29 fejezet - Vannak szomrú és vicces mesék, de egy a lényeg, nem szabad félni!

Wrath még jobban szorított, miközben felsétáltam a szobámba a két vámpírral. Azaz hárommal. Azaz négyen vagyunk. Ezt nem lehet megszokni. Vajon hány vámpír van még ebben a nyomorult társadalmoban. Victorékat bekormányoztam a szobámba, és hellyel kínáltam őket, a hatalmas kupleráj közepén.

- Wrath takarítanál nála? – kérdezte meg vigyorogva Victor. Morogtam egy kösz inkább ne, de Wrath csak belecsókolt a nyakamba és elmosolyodott.

- Bármikor – lehelte a fülembe, a hideg kirázott, és csak még jobban tapadtam az én vámpír hercegemhez.

- Nenay egy fontos dologról szeretnénk veled beszélni – vette át a szót Ian. Egy fehér ing volt rajta egy koptatott farmerrel, és szöges övvel. Hosszú, fekete haja ki volt engedve, és leért a háta közepéig. A kis kecske szakálla csak még jobban kihangsúlyozta fehér bőrét. Olyan volt, mint hófehérke. Mármint egy kosaras méretű izmos rocker hófehérke.

- Hallgatlak titeket – mondtam nekik. Majd hirtelen éreztem megfagyni a levegőt.

Victor összekulcsolta a kezét az ölében, és rámeredt, majd elkezdett valami merengős és mesélős hangon beszélni.

- Két történetet szeretnénk elmondani – fújta ki levegőt – Kettő olyan történet ami, nem olyan mint a mesékben.

- Nyugalom, hozzá vagyok szokva az ilyen mesékhez – szorult akaratlanul is ökölbe a kezem. A Klán egyből bevillant.

Wrath látva a reakcióm egyből mellém ült, és a karját olyan közel csúsztatta az enyémhez, hogy bármikor belekapaszkodjak, ha már nem bírom majd tovább. Hálásan rá mosolyogtam a kezére, adott egy puszit cserébe a fejem búbjára, majd már teljes figyelmemet a két barátomra szenteltem.

- Melyikünkét szeretnéd hallani? – kérdezte Victor – Mármint először? – fekete szemeit rám szegezte. Jóba voltam vele, és reméltem, hogy egyszer már tényleg sok kerül arra, hogy megtanítson az íjászatra.

Tanácstalanul néztem fel Wrathra. Ő mereven bámulta sötét arany szemét Iannak.

Hosszan nézték egymást, majd Wrath megborzongott, és még közelebb csúszott hozzám, majd tétován bólintott.

Ekkor mély hangján megszólalt Ian. Nem lehetett másra figyelni amikor ő kezdett el beszélni. Lebilincseltek a néma indulatok azon a komolyan ijesztő arcon, amelynek én ismertem a mosolyát is.

- Ha mondhatom én nem voltam sohasem az a férfi, akikhez az anyák szívesen adták volna a lányukat. Az én történetem 1895-ben kezdődik. Apám egy befolyásos politikus féle volt. Tökéletes úriember. Két bátyám és egy húgom volt. Anyu meg persze maga volt a megtestesült dáma… Csak én lógtam ki ebből a körből. Én voltam a fekete bárány. Egy olyan bárány, amit még a farkasok is elkerültek – erre a mondatra önkéntelenül is elmosolyodtam. Hát el is tudtam képzelni… ha már akkor is ilyen félelmetes volt mint most.

- 20 éves voltam és én voltam a lázadó a szabályokat áthágó, lógós tiszteletlen kölyök. Egész életemben, csak ezt hallgattam. A legidősebb bátyám persze a szárnyai alá vett, és elkezdett megvédeni apáékkal szemben, már amennyire tehette. És 1895 első napján botrány ütötte fel a fejét abban az aprócska kis városban, ahol laktunk. Egy szerencsétlen nőt megtámadt egy férfi. Én észre vettem, emlékszem, hogy milyen hideg volt – az emlék hatására megrázkódott – Azonnal a nő segítségére siettem. Nagyon ügyes mai szavakkal élve bunyós voltam. De sose emeltem kezet senkire, ha nem kényszerítette ki belőlem. Nyugodt voltam, annak ellenére, hogy szinte mindig mindennap megkaptam a magam verését apámtól. Vagy azoktól akiket rám küldött ha nem tetszett neki, ahogy megnyílvánulok közösségben – a tekintete fájdalmat tükrözött, és tudtam, hogy most jön majd még a fekete leves java – Elkaptam a támadót és szerencsétlenségére a férfi rám fogta a bicskáját, a verekedés hevében megöltem – a hangjából nem érződött sem megbánás sem káröröm - A nő hálás volt nekem, a többiek viszont akik látták egy aljas gyilkosnak ítéltek meg engem. Ebben az időben terjedt el a hír a városban, hogy megérkezett egy idegen nagyúr. Sokan vámpírnak csúfolták. Apám persze nem nekem hanem a közönsségnek hitt, miszerint én brutálisan legyilkoltam egy férfit. Itt telt be nála a pohár, azt mondta megfizetek még ezért – a szeme összeszűkült – a családom kikerült az akkori kegyből, és földön futók lettek, ahol csak meghallották a nevünket bezárultak az ajtók. Végül apám kétségbe esésében az idegen úrhoz fordult segítségért. Azt kérte tőle, hogy helyezzen minket vissza a régi rangunkba, ha van még rá mód. Hát volt. Ha én meghalok. Az idegen úr azt mondta, van valami ami eltüntethet engem a földszínéről, és apám mindent visszanyerhet, ha ezután is fenn tartja kitagadásomat, és nem is temet el. Nos az én apám belement.

Hozzásimultam Wrath kezéhez, és szinte láttam magam előtt az ijesztő múltat, és mindennél jobban féltem attól, hogy ezek után mit fog mondani. Wrath izmos karja, egy pillanat alatt az oldalához láncolt.

- Volt egy megérzésem, hogy az ami rám vár mindennél rosszabb lesz. 20 évesen ott álltam az életem legvégén, amikor apa elküldött az idegen úrhoz vigyorogva mentem, és büszkén, hogy mindenki lássa semmit sem bántam meg. De belül rettegtem, attól, hogy miért nem végeznek ki rendesen, és miért kell magának annak az embernek személyesen végeznie velem. A bátyám mindent megtett, hogy kiszabadítson, ő hitt abban, hogy azaz ember egy vámpír. Kinevettem, mondtam neki, hogy ne féljen én ezt már úgyse élem túl.

Wrath megmarkolta a vállamat, és éreztem, hogy ő is olyan feszült, mint én. Talán ő is most hallja először ezt a történet.

- Elmentem tehát a kijelölt helyre, ahol az idegen úr várt rám. Ő volt a legférfiasabb férfi akit valaha is láttam, túlságosan is hasonlított valami földöntúli lényre. És hát ott abban az elhagyatott erdőben közölte velem, hogy nem kell félnem, nem fog fájni, úgy csinálja, hogy a családom mindenképpen jól kerüljön ki belőle. Nem értettem mire jó ez a közjáték, később ingen. A szeme nem volt vörös, mint az te vártad volna. Olyan fekete volt, mint most Victoré. Azt mondta, hogy tudja mi történt, és hogy látta, hogy én jól cselekedtem, és a gyilkolás nem szántszándékkal történt, azt mondta megérdemeljem, hogy éljek. De nem lehetek többé az aki most. Felajánlotta, hogy ő engem választ a fiának, ha olyan válok, mint ő. Soha nem volt családom. Érted Nenay. Olyan lehetőséget kaptam, mint még soha. Az idegen nagyúr hosszan mesélt nekem arról, hogy milyen remek gyerek lehetne belőlem, hogy lát bennem lehetőséget, hogy úgy véli lenne esélyem arra, hogy megbosszuljak mindent, ami történt velem. Mindössze csak a fiává kell válnom.

Feszültem figyeltem. Tudtam, hogy most jön a csattanó.

- Azt mondta nekem, hogy megölhetem az apámat, ha úgy döntök, a fiává válok. És bár tudtam, hogy apám mit tett velem, nemet feleltem, nem fogom bántani a saját családomat. De ekkor megtörtént. Ordítozott, megmutatta félelmetes erejét, csak hogy még jobban rettegjek attól, ahogy végez majd velem, elmondta, hogy most egy vámpír foga által fogok távozni. Próbáltam védekezni de megharapott és ez lett a vége az emberi létemnek. Nagyon erősen szívott, valószínűleg megölt volna, ha valami nem jön közbe, így ott hagyott egyedül az erdőben. Kiszolgáltatva mindennek. Őríjtő fájdalmaim voltak három napig haldokoltam, miközben folyt a nyakamból a vérem, sejtettem, hogy oda fogja hívni a ragadozókat egy idő után hozzám. A harmadik napon aztán jött is egy grizly. Már annyira szenvedtem, hogy nem bántam ha megesz csak tegye gyorsan. De amikor leakart csapni rám, és megütött a hatalmas mancsával egyszerűen nem fájt, azt hittem sokkot kaptam. A fájdalom kezdett elmúlni, a végén pedig nem történt más, minthogy valami égni kezdett a torkomban és megöltem a medvét… - itt elhallgatott és rám nézett, most már értettem miért ez a lázadó és rocker külső, és annyira sajnáltam. Mindenki tudta, hogy mennyire utálom kimutatni az érzelmeimet, de itt nem tehettem mást. Föl álltam és oda sétáltam Ianhoz. A kezemet úgy nyitottam ki, ahogy anyu szokta amikor kicsi voltam, és megöleltem Ian-t. A hatalmas, izmos, „szörnyeteg” megdermedt, és megkövült a kezem között, miközben erősen szorítottam magamhoz. Azt akartam, hogy tudja, itt már fontos része valaminek.

- Khm… - morogta egy idő után, tudtam, hogy nehezére esik elfogadni egy ilyen hugicás megmozdulás, de tudtam, hogy jólesett neki, a látszat ellenére…

Amint elengedtem kirohant a szobából. Hátra pillantottam Wrathra. Megrázta a fejét jelezve, hogy nem haragból, vagy sértettség miatt ment el.

- Jólesett neki – mondta Victor – Köszönöm! – hálásan elmosolyodott – Az ahogy most érezzen nekem lassan 50 éve sem sikerül, neked pedig röpke négy hónap is elég volt - Victor tudta befolyásolni mások érzelmeit, persze az enyémeket nem.

- Most te következel – ültem le Victor mellé. Tudtam, hogy ő nem akarja, hogy Wrath öleljen közbe, mert sokkal jobban visszafogná a mondandóját az ő személye, mintha itt sem lenne. Tudtam, hogy Ian is sokat finomított Wrath aggódása miatt.

- Gondolom most szeretnétek négyszemközt lenni – motyogta, inkább csak magának – Lemegyek a többiekhez, és megnézem milyen taktikát dolgoznak ki. De ha megijeszted, és éjszaka miattad kell itt maradnom vele – mondta pajkosan fenyegetve Victort – azt megkeserülöd.

- Mintha annyira rossz lenne itt maradnod vele estéként – mondta gonoszul vigyorogva Victor. Victor nagyon jóképű férfi volt, csak savanyú, igazán megdöbbentett, hogy mennyit változnak szépülnek és lágyulnak a vonásai amikor mosolyog.

- Igazad van – mondta és rám kacsintott, de azért kicsit komolyabban oda nézett Victorra, aki bólintott egyet.

- Nem tudjátok, hogy társaságban nem illik ilyen fejből fejbe való kommunikációt csinálni? – mondtam durcásan.

- De, de kit izgat – rántotta meg a vállát vigyorogva Victor. Erre nekem is muszáj volt mosolyognom.

- Na jó, látom itt már nincs is rám szükség – mondta tetette sértettséggel a hangjában Wrath – Mindjárt én is elvonulok Maryonnal!

Egyszerre dugtuk ki rá nyelvünket Victorral. Mire ő olyan ovóbácsisan megcsóválta a fejét.

- Az úrtól nem vártam mást! De magától kisasszony! – mondta majd kifordult az ajtón.

Kicsit komolyabbra vettük a figurát Victorral.

- Most Nenay, elmondok neked valamit. Valamit ami merőben megváltoztatja a mostani szemszögeidet, és szempontjaidat. Én nem azt mesélem el, hogy hogyan lettem vámpír mint ahogy azt Wrath hiszi. Én másról akarok veled beszélni.

Félelem lopozótt a szívembe, valahogy nem sejtettem ettől a rejtélyes dologtól sem túl sok jót.

- Miről akarsz… beszélni? – tettem fel óvatosan a kérdést.

- Egy fiúról – mondta csöndben.

- Milyen fiúról? – kérdezgettem tovább.

- Egy átlagos fiú nem átlagos életéről – mondta majd, fölnézett rám.

- Ezt… nem értem – mondtam.

- Én ismerem a legszörnyűbb rémálmod egyikét – mondta majd a homlokomhoz ért egy rövid időre.

Ösztönösen húzódtam össze.

- Melyik álmomról akarsz beszélni – suttogtam.

- Ismerem a Klán egyik tagjának életét – mondta majd hosszan kifújta a levegőt. A klán szóra megdermedtem, és görcsösen belemarkoltam az ágyam matracába.

- Nem tudom, hogy akarom-e hallani – mondta suttogva.

- Nem kényszer, de szerintem tetszene neked a történet – mondta, majd elmosolyodott.

- Hát nem tudom… - mondtam félve.

- Hidd el, kissé komikus, és a legfontosabb az, hogy elmulasszam a félelmedet.

Nagyot sóhajtottam, majd beletörődően sorsomba ránéztem. Ő elvigyorodott és neki kezdett a meséjébe.

- A Klán egyik tagja egy fura gyerek. Az ő története ezzel az egyszerű mondattal indult, innen terjedt el, a mondája:

Az, hogy paranoiás vagy, nem jelenti azt, hogy senki sem akar kicsinálni.

Hangosan felnevettem a mondat után. És máris úgy éreztem, hogy Victor meséje még sem lesz olyan szörnyű, mint gondoltam.

- Mondtam, hogy tetszeni fog – mondta vigyorogva, majd belekezdett és elmesélte nekem a föld legütődöttebb vámpírjának humoros történetét.

Aki mindennap, miután vámpír lett megnézte magát a vízben, és a csillogó felületeken, hogy tényleg olyan szép-e mint eddig. És aki azt hitte, hogy áttud változni denevérré, ezért naphosszat lógót fejjel lefelé a fákon, hogy kiderítse neki is sikerül –e denevérré válnia. Valamint azt hitte magáról, hogy van neki egy harmadik szeme a tarkóján, ami bármikor kinyílhat, és lézer tekintetté válik, ezért mindig hátat fordít mindenkinek akitől fél. Csak száz év után derült ki számára, hogy valójában nincsen semmi a tarkóján…

Valahogy most, már nem is volt annyira ijesztő a Klán. Valamit elvesztett a különös hororisztikus varázsából. Olyan volt, mintha idáig, csak egy álomképtől féltem volna. De a történetnek még nem volt vége… Tudtam, hogy még hátra van a csattanó. De akármi is lesz az, többé már nem félhetek tőle… Többé Már Nem!