte.

Bill velem volt, ha nem Wrath volt velem akkor Bill. És ez szintén nagyszámba ment nálam.
Anyu sokat sírt. Még ha nem is tudott, úgy is tudtam, hogy azt tenné, órákig ült apával a szobájukba, és tudtam, hogy ennek a fájdalomnak is én vagyok az oka.

Apa próbált vigasztalni mindkettőnket, de csak azt érte el, hogy ő maga is elkeseredett, teljesen.

És akkor még ott volt Ő! Wrath úgy viselkedett velem, mintha a férjem lett volna, a kezéből etetet, éjjel velem virrasztott, kimosta a ruháimat, megfőzte a kajámat, segített átöltözni, felvidított, és mindezt zokszó nélkül tette.


Egyedül sírtam a szobámban, ahogy ezt végig gondoltam, neki keseredtem, a könnyeim megállíthatatlanul törtek elő szememből, és párnámnak sírtam el bánatomat. Most sem tartott sokáig, Wrath rontott be a szobámba, és azonnal az neki kezdett.

- Szerelmem, jól vagy? – kérdezte – Mi bánt? Fáj valamid? Kincsem… - olyan gyengéd, gondoltam és a könnyeim tovább csordogáltak. Arcomat simogatta hüvelykujjával, rózsaszín ajka elnyílt.
- N…em. Nem – szipogtam. Majd fejemet az apró díszpárnába fúrtam.
- Nézz rám, életem – mondta és próbált állam alá nyúlni, de nem engedtem neki – Haragszol rám? – kérdezte meg félve. És kérdő tekintete csak tovább keserítette a belsőmet. Hogy én haragszom rá?! Viccnek is rossz…
- Istenem, dehogy – néztem rá. Arca annyira ellágyult, a szeme karamell színű lett, és láttam magam a tekintetében. És gyönyörűnek tűntem a karamell színű megvilágításban. Olyannak amilyen valójában nem vagyok.
- Ki bántott? – kérdezte, és letörölte a könnyeimet.
- Én bántottam magamat! – mondtam. És elhúzódtam tőle, de ő velem együtt mozgott – Szörny vagyok, mindent tönkre teszek, már akkor szörnyű voltam, amikor megszülettem.
- SSSSSSSSSSSS – mondta majd ujját ajkamra csúsztatta. Nagy levegőt vett, és látszott hogy szavakat, és érveket gyűjt állításom ellen.
- Nem! – mondtam és neki estem.

- Annyi rosszat tettem veletek. Hiszen, nézz csak magadra! Megbántottalak, ráadásul ok nélkül, nem viselkedtem rendesen, amikor nekem adtad a gyűrűt, gonosz voltam veled, amikor kockára tettem az életedet, és még azt is elvártam utána, hogy továbbra is szeress. Szeretlek, mindennél jobban. Ha újra nekem adnád a gyűrűmet, akkor mindent másképp csinálnék, és ha most találkoznánk először, akkor sokkal rendesebb lennék hozzád. Bármit megadnék neked, hiszen már most úgy viselkedsz velem, mintha én lennék a legdrágább kincsed, és mégis úgy bántam veled… ahogy nem kellet volna.

Fehér garbós pulóver volt rajta, gyönyörűnek hatott benne, fekete farmerja, tökéletesen vázolta izmos lábát, ajka cseresznyepiros volt, a szeme olvadt karamell. Fekete, hosszú szempillái mesteri koronái voltak szemének. Bronzos haján csillogott az asztali lámpa fénye. A lelke pedig még ezt az eszmei összhatást is fölülmúlta. Jó volt, édes, kedves, szeretett, megbocsátott. Újra sírni kezdtem, és magamhoz szorítottam Mr. Morcost, miközben a könnyeim a kezemre hulltak.

- Hozzám jössz? – kérdezte. Komoly volt az arca, és a kezét a kezemre simította.
- Megkérsz? Rendesen? – kerekedett el a szemem. A levegő hirtelen a tüdőmbe szorult, és csak hangos szisszenéssel sikerült kitörnie.
- Bármit megtennék érted, amit az előbb mondtál számomra egyértelművé tette, hogy kellesz nekem, soha senki mást nem fogok szeretni – mondta komolyan, és állam alá nyúlt, lecsókolta a könnyeket az arcomról, majd két centire eltávolodott tőlem.
- Szeretlek – mondtam, kezem mellkasára csúsztattam, de lesütöttem a szemeimet, majd halkan folytattam – 17 éves vagyok, de már sokat láttam a világból, sok mindent nem tudok, sok mindent nem értek, és nem vagyok méltó arra, amire kérsz –továbbra sem emeltem fel a fejemet. Ez volt az igazság. Jobbat kell kapnia nálam…
- Hallod magadat ilyenkor? – kérdezte meg, és kényszerített, hogy lágy pillantását élvezzem.
- Igen, hallom. Szerelmem, ez korai még. Legalábbis gyűrűre még ne költs, és tartsuk titokban. De szeretlek, és a feleséged akarok lenni. IGEN! – mondtam. Ajkát az ajkamra szorította, és eldőlt velem az ágyon, hosszan csókolóztunk, egymásba gabajodva. Simogattuk egymást, és szenvedélyesen suttogtunk szavakat egymás fülébe.

- A feleségem leszel… Olyan jó, hogy vagy nekem, édes bolondom! – mondta és nyakamra forró csókot adott. Majd szívdöglesztően rám mosolygott.
- Szeress, mindig! – suttogtam, és mellkasát kezdtem el csókolni. Készen álltam arra, hogy együtt legyek vele úgy… de ő megállított.

Kedvesen eltolt magától, majd a nyakamra simította a kezét. Rájött a szándékomra…

- Kedvesem. Ha tudnád, hogy mennyire sokat jelent nekem az, amit mondtál, és az, amit tenni szeretnél, én is, annyira szeretném, sőt még jobban mint te! De értsd meg! Minden csókod, minden érintésed azt jelzi számomra, hogy egyre jobban szeretsz, de még mindig én szeretlek jobban – elmosolyodott, mikor megpillantotta vérig sértett képemet - De csak akkor tenném meg ezt veled, ha már a feleségem leszel. Ugye megérted? – kérdezte.

- Mindjárt karácsony van. Szeretném neked adni magam – mondtam és éreztem, hogy egy újabb könyv folyik le a szememen.

Kifújta a levegőt, és becsukta a szemét, a keze lejjebb siklott a nyakamról, alig ért hozzá a keze az oldalamhoz, majd karomra tette a hosszú, finom ujjait.

- Hmmm. Ez a mondat örökké a fejemben lesz – mondta majd elmosolyodott és ajkát megsimogatta az ujjával – Én is szeretném ha az enyém lennél, de ki kell bírnunk odáig.
- Nehéz lesz – mondtam, és megcsókoltam.
- Nekem mondod? – nyögte a számba, majd nyelve átvette az irányítást felettünk.

Úgy aludtam el, hogy az ajkam az ajkára forrt, és el sem eresztettem azt. Erős karjai ölelték a derekamat, és légzése cirógatta az orrom hegyét.

- Szeretlek- suttogtam, álmosan.
- Nincs rá szó, hogy én mit érzek irántad. Imádlak? Szeretlek? Kívánlak? Egyik sem túl jó szó arra, amit éppen most érzek...
- Mondd mind a hármat! – kértem mohón. Bólintott, majd nézte a szemem csillogást és elkezdte.
- Szeretlek – suttogta lágyan – Imádlak – villant meg a szeme, és csalfa mosoly jelent meg az ajkán. Majd kifújta levegőt és komoly lett. Elektromosság cikázott a levegőben amikor kinyitotta a szemét, amivel perzselni lehetett, és mély, morgó hangon megszólalt – Kívánlak – a szemem elkerekedett, a testem magától kúszott a testéhez. Szaporán szedtem a levegőt, ő nagyokat szippantott de egyenletesen. Innen tudtam meg, hogy mit jelentek számára én… Mindent.
- Kívánlak – súgtam vissza, mire behunyta a szemét, és erősen összeszorította az állkapcsát.
- Tudom, látom a szemedben – szűrte a fogai között. Arca kemény lett az erőlködéstől – Szeretlek – mondta, majd még jobban megfeszült saját vágyaitól és az enyémektől.
- Ne haragudj, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak – pirultam el.

Hirtelen ellazult, és hangosan felnevetett.

- Milyen… hmm… figyelmes vagy – mosolyodott el. Felém hajolt, de abban a pillanatban meg is fagyott. Ledermedt és gyönyörű tekintete a szemembe mélyedt. Először azt hittem, hogy hülyéskedik. De amikor karom megérintette a bőrét, jéghideg tűz kapott a bőröm után. Olyan hideg volt, hogy az már szinte égetett.

- Wrath! – sikítottam föl. Néztem szemének megfagyott huncut fényét – Wrath! – ordítottam, meg sem mozdult. Most valóban ő volt a Föld legtökéletesebb szobra.

- Fölösleges nyávognod – hallottam meg egy nő doromboló hangját. Kipattantam az ágyból, de persze úgy, hogy a testemmel tudjam védeni ŐT. Egy fekete bőrű, alacsony nő állt előttem, piros és fekete cuccokban, a szeme vörös volt. Az arca kétségkívül olyan volt mint a modelleké, számomra mégis az volt inkább elképzelhető, hogy egyszer jól fejbe vágták egy serpenyővel.

- Klán – sziszegtem. A nő felkacagott. A kétségbeesés elfogott, lentről dulakodás hangjait lehetett hallani. A nő rám mosolygott, és kivillantotta fehér fogsorát.

- Dögölj meg! – suttogtam. Miközben legszívesebben kétfelé szakadtam volna. Egyik felem Wrathot védte, a másik pedig a családomnak segített volna.

- Már megtörtént – mondta, majd ebben a pillanatban az ablakom betört, és belibbent rajta Tybalt. Ijedtemben felsikoltottam, és azonnal a férfi felé fordultam.

- Nocsak, a kis szerelmes pár – mosolyodott el. – Szép volt Tia, megfagyasztottad Rómeót? – ironizált, és hátra dobta szőke haját. Ironikus mosoly jelent meg arcán.

Lentről elfojtott sikolyok és csattanások hallatszottak. A ház is beleremegett, mikor egy hangos csattanást halottam lent. Kezdeti kétségbeesésem, páni félelemmé alakult.

- Nenay! – hallottam meg egy elkeseredett nyögést. A két vámpír lassan körözni kezdett köztem és Wrath között. Jobbra balra forgattam a fejemet, és apám szavai jutottak eszembe. Keresd a gyenge pontokat!

A lány vámpír fölvette a támadóállást, én pedig tudtam, hogy ha elugrok előle, Wrathra esik… És akkor Tybalt meg rám támad. És esélyem se lesz megmenti Wrathot. Egy könnycsepp gyűlt a szemembe. Sakk – matt. Nincs menekvés… Ekkor valaki lent elordította magát. Azt hiszem Ed. Harag lobbant rettegő szívembe, és a ravaszság már oly régen érzett lángja egy szót sugallt. Beszélj!

- Tybalt! – szóltam élesen. Kedvesemet pásztázó vörös szempár egyből a torkomra szegeződött. Amennyire csak tudtam egy csábító mosolyt küldtem felé, majd Tia felé fordultam, és óvatosan léptem egyet előre. Tia felszisszent, de Tybalt már sóvárogva követett.
- Ugye szeretnéd megkóstolni a vérem? – kérdeztem lágyan, majd a bicskámat fölvettem az éjjeliszekrényemről, és szórakozottan dobáltam fel és le.
- Tybalt! Nehogy bedőlj… kezdte Tia, de tisztában voltam az előnyömmel. A bicskámat óvatosan a zsebembe csúsztattam, majd megnyaltam saját csuklómat, és minden rossz érzésemet f.élre tettem és beleharaptam a csuklómba. Tybalt itt már nem bírta tovább, felém vette magát, és én hatalmast rúgtam belé, a falnak zuhant kissé kábultan…

Tia is elhatározta magát, ekkor gyorsan megszívtam a csuklómat, és felnyögtem. A vérem íze volt a legandalítóbb vörösbor, a legmesésebb költemény, legjobb érzés amit valaha éreztem. A vámpír elvesztette az uralkodását saját maga fölött a szomjúságnak utat engedve a csuklóm felé kapott.

- Én is – kiabálta, de a zsebemben lapuló bicska hangos csattanással találta őt mellkasa közepén. Eleresztettem saját csuklóm, és a pengét kihúztam Tia porrá hulló testéből. Tybalt felé akartam hajítani, de ő már eltűnt. Ebben a pillanatban Wrath az ágyra roskadt, majd a fejére csúsztatta a kezét és feljajdult.
- A fejem! – mondta nyögve. Mámor öntött el, hogy hallhatom édes hangját.
- Wrath! – sikkantottam, és az ágyra vettem magam mellé, de csak egy röpke pillanatra, és már rántottam is föl őt!
- Mi… Mi történt? –kérdezte zavartan.
- Hibernáltak pár percre – mondta legyintve, de szememben öröm könnyek csillogtak, hogy újra látom mozogni, arcának feszes izmait.
- Mi van? – hördült fel. Ezt a mi vanozást is tőlem vette át.
- Gyere, megyünk Drakulákat ölni! – fogtam meg a kezét és elindultam le vele a lépcsőn. Az egész ház olyan romos volt, mintha egy villám vágott volna be. A harc továbbra is folyt.

A kár nem volt vészes, pr dolog hiányzott csak, egy nagy része a lépcsőnek, az ablak üveg, a kanapé. Gondolom azzal dobták ki az ablakot, egy betört monitorú számítógép, és stb… Szüleim keményen tartották a frontot. Apám egyszerre két vámpírral küzdött. Ahogy Victor és Ian is. Lou, éppen most nyársalt föl egy piócát. Wrath meghökkenve bámult le a nappaliba. Nem tudtam elrejteni derűs mosolyomat. Biztonságos érzés fogott el, pedig rettegnem kellet volna.

- Pár perc? – kérdezte zavarodottan kedvesem.
- Igen – mosolyogtam, majd levettem magam a lépcsőről egyenesen egy pióca nyakába. A harc a lakáson kívül is folyt. Lujza és Coleen együttes erővel küzdött egy nagy vámpír ellen, míg Edmund az egyiket éppen neki röpítette a fának. Reid csak hárított kint. Segített azoknak akiket veszélyeztetett a vereség esélye.
Majd egyszer csak a kör megfagyott. Egy tekintélyes méretű, szőke hajú vámpír lépett elő kinézetéhez képest hangja lágy és behízelgő volt.

- Nenay? – tette fel a kérdést, mire az áldozatom porrá vált a kezem között. Ránéztem, és megértettem az el nem hangzott kérdés többi részét.
- Igen – bólintottam. Minden harc abbamaradt. Senki nem mozdult. Mindenki a hatalmas szőke vámpírt figyelte. Akinek acélbetétes bakancsa a földön szétszórt cserép és csillár és váza maradványokat morzsolt szét.
- Te vagy hát a tiszta vérű – jegyezte meg, majd meghajolt. Felsőteste meztelen volt. Hatalmas izmok duzzadtak a karján, hasán mellkasán. Bőrnadrág feszült a combjára, és hosszú haja lófarokba volt kötve. Nagyon eltért Tybalttól, pedig annyira emlékeztet rá.
- És? – előző győzelmemen felbuzdulva vettem bátorságot a pimasz hangnem megütésére.
- Tudod ki vagyok? – mosolyodott el a monstrum.
- Nem – feleltem, de sejtettem, hogy a Klán bagázs feje. Minden vörös szempár félve tekintett rá.
- Egy viking voltam valaha – jegyezte meg, majd szórakozottan belerúgott egy szilánkba, ami egy centire a fejem mellett fúródott a falba.
- Menő – mondtam, de lábam megremegett, apát kereste a tekintetem. Ott állt pár méterre a viking mögött. Az arcán ijedtség suhant át.
- Figyeltelek – bökött fejével a lábam előtt lévő hamura.
- ÉS? – kérdeztem, és teljesen a falhoz simultam.
- Lenyűgöző – tette hozzá, és elmosolyodott. Wrath jellegzetes morgást azonnal kiszúrtam, ott állt közvetlenül, néhány centire a kitörött ablaktól.
- Áh – mosolya még szélesebb lett – Meg is feledkeztem rólad – bökött fejével Wrath felé – gondolat olvasó – tette hozzá. Az egész család megrökönyödött. De nem jobban, mint Wrath.
- Min csodálkoztok? – kérdezte – Hiszen már hosszú ideje vadászok rátok, legalább ennyit tudnotok kellett volna – küldött a viking szemrehányó pillantást Edmund felé.
- Oh! Bocsánat, biztos elfelejtkeztünk róla, miközben felgyújtottad a házunkat, vagy átüldöztél egy kontinensen. Ígérem bepótoljuk – vakkantottam felé, és a szemem furán vibrálni kezdett. Soha nem ismert erő vágott át rajtam.
- Mit merészelsz pimasz kis… - kezdte az egyik vámpír. De amint ránéztem a szája abba hagyta a mozgást, és arcán egyértelmű félelem tükröződött.

Arcomat újra a viking felé fordítottam. Az elnevette magát.

- Nocsak, nocsak – fonta karját keresztbe mellkasán.
- Takarodj! A mocskos fajtáddal együtt! – morogtam.
- Ezek szerint, nem lenne a következő kérdésemre a válaszod. Akkor nem maradt más. Küzdjünk meg.
A levegő megfagyott a szobában. A szívem egyenletesen vert, de a félelem már folytogató bilincsként szorult a nyakamra. Öntudatlanul is de tudtam, ez már nem babra megy. De mégis bólintottam. A vámpír elégedetten elmosolyodott, majd halkan megszólalt: - Hajrá, kislány! – s ezzel rám vette magát.

Hatalmas teste a padlóra nyomott, miközben a szilánkok vágták a hátamon a bőrt, és teljesen bele is fúródtak. A látásom és hallásom halványult, csak a légszomj erősödött. A szoba forogni kezdett, és apám elkeseredett ordítása csak tovább fokozta rettenetemet. Végem. Gondoltam homályosan. De erőm maradékával akkorát fejeltem a vámpír orrába amekkorát csak tudtam. A márvány megtörésének hangja volt, orrának reccsenése, és még két nagy fejelést vittem be, csak ekkor gördült le rólam. Hasba vágtam, majd tántorogva felálltam, de ekkor már a falba nyomtam a képem. Ágyékon rúgtam, mire hangos káromkodások millióival a hajamnál fogva kivágott az ablakon. A puha, nedves földbe ütközött az arcom szerencsére. Hátra pillantottam, és láttam, hogy Wrathot három vörös szemű tartja vissza, miközben apám és anyám is hadakozott vagy öt vörös szeművel.

- Talpra ifjú vámpír – mondta viking, és felrántott. Kihasználtam az alkalmat, és csuklójába mélyesztettem a fogaimat, és mellkasának feszítettem a fejemet. Hatalmas ütés ért, és engem hirtelen a zsibbadtság uralt. Semmit nem éreztem, csak az eleredő esőt, és ahogy egy villám megvilágítja sötét éjt.
- Gyerünk – hörögte. És a fejemhez vágott valami nagyon keményet.
- Az első pofon a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod – hörögtem, és elterültem. Szememet becsuktam és az utolsó tervet eszeltem ki. Nagy levegőt vettem, és nem mozdultam. Rémes sikolyok és hossza elnyújtottak jajok hangzottak fel három perc múlva. Valamint a viking nevetése.

Kezem lassan a zsebembe csúsztattam. A szememet résnyire nyitottam, a Klán feje, háttal állt nekem, és őt ünnepelték a vörös szeműek. Felhangzott az éljen, és a hipp- hipp hurrá is, amit eléggé dedósnak véltem.

- Győz… - kiáltott fel, de ekkor felpattantam és bicskámat a mellkasába dobtam. Az pontosan célba ért. Megfeszült az arca, a szeme elkerekedett és csak ennyit nyögött.
- Te…? – majd hamuvá vált…