27 fejezet - Egy élet... az én életem

Zakatoló szívem hangja zengett, akár egy különös ritmust adó dobnak a pergése. Néztem egy ideig, apám fájdalmasan csillogó zöld szemeit. Hosszú, fekete szempillái időnként eltakarták tekintetem elől a pillantását, talán nem bírtam nézni azt, ahogy a szemem ürességgel telve néz vissza rá. A pillantásom átsiklott anyám arcára. Az ajkát harapdálta, pedig sose szokott ilyet tenni, a keskeny rózsaszín ajkak messze tökéletesebbek voltak, mint az én pici duzzadt szám. Valami állandó, gondoltam egy halovány mosoly kíséretében. Edmund előttem ült török ülésben, egyenes tartását az ürességem roppantotta ketté és görnyedt a teste a fájdalom miatt, amit az én tekintetem okozott. Bill engem nézett, ahogy piciként is mindig, olyan távol, hogy legyen terem kibontakozni, de elég közel ahhoz, hogy a szakadék előtt jóval eltudjon kapni. Hát most nem sikerült, ez a bravúr…
Lou ölében már nem nekem volt állandó bérlet biztosítva. Egy új hölgy bitorolta megszokott helyemet, amire sose tartottam igényt mégis nyugtatott, hogy számomra ott mindig van menedék.

A családom most azt várta, hogy mit szólók és nem csak ők. Volt egy másik család is, amely lassan hozzám nőtt. Egy másik család, amelyet a kezedet kezdetén elítéltem megvetettem, majd később esélyt és bizalmat kölcsönöztem nekik. Végül pedig belerohantam az egyikük védelmező erős karjaiba, és Lou öle helyett egy másik öl fogadott. Aki most is vigyázott rám, és az állát a vállamon nyugtatva hallgatott. Illatát érezni jó volt, könnyű és kellemes. Nem olyan, mint gondolni, és elgondolni.

A fejemben ott cikáztak apám szavai, ahogy lassan és megfontoltan elkezdte elmesélni a történetüket, szinte maga az esemény is megjelent előttem, olyan részletességgel írta le a múltat. Láttam magam előtt ezt a házat egy évszázaddal és még valamennyivel ez előtt. Szinte éreztem, az éjszaka hideg és hűvös ölelését. Láttam még az ablakban pislákolni a gyertyát. Majd éreztem, ahogy a föld egyszer csak megremeg, ahogy szörnyek rontanak be. Láttam, ahogy apám kétségbe esetten küzd velük, ahogy átszúrja az egyiknek a fejét, egy titánium karddal. És ahogy annak megalszik a szemében az élet. Be kellet csuknom a szemem, mert a könny lefolyt. Szörnyek. És őket is ezekké tették. Nem állítom, hogy nem forrt fel bennem az indulat de csak az öklöm keményedett meg, és arcom vált kővé.

Majd már tisztán hallottam a hangját, ahogy arról beszél, ami ezután a szörnyű eset után pontosan 17 évvel és kilenc hónappal ezelőtt történt.

Nem ontottuk ember vérét. Soha egyetlen egy alkalommal sem. Ismertük a vámpírokat, ahhoz eléggé jól, hogy tudjuk, mi lett belőlünk.

És egy nap valami különös dolog folytán anyád egy aprócska hangra lett figyelmes. Ha jól fülelsz most is hallod. Egy ütemes dobolás volt, ami a méhében adott jelet magáról. Féltem, megijedtem, hogy mi ez. Nem tudtam, hogy lehetséges-e. Voltak még páran vegetáriánus vámpír barátaink, akik segítettek nekünk. De amint meghallottam a hangot én is. Nem mertem többé, velük együtt lenni, féltem, hogy féltékenyek lesznek, és tenni akarnak valamit…

Így esett, hogy elszakítottam magamat és a családomat a vámpírok világától. Mert megtudtam, hogy te készülőben vagy. Bizony te voltál az első olyan baba, aki vámpíroktól született.

Amit nőni kezdtél, már éreztem, a véred illatát, és szinte minden apró mozdulatodat figyeltük. Megpróbáltunk belenevelni magunkat az emberek elfeledett világába, ahonnan kiszakadtunk. A szemünk színe, szerencsére nem változott, nyilván a vámpírok, amikor megtámadtak bennünket, nem tudtak eléggé sok mérget átjuttatni belénk, így egyes tulajdonságaink emberek maradtak. Részben persze az is lehet, hogy mivel azon az éjszakán amikor megtámadtak minket, azzal megírták a saját végrendeletüket is, hiszen megöltük őket. Bár mi is átalakultunk.

Ahogy felidéztem magamban az emlékeket, amik persze csak öt perce hangzottak el, máris emlékekké váltak. Lassan elengedtem a kezeket, amik szorosan és oltalmazóan öleltek, és fölálltam a franciaágyon. Leugrottam, és csak intettem, hogy ne kövessen senki. Hallottam a szívemet, ami dobogott, egy szörny mellkasában. Becsuktam szüleim hálójának ajtaját, és elindultam a szobám felé. De útközben megtorpantam. A fönti nappali fehér falán 17 fénykép volt.

Tizenhét kép. És egy állandóan változó arc. Amely mára már, nem változik. Az első képhez léptem.

Egy kislány ült a bátyja ölében, fehér ruhában és kék masnival az akkor még sötétszőke hajában. A kislány szájában egy nagy cumi volt, és a másik két kezében is egy-egy cumit szorongatott. És nagyban vigyorgott, a szájában lévő cumi fogókáját pedig egy másik bátyja nyomta a szájába. A képen én voltam és Lou meg Edmund.

A következő képen egy két éves kislány aludt az apukája hasán, aki megbűvölve nézte a hasán alvó kislányt, akinek még mindig ott volt a cumi a szájában, és éppen az anyukája rakott rá egy takarót aprócska hátára.
A képen én voltam és anya meg apa.

A harmadik képen egy kislány ült a bátyja nyakában és nagy átéléssel tapsolt, miközben a cumi még mindig ott volt a szájában. A lány egy mesét nézett. A bátyja pedig azon ügyeskedett, hogy lány le ne essen a nyakából.
A képen én voltam és Bill.

A negyedik képen egy kislány tisztelgett és a fején volt apukája katona sapkája, ami még túly nagy volt a fejére ezért a fél fejét beborította. Már farmernadrág volt rajta rockeres lánc a nyakába, miközben a másik kezében egy fakardot szorongatott.
A képen én voltam.

Az ötödik képen egy egész család állta körbe a kislányt aki éppen a tortájának a gyertyáját fújta. A gyertya egy nagy 5-öst ábrázolt. A kislánynak grimasz volt a száján, mert csinos kis rózsaszín ruhába volt öltöztetve.
A képen a Wolf család volt. Azaz mi.

A hatodik képen már egy komolyodó lány játszott egy gitáron, a karácsonyfa alatt. Miközben a földön két könyvvel a térdén dobolt hozzá a bátyja.
A képen én voltam és Bill na meg persze az első gitárom. Ami a mai napig örzők.

A hetedik képen egy iskolába készülő lány volt. A haja mókás két copfba állt. A szeme amely annyira hasonlított a macskákéra, most vidáman csillogott, miközben az apró vállain, már ott nehezedett egy táska. Miközben mögötte az egyik bátyja éppen a kulcsijuk kulcsát pörgette az ujján.
A képen én voltam és Lou.

A nyolcadik képen egy anyuka lakozta a saját körmét pirosra, míg a kislánya mellett írta a matekháziját. Amit közben a bátyja ellenőrzött. A kislány arca elmélyült volt, annyira belefeledkezett a matekba, hogy még apró rózsaszín kis nyelvét éppen kidugta a szája sarkában a nagy erőlködés közepette. A képen én voltam, anya és Bill.

A kilencedik képen egy már hölgy állt. Kész kis hölgy volt abban a bakancsban, és fekete bőrnadrágban, miközben a hajában nagy bolyhos fekete gumi volt. A fehér trikóján egy kidugott nyelv volt. És éppen vadul gitározott.
A képen én voltam.

A tizedik képen egy apa ült a lányával szemben kezükben kártya lapok voltak. Közöttük egy asztal és az asztal közepén félúton köztük egy pakli.
A képen én voltam és az apám.

A tizenegyedik képen egy lány gitározott míg a bátyjai a többi hangszeren játszottak. Míg az egyik bátyja énekelt.
A képen én voltam és a bátyáim, akkor, amikor megalakult a Blood Wolf nevű együttesünk.

A tizenkettedik képen egy lány ült az anyukájával a tv előtt és éppen egymás körmét lakozták ki. Míg az apuka, éppen az asztalon állt kézen.
A képen én voltam és anyu, meg apu.

A tizenharmadik képen a lány éppen a bátyával feküdt egy ágyon és egymás szájába dobálták a pattogatott kukoricát.
A képen én voltam és Edmund.

A tizennegyedik képen egy nő ugrott fel, hogy kosárra dobjon, miközben a bátyja próbálta szerelni.
A képen én voltam és Lou.

A tizenötödik képen egy nő szkanderozott a bátyával, a homlokán kidagadtak az erek, az erőlködéstől, míg a bátyja kínjában az asztal végét markolta, miközben az asztalon egy vékony csíkban futott a repedés.
A képen én voltam és Bill.

A tizenhatodik képen egy nő aludt, miközben magához szorította plüssállatát.
A képen én voltam.

A tizenhetedik képen egy magas barnahajú, macskaszemű nő állt, pimasz mosollyal az arcán, a kezében egy rendes titánium kardot tartott, a másik kezében pedig egy rock cd-t.
A képen én voltam!

Tizenhét kép. Ekkor egy kéz ért hozzám, és húzott magához. Majd a fülemhez hajolva suttogta.

- Tudom, hogy mire gondolsz – bársonyos ajkát végig húzta a fülem mögött – de tévedsz. Szembe fordított magával és megpillantottam, a szemében azt a sóvárgást, ahogy a kiéheztetett állat néz egy cafat húsra
- Egy szörnyeteg vagyok Wrath – mondtam, majd becsuktam a szemem és újra apám hangját hallottam.
Figyeltük, hogyan cseperedsz, hogyan leszel nagyobb és nagyobb. És ahogy nőttél egyre jobban hasonlítottál az emberekre, mint ránk. Aztán megjelent a legfurább tényező. Havonta csak két- három kortyot nyeltél le a vérből. Több nem kellett, mert az emberi táplálékra volt csupán csak szükséged. Tudtál aludni, és gyakorlatilag az erődet leszámítva, olyan vagy, mint egy ember.

- Te szörnyetegnek mondanád őt? – kérdezte és rámutatott az első képre. Ujjai végig siklottak az én babaarcomon és halvány mosoly terült szét gyönyörű arcán.
- Ő nem az – suttogtam – Én annál inkább.
- Tévedsz – mosolygott tovább – egy állatot nem bírsz bántani, sírsz ha valami fáj, gyöngéd vagy és segítő kész – az ujjai az arcomon barangoltak – és… - elhallgatott.
- Mi? – kérdeztem.
- Jó vagy, mert egy szörnyet is tudsz szeretni – mondta és a világ legpuhább csókját adta az ajkamra.
- Te nem vagy szörnyeteg – mondtam és hozzá simultam, majd a szemébe néztem.
- Elmondom mi vagy! Te vagy a legtökéletesebb ragadozó,
aki emberibb egy embernél – majd újra megcsókolt, és erősen szorított magához.

A neved Nenay Wolf és te vagy az első tiszta vérű vámpír, aki jó!