30 fejezet - Érzelmek csapdája

A lépcsőn lefele menet Victor arca elkomorult, akár mennyire is oldotta fel a bennem rejlő ősi félelmeket, az ő kétségei, a többiek közelébe érve felerősödtek. Az érzések lent viharosak voltak. Én is tisztán érzetem, pár lépcsőfokkal lejjebb, az ellenséges hangulat volt a legrosszabb, Wrath nem figyelt, vagy szándékosan a rám való tekintettel, nem nézett Edmund gyilkos tekintetébe, és helyette apám mondani valójára koncentrált. Edmund tekintete elszomorított, tudata velem, hogy nem fogadja el őt. Pedig az időmúlásával egyre és egyre biztosabb lettem abban, hogy Wrath-hoz tartozom. Vagy valami hasonló marhaság…

Coleenből is gyűlölet áradt de az csak felém, és Edmund felé. Engem magam miatt gyűlölt Edmundot meg azért, mert számára én voltam az egyetlen. Jack és Reid éppen arról vitáztak, hogy mennyire fontos végezni, egy Klán taggal. Még Reid azt hangoztatta, hogy a békésebb megoldás a célra vezetőbb addig Jack a mészárlás elkötelezett híve volt. Akárcsak Lou… Lujzával igyekeztük elviselni egymást, mivel Lou akkor volt boldog ha mind a ketten jóba voltunk, így Lujza egy halvány mosolyt küldött felém, amikor meglátott. Beth mellette ült, és Edmundot figyelte. Bethtet pedig Bill. Ez a zavaros szerelmi háromszög sose hagyott nyugodni, Maryon Wrath mellett ült, és a szeme, hol Jack és Reid cikázott vagy pedig apámat figyelte, aki valami bonyolult technikát mutatott be nekik. Florete és anya nem jó szemmel nézte az ölést kivitelező mozdulatokat, mint ahogy Arnold sem aki éppen valami tervrajz fölött gubbasztott Ian-nal.

Amint leértünk Victorral, apám egyből szélesen rám mosolygott és intett, hogy álljak mellé.

A szemöldököm az egekbe szaladt, de megtettem, oda álltam apám mellé, aki egy félbe hagyott mondatát ekképp: - Nos akkor nézzük, hogyan kell valakit hatásosan elintézni – mondta apám, és helyet csinált nekünk. Victor lelkesen bólogatott és váltott pár szakszót apámmal. Wrath egyből fölállt és apámhoz intézte a szavait.

- Nem lehetne, hogy inkább én végezzem el – ez annyira jellemző rá, még sohase látott verekedni igazán. Rámosolyogtam aggódó arcára, amely megfeszült az idegességtől, utálta még csak a gondolatát is, hogy én harcolni menjek.

- Ne félj, ne olyan gyámoltalan, mint amilyennek látszik – mondta nevetve Lou.

Egy halk morgással felelt rá Wrath.

- Most figyeljetek – szólt apa a többiekre – Nenay csak tégy úgy ahogy szoktunk edzésekkor. Tegyük föl, hogy én jövök rád hátulról, mondjuk fél takarásba. Mi a teendő? – kérdezte apa.

- GyOÁ – mondtam.

- Mi? – húzta fel a szemöldökét Arnold, és végre fölnézett a térképről.

- Gyomorszáj, orr, ágyék – mondtam, majd a levegőbe ütve jelképesen megmutattam, hogy mit kell tenni.

Wrath rám meredt, mint aki erre totál nem számított, Maryonnak és Reidnek is leesett az álla. Jack jól hátba veregetett, és egy elismerőet füttyentett.

- Ez szép volt bébi – mondta majd Coleenre vigyorgott – Tisztára, terminátor – mondta nevetve.

- Ja – morogta Coleen, és megigazította a fülbe valóját.

Ezek után még hosszan néztük és elemeztük a különböző felvetéseket, hogy minkét, és hogyan kéne támadnunk felállnunk, és hogy kinek milyen képességei fontosak.

Nagyon jó volt belemerülni a harcba… legalábbis így fejben, Arnold kiválóan felmérte a legjobb ütközési helyeket, ahol nyugodtan bunyózhatunk ha arra kerül a sor. Maryon megmondta, hogy vihar lesz amikor jönnek, úgyhogy ezzel sem lesz gond. Reid mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy előbb beszéljünk a Klánnal, amivel én személy szerint nagyon nem értettem egyet. Este felé anyu meglepő ötlettel hozakodott elő.

- Nem maradnátok itt? – mondta, majd a Dark familíára nézett. A levegőben éreztem a feszültség jellegzetes illatát, de aztán öröm és megkönnyebbülés lett az úr.

- Nem nagy gond – mondta mosolyogva Reid – szívesen vagyunk itt, hiszen Lujza és Wrath is szinte meg mostanában Beth is folyton itt vannak – mondta majd magához húzta Floretét.

- Szívesen ideköltözünk arra a kis időre amíg kell – mondta Florete, és a férjéhez simult.

- Hű de klasz – csattant fel Coleen és felpattant a kanapéból – Van saját lakásunk, nem kell mindenben ennek a kis vámpír sztárnak… - de mielőtt még mondott volna valamit, három eltérő morgást hallottam. Wrath előttem állt támadó állásban. Ian fenyegetően Coleentől három lépésnyire és Edmund az asztal tetején guggolva.

- Hé! – szólalt meg békítő hangon Reid, Coleen ha te nem akarsz itt lenni, neked nem muszáj!

- De igen – huppant vissza sértődötten Coleen, és megigazította a rózsaszín garbós pulcsiját.

Némán meredtem rá, és olyan utálatot még soha nem éreztem, csak a Klán iránt. Azt mondta vámpír sztár? Én sose akartam ilyen lenni nem az én hibám.

- Már bocsánat, de mi bajod van azzal, hogy én ilyen vagyok? – kérdeztem meg nyugodtan, és a lány elé léptem.

- Semmi – felelte pökhendien. És más fele nézett.

- Válaszolj – vicsorogtam, és dühömben lehunytam a szememet. Apám morgását tökéletesen felismertem.

- Nem értem, mi van benned! Egy ócska kis elkényeztett liba vagy, aki mániákus őrült, plusz mindenki kedvence. Egy felvágós kis ribanc, aki mindenkit az ujja köré csavar! Wrath ezerszer különbb lányt érdemelne nálad! Nálad aki még azt se hajlandó kimondani neki, hogy szereti, akinek a testvére megfenyegeti Wrathot, hogy megöli, ha hozzád ér! Te nem vagy senki, egy kis utánzata vagy az embernek, semmi több, azt sem értem, hogy miért vagy olyan különleges a Klánnak, egy ilyen elcseszett kis mutáció! – ledöbbentem az éles és sértő kritikáktól. Wrath felordított, és apámat visszakellet fogni, nehogy a szőke fejét tépje.

- Colee takarodj! – ordított anyám, miközben Wrath ott állt, és láttam, hogy megölné a lányt. De a legszörnyűbb az volt, hogy Coleenek igaza volt. Nem vagyok senki, és legfőképpen nem az, aki megérdemli Wrathot. Ott álltam némán, és éreztem ahogy egy könnycsepp összegyűlik a szememben, mindenki Coleent szídta, én meg lassan elindultam a garázs felé, hogy megkeressem Rup-ot.

( egy órával később)

Rupert szobájában ültem Ruppal, aki lelkesen vigasztalt.

- Ez Coleen pofázott be neked? Az a csaj, akinek jó hogy nyuszi farka nem nőtt? – kérdezte és átnyújtott nekem egy zsepit.

- Igaza volt – mondtam halkan, és a szememhez emeltem a zsepimet.

- Dehogy volt igaza! Rád sem ismerek! – morogta Rup – Az egy hülye baba, aki sokat hisz magáról – mondta majd látványosan elköpött a fejem fölött.

- Rupert, én… én azt hiszem… szóval tudod – motyogtam.

- Bírod a Mr. Jégcsapot – mondta majd rám vigyorgott.

- Hmm – durcásan kidugtam a nyelvemet.

- Nyugi, figyelj, megértem ha bírod őt… Nézd nem szerethet mindenki engem… - mondta majd lerúgta a cipőjét.

- Óh! A kis egoista – mosolyogtam rá – Én téged is szeretlek – mondtam majd megdobtam az egyik párnával.

Ruperten egy bézsszínű izompóló volt. És egy ócska farmer.

Ő is hozzám vágott egy párnát, így az én hülye pityergésem nevetős párna csatába ment át.

A zsebemben ekkor megcsörrent a mobilom. Vonakodtam érte nyúlni, de nem tehettem mást.

Rupert is megállt, mintha tudta volna, hogy ez most már a búcsú perce lesz.

- Halo? – szóltam bele félénken.

- Két perc és ott vagyok Cole-ék háznál – mondta Wrath szenvtelen hangon majd letette.

- Ki volt az – kérdezte Rup, miközben én a telefonom képernyőjére meredtem értetlenül.

- Wrath – motyogtam, majd leszálltam az ágyról, éreztem, hogy nagy vita előtt állunk…

- És ha füttyent te már mész is? – kérdezte kicsit dühösen.

- Ezt tisztáznunk kell Rup, és különben is, tudod, hogy most lehet, hogy kidob – motyogtam, és újra rám tört a sírhatnék.

Megrázta a fejét.

- Nem olyan hülye, hogy téged dobjon – mondta, majd lekísért a kijárathoz, ahol meghallottam Wrath kocsijának duduáját.

- Megyek – mondtam, majd kezet ráztam Rupertel, és kifutottam a szakadó esőbe.

Beültem a kocsiba. Wrath bent ült, és csak az utat nézte, én meg integettem Rupertnek, majd az én vámpírom felé fordultam.

- Wrath én… - kezdtem, amikor felkanyarodott a fő útra.

- Kérlek, ne mondj semmit – mondta nyugodtan, és az utat figyelte, a jeges rémület a gyomromat szorongatta.

- Wrath beszélnünk kell.

- Miért ez Cole? – vágta a fejemhez – Ha valami bajod van, miért ő az első? Miért nem én? – kérdezte és hirtelen lefékezett, majdnem beveretem a fejemet, a kesztyűtartóba.

- Mi? – mondtam, mikor már kissé lenyugodott a hangom.

- Miért ő? Ő fontosabb neked mit én? – kérdezte és már feketedő szeme, egyenesen szúrta az én szememet.

- Nem – mondtam, majd megszólaltam – De ő is fontos.

- Nyílván – nevetett fel keserűen, és újra a gázra taposott.

- Most mi van? – kérdeztem meg félve, arcomra értetlenség ült.

- Bármi van, mindig csak Rupert… - mondta majd keserűen mosolygott.

- Ez butaság, én nem úgy… - kezdtem, de megakadályozott.

- Nehogy magyarázkodj! – mondta, majd még jobban a pedálra taposott.

- Nem magyarázkodom! Coleenek igaza volt! Te valaki sokkal jobbat érdemelsz nálam, én egy önző kis hülye vagyok és folyton megbántalak, pedig hidd el , hogy én szeretlek téged…-

- Állj! – kiáltotta – Mit mondtál? – fordult felém teljesen és lefékezett.

- Azt hogy egy önző kis…

- Nem, az után… - mondta és a szeme olyan mohón bámult. Nem értettem mire akar kilyukadni.

- Folyton megbántalak? – kérdeztem, mire az arca felhős lett.

- Ez badarság, de ezután mit mondtál? – kérdezte és arca lelágyult.

- Hogy szeretlek – mondtam. Majd nekem is leesett. Spontán kimondtam az Sz – betűs szót, amitől féltem… És a legszebb az egészben, hogy igaz volt.

- Most mondtad ki először – suttogta, és kikapcsolta az övét, és az arcomhoz hajolt, majd lágyan és szerelmesen csókolni kezdett. Olyan odaadással, hogy az egész testem elolvadt.

- Jobbat… kéne… kapnod… nálam – suttogtam a csókok között.

- Csak te kellesz – hadarta, és újra birtokolni kezdte az ajkamat – Rupert mindig összehoz minket – vigyorgott a csókba, majd tovább folytatta a játékot az ajkaimmal, miközben én hozzá simultam a SZERELMEMHEZ!