31 fejezet -Wrath vs Edmund

Wrath csókja nagyon elmélyült észre sem vettem, hogy mikor történt az egész. Hozzá simultam az izmokkal megáldott felsőtestéhez, míg egyik karja oltalmazóan ölelt át. A másik kezét, az ülésem fejtámlájára rakta. Így kissé kicsavarodva feszült nekem, de nekem ez így éppen, hogy tökéletes volt. Az én jobb kezem, belekapaszkodott a balkarjába, míg bal kezemmel a kócos tincsei közé túrtam. Hallottam, ahogy a fejtámla huzata megadja magát Wrath kezének, mint ahogy én is megadtam magam neki… Az ajka ott hagyta az enyémet, és a nyakamat kezdte csókolgatni, miközben hátra dőltem. Hogy dőlhetek hátra? Ja igen, azzal a kezével, amivel támaszkodott elkezdte hátra felé nyomni az ülést. Az egyik majd a másik lábát is áthelyezte, így már mondhatni, hogy teljesen összesimultunk. A hátát kezdtem elsimogatni, miközben ő, készségesen csókolgatta a kulcscsontomat. Egyre jobban akartam. Akartam most! Eddig csak támaszkodott, most viszont magamra rántottam és vadul az ajkai után kaptam, mintha ez kiverte volna nála a biztosítékot. A pulcsim aljához nyúlt és elkezdte lehúzni rólam, a szívem vadul vert a bordáim között, durván olyan ritmusban nyomta, mint a Nirvana dobosa, a lábamat széttártam, hogy még jobban elférjünk, és ő megszabadítson a pulcsimtól. Egész acélozott teste, az én kis puha bőrömet ölelte körül, és nyugalom amely eddig a csókjai miatt mindig kellemesen elbódított, most teljesen felhergelt, az ő pulcsijáért nyultam, és egy gyors mozdulattal megszabadítottam tőle, és még már inkább csak tessék- lássék módjára tornázta föl rajtam a pulóvert, én már vadul estem az inge gombjainak, elnevette magát. Ami furán jött ki a számba, nagyon élvezte, a mohóságomat, de kit érdekel ez, három gomb kigombolása után a csodálatosan kidolgozott mellkasa volt terítéken felszolgálva az én farkas éhes ajkaimnak. Erre viszont ő adott morgó hangot, és lerántotta rólam pulcsit, eddig ezen keresztül csókolta a kulcscsontomat, most viszont már semmi nem állt ajkai és bőröm közé, lábammal átkulcsoltam a derekát, és belenyögdécseltem a fülébe, miközben már a nyakamat szívta, mikor kivágódott a kocsija ajtaja.

Add uram, hogy ne apa legyen, gondoltam kábultan.

Wrath leröpült rólam, és egy vaskos tölgynek csapódott az erdőben, észre se vettem, hogy ide vezetett…

Edmund állati dühös képpel rángatta rám a fölsőmet. De ciki… Az arcomat a paradicsom is megirigyelhette volna. Edmund arca csalódott volt és legszívesebben kipofozta volna Wrathot a világból. Támadóállásba vágta magát, és az immár álló kedvesem felé fordult. Torkát morgó, gyilkos hangok hagyták el, amelyektől a hideg futkározott a hátamon.

- Most megdöglesz, te féreg! – ordította a bátyám, és a hatalmas villám végig hasított az égen. Edmund nekirohant a szerelmemnek, és nekivágta egy újabb fának.

- Edmund! – kiabáltam, és utánuk rohantam. Nem hagyhatom, hogy kinyírják egymást. Ideges lettem, és a félelem miatt remegett a térdem.

- Maradj ki ebből szépségem – mondta Wrath, és úgy vágta a földhöz a bátyámat, hogy szinte nekem fájt.

- Wrath! – kiabáltam, és elkeseredetten, a saját hajamat téptem – Hagyjátok abba! – kiabáltam, és könnyek utat törtek maguknak macskaszerű szememhez.

- Tűnj a kocsiba! – ordította Ed és felugorva, úgy arcon rúgta Wrathot, hogy a menydörgés hangjai sem tudták elnyomni a reccsenés hangját. Wrath morogva állon vágta Edmundot, aki két lépésnyire előttem terült el. Nem voltam rest. Kettőjük közé ugrottam.

- ÁLJ! – kiabáltam. Mind a ketten ziháltak, pedig nem lett volna rá okuk. Dühösen meredtem a bátyámra, és Wrahtra is.

- Állj el az útból Arya! – morogta Edmud.

- NEM! – mondtam, és felé pördültem. A szememben még égett a szégyen fénye, hogy a saját tesóm éppen egy kamatyolás elején kapott rajta a pasimmal, akiért most is olvadoztam…

- Kicsim, ezt nem kéne látnod – mondta halkan Wrath, és a vállamra tette erős karját.

Lelöktem a kezét, és nem fordultam felé. Farkasszemet néztem a báytjámal, akinek az arca immár a fájdalomban úszott, lelki és nem fizikai fájdalmak okoztak barázdákat, számomra az egyik legkedvesebb arcon.

- Edmund! – mondtam és megpróbáltam lenyugtatni zakatoló szívem hangját.

- Nem érdekel! – morogta, és az arca újra a düh hevében lángolt. Szinte füstölt a füle.

- Menj Nenay – utasított Wrath. De nem tettem.

- Nem hallottad, mit mondott ez a féreg? – ordított rám az imádott bátyjám, mire kissé elvesztettem az egyensúlyomat és meginogtam.

- Hogy mersz így beszélni vele? – morogta fenyegetően Wrath és éreztem, ahogy a keze lágyan, mégis határozottan maga mögé húz.

- Neked csak ne járjon a pofád! – morogta Edmund és újra egymásnak estek. A dörgés ugyan minden zajt elnyomott, de látni annyira szörnyű volt. Mind a kettő vámpír az életem legmeghatározóbb része volt. Edmund volt az én nagy tesóm, aki mindig megvédett és vigyázott rám kicsiként, a felnőtt énemnél viszont ez a pozíciót Wrath birtokolta.

Nem hagyhatom, hogy megöljék egymást, kettejük közé furakodtam újfent, és mind a kettőnek két-két nagypofont adtam. De csak egyikük ütött vissza. Edmund. Olyan erővel, mint múltkor a garázsban. Az álkapcsom hangosan reccsent, miközben a zuhogó esőben elterültem a földön.

- Most véged- sziszegte Wrath, de én már semmit nem láttam, még sose sírtam ilyen keservesen, a saját bátyám.

- Ne bántsátok… egymást – suttogtam, de annyira fájt a szám, hogy minden egyes hang kimondása fizikai lehetetlenségnek hatott.

Amikor fölemeletem a fejemet, azt láttam, hogy a szerelmem, egy centire van a bátyjámtól, és most nagyon is emlékeztetett egy vámpírra.

- Ha mégegyszer megütöd, akkor a kezedet a vérfarkasoknak dobom, hogy játszhassanak vele.

- Ha hozzá érsz, az volt az utolsó örömöd az életben – sziszegte válaszul Ed és elengedték egymást.

A kezemmel megkapaszkodtam az egyik fa törzsében, és felhúztam magamat. Ed már eltűnt, csak Wrath maradt ott, hozzám sietett és a karjába kapva vitt a kocsiig, miután beszíjazott az ülésbe, max sebességgel haladt a földúton a házunk felé. Semmi kérdésnélkül vitt fel a szobámba, ahol már vártak a tenni valók, a tervrajzok stb, amikkel még foglalkoznom kelett volna, ráadásul mindjárt itt vannak a Klán tagok…

Felnyögtem és kínok újra elborították az agyamat, az én szerelmem és az én bátyjám halálos ellenségek…

Nem elég a közelgő harc? Nem elég, hogy Coleen is ellenem van? Ezek meg a szemem láttára fenyegetik meg egymást?! A könnyek súlyosak voltak. Mert erős gyötrelmek keveredtek bennük. Wrath nem simogatott meg, csak némán állt tőlem két lépésnyire, leguggolt, majd furcsa vágyódással a szemében felém nyúlt. Engedélyt kért.

Megráztam a fejem, mert a könnyek is elhomályosították a szépséges, imádni való arcát.

- Nenay, nagyon sajnálom – mondta de nem ért hozzám.

- Tudom – motyogtam, és bőgni kezdtem, összeroskadtam a fájdalom alatt és most nagyon szerettem volna, ha jön Rupert és megvigasztal. Összegörnyedtem és tenyerembe hajtva a fejem sírdogáltam. Felszisszent. És átölelt oltalmazóan és védelmezően.

- Nem szerettek? – kérdeztem miközben oda simultam a karjaiba.

- Biztosíthatlak róla, hogy én imádlak, és Edmund is ugyan így van ezzel, túlságosan is – az utolsó szót szinte vicsorogta, mint egy féltékeny vadállat.

- Ezt nem értem! – szipogtam, felemeltem a fejemet, és belemélyedtem a sötétedő szemekbe.

- Nem akarod tudni életem – mondta, majd letörölte a könnyemet, de nem tágítottam. Lemondóan megrázta fejét.

- Szerintem Edmund úgy szeret téged… - elakadtam a lélegzetem.

- Szerelemmel? – szökött fel a szemöldököm, és majdnem elájultam.

- Gyakorlatilag majdnem igen… - mondta majd apró csókot adott az ajkamra – nem úgy szerelmes beléd, mint én… de valami… - nagyon figyeltem miközben úgy érzetem a régi Nenay megfagy a szívemben…